Az Ecuadorban éveken át tartó per szolgál kiindulópontként az erősen polemikus filmhez: a helyi őslakosok által bíróságra citált Chevron-Texaco ügye emblematikus küzdelem lett a környezetvédők szemében.
A hasonló szerencsétlen olajipari praktikák elkerülésére Ecuador öko-tudatos kormánya olyan programot talált ki Yasuni-ITT néven, melyben az olajtermelő országok egyesülnének, és pénzt kapnának a nemzetközi közösségtől (értsd: a fejlett országoktól) azért, hogy ne nyerjék ki fosszilis energiahordozóikat a földből. (A meghívottak: Columbia, Venezuela, Peru, Bolívia, Brazília, Madagaszkár, India, Malajzia, Indonézia, Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea - vagyis volt gyarmat-országok). Ha az adott állam szavát szegi, és nem tudja kőolaját a föld alatt tartani, vagyonkezelő alapja (trust fund) köteles lenne visszafizetni a pénzt a külföldi donoroknak.
Kiesett olajbevételek kompenzálása
A film nem elég pontos az eszköz meghatározásakor: "karbon-kötvényt" emlegetnek a szereplők, erre lehetne váltani a földben (növényzetben és talajban) megőrzött széndioxidot. Vagyis ilyen kötvényeket vásárolnának az adott országtól a külföldi kormányok és befektetők, így kompenzálva a nemzetgazdaságot az olajkitermelés leállása miatt elesett bevételért. (Egyes újságcikkekben azonban kvótákról van szó, amik tulajdonképpen OlajkiNEMtermelési Kvóták.)
Korábban már más formában, erdővédelmi megoldásként már felmerült a karbon-kötvény ötlete: a Világbank és az ENSZ bocsátaná ki ezeket a Nemzetközi Valutaalap garanciájával, s a befolyó pénzt a REDD-program emissziót-ellensúlyozó, erdőségeket megőrző projektjeire lehetne költeni - de ez a konstrukció sem képezi részét a kiotói egyezménynek.
A donorok meggyőzése
A filmben látott ecuadori elnök, Rafael Correra (1963) dilemma előtt áll: ha rövid időn belül nem kap pénzbeli kompenzációt külföldről, kénytelen lesz ismét bérbe adni a multiknak az olajmezőket, ami újfent olyan környezetszennyezésekhez és megbetegedésekhez vezet, ami az említett per tárgyát képezi.
A film narratívája rögvest alakot ölt: misszióra indulnak hőseink. Az ecuadori küldöttség elkezd kampányolni a világban, hogy megvalósítsa az új támogatási rendszert. Berlinben a Zöld Párt köreiben nyitott fülekre találnak, de a németek nem értik: miért kell komplikálni a zöld invesztíciót? Nem lenne jobb, ha a befektetők közvetlenül fektetnének pénzt gazdasági projektekbe? Az erdővédelmi alapjukról híres norvégok inkább azt szeretnék, hogy Ecuador csatlakozzon az ő alapjukhoz (annak is az amazonasi projektjéhez), és felejtse el a kötvényeit.
Washingtonban pedig már csak széttárják a karjukat a potentátok. Nagy a deficit, nincs pénzük ilyen nemes, bár távoli ügyek támogatására. Az amerikai politikusok azon akadnak ki: a „kompenzáció", amit Ecuador hangoztat, a nyugati világ fülének „érzelmi zsarolásként" hangzik. A PR-tudatos kongresszusi képviselők jobban el tudnák adni a „megosztott felelősség" ideáját a szavazóiknak.
Mennyi az annyi?
A londoni kormány elhatározta magát a részvétel mellett, de a parlament leszavazta. Spanyolország, Belgium és Németország 972-1232 millió dollár közötti összeget ajánlott fel 13 éves távon. Svédország és Franciaország 532 millió dolláros támogatást szavazott meg. Az ENSZ Fejlesztési Progamja (UNDP) és vezetője, Helen Clark vállalta az új alap menedzselését.
A Future Without Oil elgondolkodtató és kijózanítóan realista alkotás, amely sziszifuszi küzdelemként ábrázolja a klímaharc keretén belül folyó politikai manőverezést.
És a kóda: 2010-ben a környezetvédő Rafael Correra lemondott az alap vezetéséről, mert Ecuador elnöke fél évvel lerövidítette a pénzgyűjtési akció határidejét. Az államférfi kritikusai azt mondták, az olajlobbi nyomásának engedett...
