A nemzet biztonsága, az élelmiszerellátás biztonsága (food security) mindjárt életbevágóbb költségvetési tételnek tűnik, mint valami távol ország éhezőinek altruisztikus megsegítése. Mert a széles néprétegeken eluralkodó éhínség tömeges elvándorláshoz és háborúkhoz is vezethet, vagyis nemzetközi, regionális konfliktusok kirobbantója lehet. És a francia forradalom óta tudjuk, az éhezés azonnali mozgósító erő. Hamar felpaprikázza a tömegeket. A szegénység továbbá melegágya a demagógiának, és a terrorizmus felé fordítja a kétségbeesettek elméket. Az iskolai élelmiszerprogramok (fejenként napi 25 dollárcentért) többet érnek a terrorizmus ellenes küzdelemben, mint a robbanófejes rakéták, hangoztatják egyes szakértők.

Nyomor: sok még a teendő

• 950 millió embernek nincs mit ennie. A legújabb számítások szerint a létminimumon (napi 2 dolláron) vagy az alatt élők száma már elérte a 1,3 milliárdot is.
• Naponta 24 000 ember hal éhen a világban. Évente 25 millióval nő az ínséget szenvedők száma.
• Világszerte 300 millió gyerek nem kap a szervezete fejlődéséhez szükséges táplálékot. Évente 11 millió kisgyerek hal meg éhség vagy alultápláltság következtében.
• A hagyományosan polgárháború sújtotta övezetekben, mint például Szudán, a gyerekek 60 százaléka marad élelem nélkül.
• Az 5 éves korig bekövetkező halálesetek egyharmadát elégtelen táplálkozás okozza.
• Az alultápláltság több embert öl meg, mint az AIDS, a TBC és a malária együttvéve.
• 150 millió ember éhezett a 2005-2008 közötti magas olaj- és élelmiszerárak emelkedése miatt (2007-ben 52 százalékkal, 2008-ban 100 százalékkal nőttek az élelmiszerárak).
• Észak-Koreában az energiahiány miatt gyakran leáll a gépesített mezőgazdaság, krónikus élelmiszerhiányt okozva. Ez ékes példája annak, hogy a társadalom élelmezése szorosan összefügg az olaj- és áramellátással.
• 64 millió ember süllyedt vissza ismét a szegénységbe a 2008-as gazdasági válság miatt, a segélyezést ugyanis az elsők között csökkentik, ha recesszió és deficit van a fejlett világban.
• A kínai kormány az 5 évnél fiatalabb gyerekek körében 7 százalékra csökkentette az alultápláltság arányát.
• Indiában él a világ 230 millió éhezője, ez a legnagyobb egy országra jutó szám. A helyi hagyományok szerint a nők gyakran utolsókként jutnak a tányér közelébe a családi étkezéseknél, még akkor is ha terhesek.
• India korrupt és hatástalan hivatalai nem gondoskodtak a védtelen kiskorúakról: a világon legnagyobbnak számító, 1,3 milliárd dolláros gyermekélelmezési program dacára a gyerekek 42,5 százaléka alultáplált. Ez a legszegényebb afrikai országok szintjére utalja a gazdaságilag egyébként dinamikusan fejlődő Indiát.

Eredmények: mit javítottak a Millenniumi Fejlesztési Célok?

• Felére csökkenteni a létminimumon és az alatt élők számát
• Kétharmaddal (66 százalékkal) csökkenteni a gyermekhalandóságot
• Háromnegyeddel (75 százalékkal) csökkenteni a terhes anyák halandóságát
• 2015-re 22 millióval csökkenteni az éhezők számát.
• Milyen pozitív fejlemények történtek az elmúlt években az élelmezés terén?
• 1999 és 2005 között évente 1 százalékkal sikerült csökkenteni a szegénységet.
• Ázsiában a gyerekek körében 1990-ben mért 44 százalékos éhínségi rátát mára 30 százalékra tudták lenyomni, Afrikában 38 százalékról 34 százalékra.
• Az élelmezési szervezetek naponta 4000 embert mentenek meg az éhhaláltól.
• Az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (AID) "Élelem a békéért" programja 2,2 milliárd dolláros büdzsé felett diszponál.
• Banglades, Indonézia, Brazília és Mongólia jól halad, hogy feljöjjenek arra a szintre, amit a Millenniumi Fejlesztési Célok jelöltek ki.
• Banglades leelőzte Indiát a gyermekhalandóság csökkentésében, Vietnam pedig Kínát. Kínában évente 730 000 gyermek hal meg.
• A Világbank azt javasolta, hogy évente 6 milliárd dollárt költsenek az éhezők élelmezésére a jelenlegi 300 millió dollár helyett.

Mit kínál a jövő?

A FAO 2002-ben úgy ítélte meg, 2030-ig a népesség évente 1,1 százalékkal nő, vagyis lassabban mint a 2002-t megelőző 30 évben, amikor 1,7 százalékos rátát mutatott. Azonban annak ténye, hogy 1999 óta újabb egymilliárddal bővült az emberiség, ami úgyszólván a leggyorsabb egymilliárdja volt fajunknak, aligha beszélhetünk lassuló népességgyarapodásról. Ennek fényében kétséges az is, hogy a FAO által prognosztizált jövőben, vagyis 2030-ig valóban végbemegy-e a nyomorgók számának csökkentése egymilliárdról 440 millióra? Merthogy ez a (remélt) 2030-as szint sem érné el az 1996-os Világ Élelmezési Csúcstalálkozó által deklarált célt, hogy az 1990-92-ben mért 815 millió főről 2015-re felére csökkenjen az éhezők száma.

A világ legnagyobb összefüggő éhségövezete Afrika déli része (Zimbabwe, Malawi, Zambia, Mozambik, Lesotho, Szváziföld). A FAO nincs egyedül azzal a meglátással, hogy itt, az úgynevezett "szubszaharai" térségben nem fog jelentősen csökkenni az éhezők száma, inkább a világ más tájain lévő fejlődő országokban várható  számottevő javulás. A szervezetnek "csak" 100 millió ember ellátáshoz 5,2 milliárd dollárra lenne szüksége.

Hangadó testületek továbbra is hirdetik, hogy a 2050-re jósolt 9 milliárd fős népesség esetén is van elegendő élelem a Földön, hogy mindenkit ellássanak - feltéve, ha okosan osztják szét az erőforrásokat és nyersanyagokat. De sok a kétkedő hang is.

A FAO augusztusban kiadott előrejelzései szerint a mezőgazdasági termelés 2020-ig átlagban 12 százalékkal nő (a 2000-es szinthez képest), míg Latin-Amerikában 75 százalékkal, Ázsiában 53 százalékkal, a volt szovjet tagállamokban pedig 58 százalékkal. A szervezet vezetői úgy vélik, 83 milliárd dollárra kellene növelni a fejlődő országok mezőgazdaságának juttatott támogatást. Globális szinten 70 százalékos termelés-növekedés lenne elérhető 40 év alatt, hogy a 2050-re jósolt 9 milliárd lélekszámú emberiség minden tagja tisztességes ellátásban részesüljön.

Ban Ki-moon ENSZ főtitkár szerint az élelmiszertermelésnek  50 százalékkal kell nőnie 2030-ra, hogy képes legyen ellátni a bővebb létszámú emberiséget. Ehhez azonban évente(!) 15-20 milliárd dollár befektetés lenne szükséges a szegény országok agráriumába és farmgazdálkodásába, hogy azok ígéretessé váljanak a külföldi befektetés számára.

Ötletek, víziók

Az ENSZ javaslata az, hogy a fejlett országok minden egyes 100 dollárnyi bevétele után 70 centet fizessenek ki a harmadik világ támogatására (vagyis a GPD 0,7 százalékát). A Bush-adminisztráció 16 centes rátát teljesített (vagyis az amerikai GDP 0,16 százalékát adta), ezt is úgy, hogy már jelentős megemelte a Clinton-kormány által folyósított segélyeket, ami ennél lényegesen kevesebb volt.

Megfogalmazódott egy olyan koncepció -amit Robert B. Zoellick, a Világbank elnöke propagál-, hogy egy Vulnerability Fund (Sérülékenységi Alap) jöjjön létre a gazdag donor-országok adományaiból, mely a leginkább rászoruló országoknak folyósít fejlesztési segélyeket: diákélelmezésre éppúgy, mint foglalkoztatási programokra, útépítésre vagy természeti katasztrófa-elhárításra. Itt is a 0,7 százalékos arány hangzott el, ám nem a GDP-ből, hanem a bruttó összterméknél jóval kisebb, 2009-es bankmentő, gazdaságélénkítő csomagokból nyesték volna le ezt a szeletet. Az Alap 2008-ban létre is jött, Japán  beszállt, Oroszország és Ausztrália is kinyitotta pénztárcáját. Kanada növelte támogatását, Szaúd-Arábia 500 millió dolláros gyorssegélyt folyósított a Világélelmezési Programnak. Az EU a közelmúltban egymilliárd eurós élelmiszertöbbletét juttatta a szegény országoknak.

Jelenleg évi 100 milliárd dollár folyik a gazdag országokból a szegény államokba, az USA Obama elnök irányítása alatt már GDP-je 0,2 százalékát adja e célra. Afrika ezekből a segélyekből idén 45 milliárdot kapott. 2008 őszén, a gazdasági válság kirobbanásakor Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár úgy fogalmazott, a fejlett világnak "morális kötelessége" támogatnia Afrikát, és arra kérte a gazdasági nagyhatalmak vezetőit, ne használják a válságot alibiként arra, hogy kibújjanak a korábban deklarált segély-vállalások alól.

Halászni tanítani

A 2002-ben még évi 50 milliárdos nemzetközi segélyösszeg az EU javaslatára történő megduplázását a Bush-kormány annak idején megvétózta. Ennek hátterében az az általánosan elfogadott nézet áll, hogy a segélyezés nem a segítségnyújtás leghatékonyabb módja, mert nem segíti talpra állítani és önellátóvá tenni a szegény országokat. „Ne halat adj neki, hanem tanítsd meg halászni", ahogy a régi mondás tartja. Fontos lenne a helyi kisvállalkozások mikro-hitelezéssel való elindítása (amiben Muhammad Yunus Grameen Bankja jár élen), és a harmadik világbeli korrupt kormányok soraiban a transzparencia meghonosítása (hogy a segélyek ne vesszenek el kézen-közön). A javarészt mezőgazdaságukból élő elmaradott országok agrár-áruinak befogadása is hathatós eszköz lenne, de az Unióban és Amerikában továbbra is érvényben vannak a védővámok, vagyis a fejlett világ -bár szabadkereskedelmet prédikál- nem engedi be az afrikai és ázsiai termést.