A 75 éves angol báróval, korunk egyik sztárépítészével a San Sebastián-i Filmfesztiválon találkoztunk a róla készült, költői hangulatú és szépségű dokumentumfilm díszvetítése alkalmából. Először is azt kérdeztük tőle, hogyan jutott el oda, hogy környezetkímélő megoldásokkal kísérletezzen. Úgy tűnik, a portréfilm címe is ezt hegyezi ki: „Mennyit nyom az épülete, Foster úr?"
- A kérdést Buckminster Fuller filozófus és reneszánsz ember szegezte nekem. Elültette bennem annak gondolatát, hogy minél kevesebb anyag felhasználásával kivitelezzek épületeket. De hogyan lehetséges ez anélkül, hogy ne dőljön össze a szerkezet? Elkezdtem vizsgálni a természetes képződményeket. A növények szárait és levélszerkezetét. Úgy láttam, a háromszögstruktúrák erős tartást biztosítanak. Ezekkel húsz százalékkal kevesebb anyagot kell felhasználnom a vasszerkezetre, mint a hagyományos épületeknél. A 2003 és 2006 között épült New York-i Hearst torony e módszerrel épült. Irodaházaim nagyobb belső tereibe fákat, növényeket is helyezek. Mára sikerült olyan megoldásokat kitalálnunk, hogy az energiahasználatot is csökkenteni tudjuk. Ilyen a szellőzés: a Swiss Re londoni székháza beereszti a kinti levegőt. A világítás egy részét szintén természetes forrásból fedezzük, nagy ablakfelületekkel, fényes plafonokkal, a falak színének kiválasztásával. A Reichstag 1999-ben épült üvegkupoláját is energiatakarékosnak terveztem.
- Minden inspirál. Mindannyiunknak vannak álmai, a legtöbben a televízióból szedik őket. Én néha olyan dolgokat látok meg a világban, amiket mások nem. Gondoljon csak bele, az Eiffel-torony a maga korában, a 19. század végén megváltoztatta azt, ahogyan az emberek látják a világot.
■ Felülről tekintettek le a világra. Szakmailag melyik épülete volt a legnagyobb kihívás?
- A Hongkong and Shanghai Bank épülete - 1979 és 1986 között - Hongkongban. Több okból is. Ez volt az első felhőkarcoló, ami nem másolta le szolgaian az amerikai tornyok sémáját, és ez volt az első igazán magas épületem. Az sem utolsó tényező, hogy a készítése közben anyagi nehézségek merültek fel. De mégiscsak sikerült befejezni.
■ Saját kreativitásán túl mivel tartja vállalkozását a versenymezőny élén?
- Fiatalok foglalkoztatásával. Az alkalmazottak átlagéletkora 32 év. De a gazdasági válság miatt így is le kellett építeni állományunk egy részét. A recesszió előtt 1400 fővel működtünk.
- Nem egyértelműen. Azok a projektek álltak le, amelyek magántőkéből valósultak volna meg. Az állami finanszírozású beruházások általában haladnak tovább. Mint például a moszkvai Puskin Múzeum és környezete újjáépítése, könyvtárral, zenei központtal, miközben az én moszkvai és szentpétervári projektjeim meghiúsultak. Történelmi távlatban tekintve, az 1870-es évek és 1929 gazdasági válságát rendkívül nehezen vészelték át az emberek, akárcsak a 2008-as krízist. De e mélypontok után rendre nagy befektetéseket eszközöltek az infrastruktúrák kiépítésében: az 1870-es években átalakították Párizst, és létrejött a város, ahogy mai formájában ismerjük, 1929 után pedig felépült New Yorkban az Empire State Building - bár ezt még 1928-ban kezdték építeni - és a Chrysler Building, autópályákat, vasúthálózatokat építettek Amerika-szerte. Biztos vagyok benne, hogy ha tíz év múlva visszatekintünk a mára, hasonló eredményeket látunk majd. Most zajlik Kína rohamos átalakulása. Elég csak a nagy sebességű vasutat említeni, amellyel két nap alatt eljuthatunk mondjuk Londonból Pekingbe.
■ Nemcsak mérnöknek, hanem művésznek is tekinti magát, de nem hangoztatja.
- Mert ez az alap. Hogy az épület, amit létrehozok, szépséget ad a világnak, és megmozgatja az ember szellemiségét. Egy hídnak vagy épületnek sok szinten meg kell felelnie, de ha sikerül szimbólummá is válnia, s az emberek nemcsak azért mennek oda a Reichstaghoz, mert az a parlament, vagy a millau-i viadukthoz és a Temzén átívelő Millennium hídhoz, hogy átjussanak az egyik oldalról a másikra, hanem hogy gyönyörködjenek benne, akkor beteljesítettem azt, ami művészként a célom volt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyönyörködés élménye hallatlanul fontos része az életünknek.
■ Mennyire szeret szerepelni? Vagy az a típus, aki elbújik a művei mögé?
- Amikor megkerestek a portréfilm ötletével, vonakodva mondtam igent. Inkább felsoroltam az összes dolgot, ami prioritást élvez nálam. A film csak a lista végén kullogott. De a feleségem nagyon ért ahhoz, hogyan bírjon rá engem bármire. A filmbe persze nem volt beleszólásom. Abba sem, milyen mondanivaló kerekedik ki belőle.
■ A néző számára kiderül, hogy hihetetlenül termékeny pályafutása mellett a magánéletében jó pár súlyos mélypontban volt része.
- Feleségem és üzlettársam 1989-ben elhunyt. Újraházasodtam, ismét elváltam, most a harmadik feleségemmel élek, aki spanyol. Évekkel ezelőtt az orvosok rákot állapítottak meg nálam. Három hónapot adtak nekem. Aztán szívinfarktust kaptam. De mindkettőt túléltem. Mi több, felépülésem után még a maratoni sífutáson is részt vettem néhányszor. Az egyik évben rossz kesztyűt húztam, és fagyás lett az eredménye.
■ Kiegyensúlyozott, boldog ember benyomását kelti, bár erről nem beszél a filmben. Miből töltekezik?
- A filmben ez szavak nélkül jön át. Azokban a pillanatokban, amikor vízre bocsátjuk a motoros játékhajót a kisfiammal, nyilvánvaló a néző számára, hogy csodás családom van és remek barátaim. Nagy örömöt lelek a munkámban, akárcsak egy jó bor, egy kellemes vacsora elfogyasztásában vagy a sok utazásban. Szerencsés embernek mondhatom magam, nagyon jó dolgom van.
Megjelent a Piac és Profit magazinban.
