Az ezredfordulón még alternatív kapitalistáknak nevezték azokat, akik felvállalták azt a globális problémaérzékenységet és etikát, amely az évtized végére beépült a politikai és üzleti párbeszéd fősodrába. De vannak-e kézzelfogható eredmények a fenntarthatóság és a társadalmi felelősség divatos retorikája mögött? Növekszik-e a piacgazdaságban a felelősségteljes üzletvitel köre és volumene? A hazai és nemzetközi gyakorlatról beszélgettünk Pataki György egyetemi docenssel.

"nem a személyautó birtoklásától lesz nagyobb a jól-létünk, hanem attól, ha mobilitásunkban nem vagyok korlátozottak" - fotó: Bartos Gyula 

■ Létezik olyan álláspont, miszerint az etikusság abszolútum, vagyis egy tett vagy etikus, vagy nem, következésképp olyan nincs, hogy valami kissé etikus. De ha az „etikus" kifejezést behelyettesíthetjük a „fair" jelzővel is, máris nyilvánvaló, hogy az konszenzus kérdése. Mennyire szilárd vagy képlékeny ez a norma, és ma mi számít etikusnak?

- A legnehezebb erkölcsi dilemmáknál nehéz eldönteni, hogy az adott tett etikus, vagy etikátlan, mert egymással ütközhetnek különböző erkölcsi normák. Ezeket „tragikus döntéseknek" is nevezi az etika szakirodalma. Rengeteg pozícióból lehet nézni egy-egy szituációt vagy tettet, más a cselekvő és a nem érintett szemlélődő helyzete. Az etika tana ismeri a pozíció szerinti relativitás elvét, ami korántsem jelent etikai relativizmust. Ráadásul erkölcsi normáink kulturálisan meghatározottak, azaz nem szakítható ki egy-egy szituáció kulturális, illetve társas kontextusából, és ritkán intézhető el „egyszerűen" egyetemes normákra hivatkozva. A gazdaság úgyszintén „beágyazódik" valamilyen sajátos társadalmi, kulturális, politikai közegbe. A törvények és jogszabályok fontos „lenyomatai", megtestesítői az éppen uralkodó erkölcsi elvárásrendszernek. A zöld gondolat a hatvanas években kezdett társadalmi mozgalommá válni, a hetvenes években megjelentek az első környezetvédelmi törvények a világban. A tudomány és a technológia fejlődésének következtében folyamatosan új kihívások merülnek föl, amelyekre még nincsen norma, például a genetikailag módosított élelmiszerek vagy az őssejtkutatás és annak orvosi alkalmazása. A gazdaság egészére nézve számomra ma a fenntarthatóság tűnik a legszélesebb etikai normának, az ökológiai fenntarthatóság elvárása kiegészül benne a társadalmi érzékenység és igazságosság elvével, miközben nem veti el a megélhetésnek és a szükségletek kielégítésének fontosságát. Egyik sem mehet a másik rovására. A különböző szereplők természetesen eltérően értelmezik ezt a normát, és ennek az „értelmezési harcnak" is nevezhető jelenségnek nagy a politikai tétje, hiszen eltérő társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedések versengő vízióiról van szó.

■ A fenntarthatóság elvét sokan arra használják, hogy azt a növekedéselvű piacgazdaságot támasszák meg divatosabb ideológiával, amely a világméretű problémákat létrehozta.

- Valóban ez az egyik versengő értelmezése a fenntarthatóságnak. A nagyvállalatok és vezetőik jelentős része egyelőre azt vallja, a fenntarthatóság célja fenntartani az ipari fejlődést, a piacgazdaság vívmányait, az anyagi gazdagodást, csak most már úgy, hogy legalább valamelyest - tulajdonképpen addig, amíg nem sérti túlzottan a profitérdeket - számba vesszük a természetvédelmet és a társadalmi érzékenységet. A piaci szereplők közül kevesen jutottak el odáig, hogy felismerjék: a bioszféra épségének és a társadalmi jól-létnek a megőrzése a cél, s ennek elérésében a piacgazdaság csak eszköz, önmagában nem érték. A gazdasági javak is arra szolgálnak, hogy jól-létet hozzanak nekünk, tehát nem az anyagi jólét a céljuk. Nem a mobiltelefon birtoklásától leszünk boldogok, hanem az általa nyújtott szolgáltatástól nő a jól-létünk, a használatával gazdagodhatnak társas kapcsolataink.

■ Tehát a haszonelv a fontos, nem a birtoklás maga.

- Ha többé nem magukra az anyagi javakra helyeződne a hangsúly, hanem a szolgáltatásokra, akkor nagyobb esély lenne a radikális változásra az üzleti élet mindennapi gyakorlatában és a gazdaságpolitikában. Amíg egy energiaszolgáltató cég a minél több energia eladásában érdekelt, addig nem változik lényegileg semmi, a „zöldülés" és a társadalmi felelősségvállalás kirakatpolitika marad. A jól-létünket a minél több energia ugyanis nem növeli, legalábbis fenntartható módon nem. Ha egy ilyen vállalat stratégiailag újradefiniálja önmagát, és azt szolgáltatja, amire valóban szükségünk van a jól-létünkhöz, például az otthon komfortjához szükséges fényt vagy hőt, mindezt energiatakarékosságot növelő beruházások révén szolgáltathatná - „negawattokat" adna el -, s a megtakarított energiaköltségen osztozna a fogyasztó és a termelő. Másik példával élve, nem a személyautó birtoklásától lesz nagyobb a jól-létünk, hanem attól, ha mobilitásunkban nem vagyok korlátozottak. Nem az autóra, hanem olyan komplex szolgáltatásra van szükségünk, ami úgy kínálja a mobilitást mindannyiunknak, hogy a lehető legkisebb mértékben használjuk a véges bioszféra erőforrásait, és a lehető legkisebb mértékben növeli a társadalmi igazságtalanságokat. El kellene tűnnie a piacgazdaság működési logikájából „a több jobb", „a nagyobb sikeresebb" elveinek, és meg kellene jelennie az „elég" elvének. Intézményi szinten kell újragondolni és újrarendezni, mire van szükségünk. Ennek jeleit csak elvétve látni a világ magukat gőgösen „fejlettnek" nevező országaiban. Különösen Magyarországon, amely rövidlátó társadalom- és gazdaságpolitikát folytat a rendszerváltozás óta, és retrográd szerepet tölt be az Európai Unión belül, blokkolva az éghajlatváltozás ellen teendő komolyabb lépéseket.

■ Ez a magánszektor lobbizásának tudható be, vagy a politikusok lustaságának?

- Mindkettőnek. A szén-dioxid-kvóták tudományos megalapozását itt, a Corvinus Egyetemen végezték. A vállalatok nem átallottak nyomást gyakorolni a független kutatókra, akik ennek ellenére hosszú távú szemléletet tükröző javaslatokat dolgoztak ki. A kormányzat ezeket mégsem vette komolyan. Ezért gyengére sikeredett a szabályozás, a cégek számottevő kibocsátási lehetőséget kaptak, kvázi ajándékba. A cégek szűklátókörűségével egyívású a politika felelőtlensége. Az Európai Unióban nem ritka az olyan feltételrendszer, hogy a közbeszerzési pályázatokon nem indulhatnak azok a vállalkozások, amelyek nem fizetnek korrektül a beszállítóiknak, amelyeket megbírságoltak környezeti károk okozásáért, vagy nincsenek környezetirányítási rendszereik. Finnország, Dánia, Nagy-Britannia, Franciaország és más európai országok már tíz-tizenöt éve bevezettek ökoadókat, s elkezdték teljes költségvetési- és adórendszerüket zöld szempontok alapján újragondolni. A közgazdászok úgy szoktak fogalmazni, nem a „gazdasági jót" kell adóztatni, tehát azt, ha valaki dolgozik, és jövedelmet keres, hanem a „gazdasági rosszat", azaz a túlzott erőforrás-használatot, az anyag- és energiafogyasztást, a környezetszennyezést. A tapasztalat sajnos azt mutatja, a közjó konszenzusos keresése soha nem hatja át kellőképpen a mindenkori magyar kormányt, politikai orientációtól függetlenül. Nem egy olyan szakmai vitán vettem részt, ahol néhány vállalatvezető e tekintetben felvilágosultabbnak bizonyult a politikusoknál.

■ Gyakori érvelés az említett adórendszer ellen, hogy csökkenti az ország versenyképességét.

- Ez akkor igaz, ha rövid távon szemléljük a versenyképességet. A versenyképesség végső soron a kreatív, innovatív alkalmazkodást, a tanulásképességet jelenti. Ezeket paradox módon talán nem is annyira a bőség, mint inkább a szűkösség mozgatja meg. Ha büntetlenül lehet pazarolni a természeti erőforrásokkal, akkor miért is várnánk, hogy kreatív megoldásokkal éppen az erőforrás-megtakarításban fogunk versenyképesekké válni?

■ Csaknem tíz év telt el az ön és Radácsi László által szerkesztett Alternatív kapitalisták című kötet megjelenése óta. Az esszégyűjtemény talán legfontosabb axiómája szerint a vállalati jótékonykodás nem egyenlő a társadalmi felelősségvállalással, mert az a cég, amely alaptevékenységével nem tiszteli a társadalmat, az tehet bármit, igazából csak palástolja a hibáit a nyilvánosság előtt. Csatlakoztak-e azóta nagy márkák a felelős vállalatokhoz a könyvben említett brandeken túl?

- A nagyvállalatoknál nem látok ebben jelentős elmozdulást. Ha döntéseikben a profit és az etikus üzleti gyakorlat között kell mérlegelniük, nem kérdéses, az előbbi győz. A könyv megjelenése után nem sokkal a L'Oreal felvásárolta a Body Shopot, az Unilever pedig a Ben and Jerry's jégkrémcéget, az alternatív kapitalisták két zászlóshajóját. A Body Shop alapítója, Anita Roddick még úgy hitte, hogy a beolvadással elindulhat egy átalakulási folyamat a felvásárló cég kultúrájában. Ez nem történt meg. E cégek sajátos szubkultúraként léteznek az anyavállalataikon belül. A nagy olajvállalatok közül a Shell aktív szerepet vállal a környezetkímélő technológiák fejlesztésében, s a British Petrollal együtt elindították megújuló energiaforrásokon alapuló üzletágaikat. A BP évekkel ezelőtti kampánya középpontjában a Beyond Petrol - „a benzinen túl" - jelszó állt. Ám amikor a kilencvenes években a Shell kivonult Nigériából azzal a megjegyzéssel, hogy csak akkor jön vissza, ha rend lesz, a katonai rezsim válaszként kivégezte a céggel szemben kritikus, erőszakmentes civil mozgalmat kezdeményező, Right Livelihood Award- és Goldman Environmental Prize-díjas író-környezetvédőt, Ken Saro-Wiwát nyolc ogoni társával együtt. Ha a vállalatok kitelepülnek a fejlődőnek nevezett országokba, korántsem viselkednek még olyan felelősen sem, mint anyaországaikban - hacsak nincs rajtuk a média szeme.

■ Olyan ez, mint a celebkultúra: az üzleti szférában a nagy márkák a hírességek, és az ő tetteiken van a figyelem.

- Meggyőződésem, hogy a kis- és közepes vállalkozások sok esetben felelősebben működnek: családbarát munkahelyek, odafigyelnek a környezetvédelmi szempontokra, próbálnak beágyazódni, és pozitív hatásokat elérni a helyi közösségben. Csak erről szórványosan értesülünk. Egy olyan kisvállalkozás, ahol a család és a gyerekek, unokák megélhetése is szem előtt van, és amely meghatározott közösséget szolgál - azonnali tehát a visszajelzés a tevékenységéről -, eleve nem engedheti meg magának, hogy átverjen másokat. A kicsi szép és emberibb. Egy nagyvállalat igazgatója olyan távol van a társadalom problémáitól, amennyire csak lehet. Ez azonban mindannyiunkra igaz: ami nincs a látókörünkben, azzal nehezebb szolidaritást érezni, felelősséget vállalni. Ezért veszélyes a fenntarthatóság szempontjából a túlméretezett, bürokratikus intézményi berendezkedés, amely eltávolít döntéseink és tetteink következményeitől. Ez elhárítást eredményez.

■ Mert a problémák túl absztraktak.

- Amikor elautózunk egy nagy bevásárlóközpontba, ahol a világ különböző tájairól ideutaztatott termékeket vesszük meg, ritkán kötjük össze tetteinket a klímaváltozás folyamatával.

■ Vagy csak akkor, ha a saját gyerekei, unokái sorsára gondol az ember. Mit tapasztal a diákjai körében a „felvilágosult kapitalizmus" és a vállalati CSR tanaival kapcsolatban? Amikor elmennek dolgozni a multikhoz, feladják ezeket, vagy továbbra is képviselik?

- 1994 óta több egyetemen is volt lehetőségem oktatni, és bár nagyok a különbségek a különböző tudományterületeken tanulók között, az új generációk sokkal környezettudatosabbak. Ugyanakkor mintha reménytelenebbül, cinikusabban tekintenének a világra. Tisztában vannak azzal, hogy súlyos korlátok állnak a szakmai érvényesülésük előtt, ha nyíltan kiállnak eme értékek mellett. És bizony, valljuk be, mindannyiunkat elrettent a távlat, hogy olyan közegben dolgozzunk, ahol ellenérdekek lépnek föl, és örökösen nekünk kell lennünk az ellenzéknek, a másként gondolkodónak. Erről valószínűleg sokat mesélhetnének a vállalati környezeti menedzserek és a CSR-ért felelős emberek. Nem vagyunk olyan hősök, akik állandó küzdelemre születtek. Kivételes alkalmak azok, amikor hősies energiákat tudunk mozgósítani magunkban. Azt tapasztalom, a legradikálisabb diákjaim is könnyen belesimulnak az uralkodó intézményrendszerbe, és megkötik saját alkuikat. Erős, elhivatott személyiségnek és ügyes konfliktuskezelőnek kell lennie annak, aki arra a hivatásra adja a fejét, hogy megváltoztatja a fenntarthatóság érdekében az uralkodó intézményi struktúrákat, vállalva a kritikai szerepet. A kritikának pedig rendszerszintűnek is kell lennie. A rendszerben meglévő ellentmondások kihasználása, a piaci társadalom működési logikájának megváltoztatása nélkül nem sokat érnek a jó szándékú kezdeményezések sem. Magának a piaci társadalomnak a megváltozására van szükség a fenntarthatóság érdekében, és ebben kell előremutatnia, ezt kell segítenie a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának.