Legalább negyven-ötven év szükséges ahhoz, hogy valamilyen mértékű stabilizálódás bekövetkezzen az üvegház hatású gázok kibocsátásának legdrasztikusabb mostani csökkentés hatására - idézett egy jelentésből Harnos Zsolt akadémikus, hozzátéve, hogy ő inkább csak a hosszú távú folyamatról mer csak nyilatkozni. Az előadó a Piac és Profit konferenciájának fő referendumát tartotta meg május 10-én. A Cégek a fenntartható világért 2007 című tanácskozásra Harmos Zsolt akadémikus társával, Láng Istvánnal fogalmazta meg a tudományos élet fő üzeneteit, s ennek megfelelően vállalkozott az éghajlati hatások elleni védekezés eredményessége időhorizontjának a felvázolására.
Antropogén hatások
A referendum előtt a Piac és Profit ügyvezető főszerkesztő házigazdája azzal köszöntötte a több száz érdeklődőt, hogy az elmúlt hónapokban számos tudományos eredmény és tapasztalati tény sugallta, immáron nagy a baj, az éghajlati viszonyok a vártnál is sürgősebb beavatkozást igényel, pláne, mert elaltattak bennünket. Demcsák Mária nevén is nevezte, a döntéshozókat, a kormányt is tetemre hívó cselekedetekre van szükség idehaza is. A tudósoknak, a cégeknek, a kormánynak a felelőssége a trend megváltoztatása, melyhez félre kell dobni kényelmünket, s profitérdekeinket is alárendeljük.
Harmos Zsolt e bevezető után tette fel a kérdést: lesz-e, van-e klímaváltozás? A válasza igen volt, azzal a többletinformációval, hogy az évmilliók során is sokszor volt már ilyen átalakulás, de csak most van először olyan, amilyen nemcsak a természetnek a sajátja, hanem antropogén hatások - emberi beavatkozások - is alakítják a folyamatokat. A jelenlegi történések mértékeit még nem tudjuk - magyarázta az akadémikus, s nyomban eloszlatott egy tévhitet, azt, hogy a felmelegedésnek, az üvegházhatásnak a legfőbb előidézője a széndioxid lenne. Nem kétséges, hogy az is súlyos problémákat okoz, de jóval többet árt a metán például.
Néhány adatot is nyilvánosságra hozott az MTA rendes tagja, így például arra, hogy 1950-ben még csak 2,5 milliárd lakója volt a Földnek, 2005-ben már 6,4 milliárdan voltunk. A fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának két adata: 1715 millió egyenértéket mértek az előző évszázad közepén, két évvel ezelőtt pedig 8965 millió tonnát. Egy 1960-as szám adat szerint a széndioxid koncentráció 316 ppm volt, 2005-ben pedig már 380 ppm. A globális felmelegedés 1950-es átlagszámhoz viszonyítva 2005-ben már 0,7 fokkal több volt. Ami pedig bennünket, magyarokat illet, a széndioxid kibocsátás nemzetközi mércéje szerint még jól állunk, de az egy főre jutó kibocsátás adata alapján már nagyon is rossz a helyezésünk, az átlagnak a másfélszeresével "dicsekedhetünk". A szélsőséges időjárás okozta károk mértéke 1980-tól 2004-re nyolcszorosára nőtt a világon.
A kiotói jegyzőkönyvről és az uniós intézkedésekről külön is megemlékezett Harmos Zsolt, az előbbi szerint 8 százalékos átlagos csökkentésnek kellene bekövetkeznie 2010-ig, az EU 20 százalékot határozott meg, igaz a széndioxid kibocsátás mérséklési dátuma 2020. Szintén Brüsszel mondta ki, hogy a bioüzemanyagok arányát 10 százalékra kell növelni. Ezek már előremutató lépések.#page#
A felmelegedésen túl a szélsőséges meteorológiai eseményekről is megemlékezett az akadémikus. Ezek gyakorisága és intenzitása külön is figyelmet igényel. A következmények az egész gazdaságot érintik, az egészségügyet, az ipart, a mezőgazdaságot. Mit lehet tenni tehát? Az első válasz az, hogy meg kell szüntetni az okot, de nem lehet hazai ügyként kezelni ezt a feladatot, hanem globális megoldás az indokolt. Az alkalmazkodás ugyancsak válasz, de ez a cselekvési lehetőség másként jelenik meg, mint a megszüntetés, itt regionális tevékenységre van szükség.
S az is igaz, hogy a regionális és a globális válaszokra egyformán van szükség. Harmos Zsolt itt utalt arra, hogy a mégoly szigorú beavatkozásoknak is csak hosszú távon lehet érdemi hatásuk. Addig pedig számolnunk kell a szélsőséges időjárási eseményekkel, a növekvő gazdasági károkkal, a mind nagyobb számú humán problémával, s mindeközben nyilvánvaló lesz a későbbiekben is a kölcsönhatás az emberi beavatkozás és a természeti folyamatok között.
Az akadémikus az évekkel ezelőtt felismert trendekre adott válaszokkal külön is foglalkozott értekezésében, mindenekelőtt arra utalva, hogy 2003-ban az MTA és a környezetvédelmi tárca közös kutatási tevékenységet indított el változás-hatás-válaszadás - azaz VAHAVA - elnevezéssel. A tavaly befejeződött program megállapításai között szerepel, hogy Magyarország különösen veszélyeztetettnek érezheti magát, s például számolni kénytelen a kialakuló mediterrán jellegű időjárással. A harminc javaslat közül néhányat részletezett is az előadó. Így azt, hogy olyan klímapolitika szükségeltetik, mely integrált része lesz a társadalom gazdaság- és környezet-politikájának. Nem önálló programról van szó, hanem a fejlesztéspolitikai projektekbe beépülő feladatokról.
Az Országgyűléstől azt igénylik a VAHAVA megalkotói, hogy fogadjon el egy nemzeti éghajlat-változási stratégiát, mely beépül személetével és prioritásaival a nemzeti fejlesztési tervbe, annak részeibe. Az akadémikus elismerte, mostanában sikerült áttörni a döntéshozatal, a politika falát, folyik e stratégia kidolgozása, s jó esély van arra, hogy törvény, illetve cselekvési program születik már a legközelebbi időben is. Evidenciának gondolja az előadó, hogy fel kell készíteni a lakosságot a klímaváltozásra, a következményekre és védekezésre, cselekvésekre.
A kutatásoknak ugyancsak felértékelődik a szerepe, s a nemzetközi hálózatokhoz való csatlakozást a tudomány műhelyeitől jó okkal lehet elvárni. Az ugyan igaz, hogy a VAHAVA lezárult, de több más program tart, folytatódik, s új is indul, például mostanában egy társadalomtudományi projekt, melynek egyik gazdája éppen a környezetvédelmi tárca.
