Két éve már, hogy beszélünk új gazdaságról, de hatásait még ma is kétkedők hada bagatellizálja. Érveik az utóbbi néhány hónapban döntően a technológiai részvények amerikai piaca, a Nasdaq látványos értékvesztésére, majd tavaly év végi „kipukkadására” épülnek. Azt tartják, hogy az új gazdaság nem lesz képes alapvetően változtatni a termelés évszázados ciklikusságán. Tíz év után ugyanis december–januárban megint érezhetővé vált ez a világ legerősebb gazdaságában. Félő, hogy visszaesésének hatása alól a világgazdaság sem tudja majd kivonni magát. A „recessziómentesítést” rövid távon főként az európai gazdaságtól, az iparágat tekintve pedig a turizmustól várják.

Mégis – miként egyre több elemzés hangsúlyozza –, a mentőkötelet a régi gazdaság az újtól kapja, amely ma még tartalékainak mindössze 1–3 százalékát, ha használja. Hatásai egyelőre beláthatatlanok. S erejének talán legfontosabb eleme, hogy (mint az a lapunk hasábjain folyó vita hozzászólásaiból is kitűnt) a hálózatok kiépülésével soha nem látott tartalékok válnak hozzáférhetővé a gazdaság minden szintjén. S bár az új gazdaságnak szerepe van a mostani visszaesésben, a recesszió jellemzői mások, mint a korábbiakban voltak.

A régi szép időkben a részvények jó esetben egy hét alatt akár 0,2 százalékkal is emelkedhettek, manapság viszont akár 5–15 százalékkal változhatnak egyik napról a másikra. A „fújjuk fel, és adjuk el” üzleti filozófia eddig sosem látott nyereségeket – és veszteségeket – termelt; de ez kifulladóban van.

Amerikában a háztartások majdnem fele közvetlenül vagy közvetetten részvénytulajdonossá vált az elmúlt fél évszázadban. (Európa nyugati felén ez az arány csak 5–12 százalék, de folyamatosan nő.) A tőzsde s a technológiai részvények rakétagyorsaságú emelkedése elképesztő mértékben megnövelte a tulajdonosok vagyonát, a fokozódó bizalmi index pedig addig elképzelhetetlen magasságokba hajtotta fölfelé a spirált. Végül is a régóta jósolt korrekció drámaian bekövetkezett, a világgazdaságot irányító néhány száz cég iránti bizalom azonban összességében töretlen, s az új gazdaság tényleges tartalommal és megkülönböztethető hozzáadott értékkel rendelkező vállalatai iránt is megújult a bizalom.

Az új gazdaságban a munkaerő gyorsabban megtalálja a számára leghasznosabb helyet: a dotcom cégek összeomlása a jól képzett százezrek szinte törés nélküli átvándorlását eredményezte más területekre, ugyanakkor felgyorsult a „régi” gazdaságban munka nélkül maradtak átképzése az „új” igényeinek megfelelően.

Az új gazdaságban a globalizálció révén kontinensekre kiterjedő, szinkronizált mozgások tapasztalhatók. A világvállalatok az egyre kiterjedtebb hálózatok révén késedelem nélkül követik, befolyásolják a fejleményeket. A recesszió így nemcsak globális, hanem szinkronizált is lehet, s együttműködve valószínűleg kilábalni is könnyebb belőle, sőt, akár meg lehet akadályozni a kifejlődését.

Marx kapitalizmuselemzésének egyik sarkalatos pontja a túltermelés ciklikusságának bizonyítása volt. Igazi recesszió legutóbb 1980–1981-ben volt, azt megelőzően pedig 1974–75-ben (a 90–91-es visszaesést szakértők sok szempontból nem tartják annak). A gazdasági élet mai szereplőinek nagy része így aktív életében még nem élt át recessziót, így pszichikai várakozásával nem is befolyásolja annak kialakulását, netán elmélyülését. Várakozásaik épp az ellenkező irányba mozognak: a tőzsde ugyanis arra tanít, hogy ha az árak alacsonyak, akkor vásárolni kell, tenni a fellendülésért.

Az új gazdaság tehát gyökeret ver, s éppen rendkívüli alkalmazkodóképessége az a tényező, amely egy recesszióban „lengéscsillapítóként” szolgálhat. Az új technológiák eddig nem látott gyorsaságú beáramlása a termelésbe, a vállalatirányításba, a vállalaton belüli és a vállalatközi információáramlásba, kommunikációba, s leglényegesebb tényezőként a vállalat és a fogyasztó kapcsolatába termelőerőként jelenik meg, amely máris folyamatosan változtatja a termelési módot. Újraíródnak a szabályok.