Nem a mama vagy a papa és főiskolás csemetéje, hanem két diák beszélgetett. Meglepően okosan. A hitelt felvenni szándékozó fiatal lány érvei is, mintha csak a sajátjaim lettek volna: „Tudod, hogy nem sok pénzről van szó, hiszen 210 ezer forintnál többet nem adnak, de ami nekem havonta mégiscsak tíz-, tizenöt- vagy húszezer forint, most, amikor nagy szükségem van rá. Mégsem taníthatok mindig a zsebpénzemért tanulás helyett! És miért kellene arra gondolnom, hogy nem tudom majd visszafizetni, amikor már dolgozom? Én inkább elhiszem, hogy az állam betartja az ígéretét, és nem járunk úgy, mint anyuék a szocialista OTP-től kapott lakáshitellel. Egyébként sincs más választásom, mivel egyetlen más banknál se hallottam, hogy kezes vagy más fedezet nélkül adna a diákoknak kölcsönt.”

A diákoknak tehát lehet, hogy jó ez az új lehetőség, lehet, hogy nem. Igaz, az eredeti konstrukciót kidolgozó két brit tanácsadó sem az ő szempontjaik miatt mondott le, és a bankszövetség sem miattuk tiltakozott. Ha jól értettem Nickolas Barr és Ian Crawford nyilatkozatait, ők itt, Magyarországon, a világon elsőként egy magánfinanszírozású(!) diákhitel-modellt szerettek volna kialakítani, amit a diák majdani jövedelme függvényében törleszthet. Az ötlet szerint tehát a diákok egy, a biztosítási elvekhez hasonló kockázati közösség tagjaként kaptak volna kölcsönt. Sem az ausztrál példa – ahol 1989-ben elsőként vették a bátorságot e meglehetősen kockázatos hitelkonstrukció bevezetésére –, sem az új-zélandi, sem az angol, sem a svéd nem ilyen ugyanis. S bár ezekben a gazdag országokban anyagilag nincs akadálya annak, hogy a keletkező veszteségeket az állami költségvetés finanszírozza, az adófizetők mégis, mindenhol támadják a rendszert emiatt.

Közgazdasági nézőpontból ugyanis egy piacgazdaságban valóban kifogásolható, hogy már a hitel nyújtásakor tudni lehet, minden harmadikat nem tudják majd visszafizetni, és ha ehhez még alacsony kamatot is rendel a hitelt nyújtó, akkor tartalék sem képződhet a visszafizetett hitelekből, ami a keletkező veszteséget kompenzálná. Következésképpen a veszteséget valakinek, valamiből mégiscsak fedeznie kell. S ha a hitelnyújtó az állam, akkor az államnak – mégpedig az adófizetők pénzéből –, s a költségvetési bevételek és más kiadások bizony korlátot jelentenek, ami a hitelhez való hozzáférést is korlátozhatja.
A most ősszel Magyarországon bevezetett diákhitel-konstrukcióval tehát éppen ez az egyik legnagyobb baj, hogy az eredeti elképzelést – amelynek részletei többéves munka során kristályosodtak ki – alapjaiban módosító hirtelen kormányzati döntés után már nincs végiggondolva, hosszú távon milyen formában és ki fedezi ezt a keletkező veszteséget. (Egyik lehetséges válasz: a későbbiekben a hitelt nyújtó bank mégiscsak kénytelen lesz drasztikusan megemelni a kamatokat.)

Sajnos, vannak a konstrukcióval további „kisebb” bajok is. Többek között az, hogy – a mostani kormányra oly’ jellemző módon – a hitelt kizárólag egy (végső soron állami) pénzintézet, a Postabank adhatja, annak ellenére, hogy a kereskedelmi bankok – természetesen normatív állami támogatás mellett – szerették volna hozzátenni a saját tőkéjüket is. A bankszövetség szerint az állami diákhitel jelenlegi formája ezért sérti a versenytörvényt (ezt a Versenyhivatal lapzártánkig nem erősítette meg), de sérti azért is, mivel a hitelt felvevő diákoknak kötelező (!) a Postabanknál számlát nyitniuk. Erre a számlára ugyan ingyen utalják a kölcsönpénzt, de ha ezt onnan a diák továbbutalja egy más banknál már meglévő folyószámlájára, azért már fizetnie kell. Hosszú távra mennyi új ügyfél! S mindez állami parancsszóra, piaci verseny nélkül.
E cikk keretében abba már nem is érdemes belemenni, hogy egy júniusban alkotott törvény milyen módon vonta ki a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének hatásköre alól a Diákhitel Központ Rt.-t, és az milyen módon és mennyiért került át a Postabankhoz. Érdekes, tanulságos, de nem új történet. Egyetlen mondat inkább, amit az a fiatal lány mondott a barátjának a postán: „Nézd, ezzel azért a szavazatomat nem vásárolták meg…”