Rutinos kiránduló számára is reménytelen vállalkozás a fővárosi Westend ruházati boltjainak átfutása — nem gondos átnézése! — egy nap leforgása alatt. John E. Walker ügyvezető igazgató büszke rá, hogy üzleteik csaknem fele az öltözködéshez kapcsolódik Vajon ezt várja az új belvárostól a környék lakója vagy a Nyugati pályaudvar akárhányadik vágányára érkező vásárló? Posch Péter üzemeltetési igazgató megnyugtat:
— A Westend vonzáskörzetének vásárlói szokásai csak részben határozták meg a hasznosítás céljait. Elsődlegesen a bérleményhasznosítással kapcsolatos piaci hatások jutnak érvényre. Az egyes profilok, így akár a ruházatié is, limitálása a verseny korlátozásához, hosszú távon a látogatók negatív értékítéletének kialakulásához vezethet. De nem is a ruházati profil túlsúlya a probléma. A viszonteladók jelentős részének kínálatát kell megváltoztatni annak érdekében, hogy szélesebb életkori és életszínvonal-beli palettát, ennek megfelelő modellválasztékot, alapanyag- és kidolgozási minőséget tudjunk nyújtani vevőinknek.
A plazák ruházati boltjainak bérlési feltételei között szerepel, hogy a szerződést kötő fél stabil anyagi háttérrel, megfelelő üzletmenedzselési képességgel, esztétikai igényességgel rendelkezzék. Ám a bérleti szerződések megkötését alapvetően a megajánlott bérleti díj határozza meg, továbbá az is, hogy milyen tevékenységet folytat a leendő bérlő; mert ez, mint Posch Péter fogalmaz, a „létesítmény látogatottságának alakulását döntően befolyásolja”. A Westendben igyekeztek a nemzetközileg ismert márkák, sikeres hazai divatkollekciókat árusító cégek, illetve az úgynevezett butikszakma képviselőiből széles vevői igényt lefedő kínálatot kialakítani. Ruházati kínálatuk a közép- és ettől felfelé kategorizálható életszínvonalon élő vásárlók igényeit szolgálja ki.
Sándor Zoltán, az EuroCenter marketing- és bevásárlóközpont vezetője szerint egy ideje, kis túlzással, csak a márkát veszi a magyar ember:
— A középréteg, amelyre a magyar ruhaipar és kiskereskedelem számíthatott, eltűnt a rendszerváltozás után — elemzi a helyzetet. — A tehetősebbek kizárólag külföldi, ismert márkákat vesznek, a szegényeknek pedig a sarki butikos is megfizethetetlen, így kénytelenek a kínai piacokról vagy a turkálókból öltözni. A környék ruházati kiskereskedői előbb-utóbb lehúzzák a rolót, mert a vásárlók döntő többsége a jó minőségű, divatos modellekért szívesen ad ki akár jóval több pénzt az átlagosnál.
A Szeged Plaza igazgatója, Bánáti Antal szerint ha már a plaza jelentése köztér, elfogadható árszintű termékek értékesítésének is teret kéne adni. Ennek ellenére a szegedi bevásárlóközpont is olyan forgalmazókra számít elsősorban, akik neves márkákat képviselnek, sőt arra törekednek, hogy ezek csak itt legyenek megvásárolhatók.
— Már a nyitásnál számos világmárka forgalmazója üzletet bérelt a házban — mondja Bánáti. — S a húzómárkák vonzerejére számíthatnak azok a kereskedők is, akik egyéb minőségű árut vagy szolgáltatást kínálnak.
*
Megfizethető-e a bérleti díj egy kiskereskedő számára a plazákban? A Westend üzemeltető cége által elért értékesítési díjszintet 20-30 százalékkal meghaladó albérleti díjak is előfordulnak az új belvárosban. Posch Péter így vélekedik erről:
— A bérleti díjak folyamatosan erősödő kereslet mellett alakultak. A tulajdonrészek értékesítése, illetve a bérbeadás már 1997-ben megkezdődött. Az elsődleges értékesítéseinkhez kapcsolódott egy rövid távú pénzügyi befektetői árfelhajtó hatás, mely mind a mai napig jelen van.
Az új belvárosban bontottak már fel egyoldalúan szerződést a szerződési kötelezettségek sorozatos nem teljesítése miatt, és volt bérlő, aki a veszteséges működést jelölte meg rendkívüli felmondása indokaként. A szerződések megszűnésének aránya azonban nem éri el az összalapterület tíz százalékát sem, ami Posch szerint a hasonló létesítmények átlagos adatának a harmadrészét sem reprezentálja.
Az újonnan megnyíló létesítmények törzsvásárlói körének kialakulásához legalább egy év szükséges, a hálózati vagy franchise-rendszerben működők esetében ez a kísérleti időszak rövidebb lehet, és kisebb veszteségekkel járhat. Az üzemeltetési igazgató szerint a magyar piacon jól bevezetett divatárut forgalmazó nagykereskedők és viszonteladó kiskereskedők, akik döntő többségben tulajdonolják vagy más tulajdonosoktól bérlik üzleteiket, lépést tudnak tartani a világcégekkel. A ruházati kiskereskedők egy részének viszont módosítania kellett korábbi elképzeléseit. Volt, aki profilváltással, akadt, aki bérleti joga átadásával megúszta, de előfordult, hogy valaki a bérlemény visszaadására kényszerült. Az üzemeltetési igazgató, aki szerint a divatáruszakma válságban van, természetesnek tartja ezt a mozgást.
— A bérlőkkel viszonyunkat a múltban és a jövőben is tolerálható érdekérvényesítés határozza meg, melynek során azonban a partnerek hibás üzleti döntéseinek anyagi következményeit nem kívánjuk parttalanul átvállalni — fogalmaz diplomatikusan. Vagyis sajnálják, de ez van. A kockázatot mindenkinek magának kell viselnie.
*
A fővárosban egykor nyolcvan üzlettel rendelkező Aranypóknak nem volt választási lehetősége a privatizáció után. Gáti Anna áruforgalmi főosztályvezető ma örül annak, hogy előremenekültek a bevásárlóközpontok születése idején.
— Felvettük a kesztyűt, úgy döntöttünk, hogy jelen kell lennünk a plazákban, hiszen odaáramlanak a vásárlók. A SÜBA és a Campona áruházon kívül ez a döntés sikeresnek értékelhető a Westend, a Pólus, az Europark, a Mammut, az Új Udvar, a Budagyöngye, az Auchan és a Cora bevásárlóközpontokban bérelt szaküzleteink forgalmát figyelembe véve. A privatizáció során tizennyolcra csökkent üzleteink számát mára megdupláztuk.
*
Hartung Nórának és Lővei Katalinnak van összehasonlítási alapja a külföldi és a magyar divatáruszakma működését, lehetőségeit és szokásait illetően. Hartung Nóra az Europarkban, az EuroCenterben, a Camponában, a Pólusban, a Westendben és a Pécs Plazában is áruháznyi helyiséget bérlő New Yorker egyik boltjának, Lővei Katalin pedig a hasonló helyszíneken és körülmények között működő La Halle egyik fővárosi üzletének a vezetője. Véleményük lehangoló: jelenlegi munkáltatójuk jól szervezett, összehangolt munkáját eddig egyetlen korábbi munkahelyükön sem volt módjuk tapasztalni. Nem tudják elképzelni, hogy a világcégek áruválasztékával és minőségével egyetlen magyar gyártó vagy forgalmazó is fel tudja venni a versenyt.
— A magyar ruházati ipar és kiskereskedelem halálra van ítélve — foglalja össze véleményét Lővei Katalin —, de saját magának köszönheti az összeomlást. Szolnokon, ahol ruházati üzletem volt, az összes piacra és az összes ruhakészítőhöz elmentem, hogy az én butikomban legyen a legnagyobb választék és a legjobb minőség. De hiába jártam le a lábam, ugyanazt voltam kénytelen árulni, mint a többiek: tömeganyagból egy kaptafára gyártott ruhákat, szörnyű minőségben. Ezért az igénytelen, ötlettelen magyar ruhaiparért és kereskedelemért nem hullajtok krokodilkönnyeket.
*
Valóban ennyire súlyos a helyzet? A KISOSZ ügyvezető elnöke, dr. Antalffy Gábor nem tud egzakt számokkal szolgálni, de az hivatalos információ, hogy egyre kevesebb kézben koncentrálódnak a jó hatékonysággal működő ruházati kiskereskedelmi boltjaink. Ez a tendencia az ügyvezető elnök szerint egyáltalán nem meglepő, az üzletláncoknak még van esélyük felvenni a versenyt a világcégekkel, s hasonló körülmények között, például a nagy szórakoztató- és bevásárlóközpontokban megjelenve lehetőségük van új vásárlóréteg meghódítására.
A KISOSZ adatai azt mutatják, hogy nem csökken a ruhaipari kiskereskedők száma, bár a fluktuáció nagy. Úgy látszik, sok vállalkozó reméli még azt, hogy nem is olyan ördöngös dolog egy ruhát megvenni, aztán eladni…
*
A saját tervezésű, ötletes ruhákat, kalapokat kínáló Lilifo tulajdonosa dr. Ligeti György ügyvéd és felesége, aki a ruhák megálmodója is, dr. Forgó Erika.
— Csakis zsűrizett, az iparművészeti lektorátus által elfogadott árut kínálunk a Szent István körúti központunkban, a Mammutban és az Új Udvarban található üzleteinkben. Vállalkozásunk eddigi nyolc éve alatt kialakult a törzsvásárlói körünk, de igencsak megérezzük az elmúlt évek változásait. A privatizáció nagyrészt mattot adott az igazán színvonalas magyar textiliparnak. A fizetőképes kereslet csökken, a vásárlók nagy része a nyugati márkák bűvöletében él. Még az sem számít, ha egy márkajelzéssel ellátott ruha tízszer annyiba kerül, mint nálunk, és fele annyit ér, fantáziátlan. Rengeteg kiskereskedő ment tönkre ebben az elképesztő márkamániában, köztük olyanok is, akik évek óta vásároltak a mi kínálatunkból, és megfizethető áron, jó minőségű termékeket árultak. Sajnos, a nagy bevásárlóközpontok bérleti díja és üzemeltetési költségei nehezen megfizethetők a kiskereskedők számára, különösen a Westend árai tűnhetnek irreálisan magasnak. De rossz helyen, rosszabb feltételek mellett ma már vegetálni sem lehet. Mi megtartjuk hídfőállásainkat a bevásárlóközpontokban.