Mi is tanuljuk még, hogyan is működik a gyakorlatban a PPP (Public Private Partnership), a magán üzleti és a közszféra együttműködése, és miért kedvező ez a résztvevőknek és a társadalomnak egyaránt – mondja dr. Karakas Péter, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) főosztályvezető-helyettese, a tárcánál a PPP-ügyek koordinálására 2003 májusában létrehozott részleg vezetője.

– A PPP nem csodafegyver, hangsúlyozta ön egyebek között nemrégiben egy szakmai konferencián, tehát nem jelenthet megoldást minden olyan állami beruházás esetén, amire a költségvetésben nincs pénz. De ahol szóba jöhet, ott biztos, hogy olcsóbb lesz, mint ha az állam egyedül, a magánszféra nélkül vágna neki az adott projektnek. Kifejtené ezt bővebben?

– Valóban, minden egyes projektnél mérlegelni kell: tényleg előnyösebb-e a PPP az állami alternatívához képest. S miért lehet előnyösebb? Elsősorban azért, mert hatékonyabb. Éspedig azért, mert bár állami beruházásról és feladatról van szó, a magánszektor a saját pénzét kockáztatva épít és üzemeltet, így már a tervezés során képes szem előtt tartani a hosszú távú üzemeltetői érdekeket is. Vagyis nemcsak hogy nem lépheti túl a beruházásra rendelkezésre álló költségkeretet és határidőt, nem spórolhat a minőségen sem, hiszen később, már működés közben neki okoznának bosszúságot – és költséget – a jelentkező hibák. Amikor tehát a kormánynak döntenie kell arról, hogy milyen forrásból és milyen módon építsen, mondjuk autópályát, diákkollégiumot, kórházat vagy börtönt, nem elég azt néznie, hogy van-e rá elegendő pénz a büdzsében. Hiszen állampapírt is kibocsáthatna, hogy forrást szerezzen, aminek az adósságszolgálati terhe mindenképpen kisebb, mint amikor az állam magántőkét von be. De ezt a drágább forrást legtöbbször ellensúlyozza, hogy PPP-ben előbb kerülhet sor a projektre, hogy nem egy összegben jelentkezik a költségvetési teher, továbbá, hogy a magánszektor minden forint elköltését jól meggondolja, és összességében a szolgáltatást is magasabb szinten nyújtja, mint tenné azt az állam egyedül.

– Milyen céllal és mikor jött létre az ön által vezetett PPP-titkárság, pontos nevén a köz- és magánszféra-partnerségi kapcsolatok osztálya, amit – hogy legyen egy kis csavar a dologban – főosztályvezető-helyettesi rangban irányít?

– Magyarországon kormányhatározat döntött arról, hogy a PPP alkalmazására ki kell dolgozni a jogszabályi feltételeket, illetve létre kell hozni egy öttagú tárcaközi bizottságot, amely a programokat figyeli, és szakmailag felügyeli. Lényegében a tárcaközi bizottsággal párhuzamosan hoztak létre májusban a gazdasági minisztériumon belül egy önálló PPP-titkárságot, és ezt később átnevezték. Az osztály legfőbb feladata, hogy szakmai támogatóként dolgozzon a tárcaközi bizottság mellett, illetve hogy a minisztériumon belüli PPP-projektek előkészítésében vállaljon aktív szerepet.

– Önt célzottan ennek a részlegnek az irányítására kérték fel?

– Igen. Előtte alapvetően a befektetési banki szakmában dolgoztam, amelynek két legfontosabb szakasza az MKB csoportban befektetési alapokkal, corporate finance és tanácsadási ügyletekkel eltöltött öt év, illetve a Londonban közel négy évig végzett részvényelemzői munka volt.

– Milyen a munkakapcsolatuk a társtárcákkal, nincs hatásköri konfliktus?

– Nekik is meglett volna a lehetőségük, hogy erre a feladatra önálló egységet hozzanak létre, de nem tették meg. Ennek ellenére a hatáskörök világosak: a projektek az ő kezelésükben maradtak, illetve vannak, hiszen ők látják át a feladataikat és a forrásaikat. Viszont, ha komolyan felmerül a PPP lehetősége, akkor készítenek egy előterjesztést a kormány részére, amit a tárcaközi bizottság – a mi aktív közreműködésünkkel – szakmailag véleményez. Tehát a megvalósíthatósági tervet nem mi dolgozzuk ki helyettük, ám, ha úgy ítéljük meg, hogy az elképzelés például nincs megfelelő számításokkal alátámasztva, akkor visszaküldhetjük az illetékes tárcához további végiggondolásra. Ha viszont megfelelőnek találjuk, akkor az anyag a kormány asztalára kerülhet. Nem kellően alátámasztott PPP-ötletekkel ugyanis nem érdemes a kormányt bombázni.

– Önök kezdeményezhetik is, hogy egy tervezett állami beruházás PPP-ben valósuljon meg?

– Elvben igen, de eddig erre nem volt példa. Hiszen kis csapatunk kellően leterhelt azzal, hogy a tárcaközi bizottságnak szakmai anyagokat ír, hogy részt vesz a PPP-formában megvalósítani tervezett autópálya-projektek előkészítésében. Továbbá igyekszünk a PPP-re a hazai know-how-t kialakítani, ezért nemzetközi konferenciákra járunk, tanulmányozzuk a külföldi példákat, és amit így szerzünk tapasztalatot, azt megpróbáljuk itthon a lehető legszélesebb körnek átadni.

– Kiknek? Azaz: kik lehetnek érdekeltek a PPP-ben?

– Az állam részéről a szaktárcák, továbbá az önkormányzatok, az üzleti oldalról a magánbefektetői konzorciumok, amelyek alapvetően építő és üzemeltető cégekből állnak. Ezen túl mindkét oldalnak megvannak a maguk tanácsadói; tehát műszaki, pénzügyi tanácsadó cégek és jogi irodák. Nagyon fontos szereplők még a bankok, mert a PPP-tranzakciók finanszírozása nyolcvan-kilencven százalékban idegen forrásból valósul meg; a bankok pedig nagyon nem szeretnék, ha a magánbefektetők nem tudnák visszafizetni nekik a felvett hiteleket, tehát ők is korán bekapcsolódnak a folyamatba. Szóba jöhetnek még a kötvénykibocsátások megszervezői, a hitelminősítő intézetek, valamint olyan speciális szervezetek, amelyek azt vállalják, hogy kedvezőbb besorolásúvá változtatják az adott kötvényeket, és ezért természetesen díjat számolnak fel. Magyarországon egyébként a forrásszerzésnek ez a módja még nem gyakorlat, a futó projekteknél szindikált banki hitelekről van szó egyelőre. S ne feledkezzünk meg a PPP-vel létrehozott létesítmények majdani használóiról sem! Számukra is fontosak a pontos információk.

– Bár még nincs is olyan hazai létesítmény, amely PPP-ben épült volna fel, és már működne, néhányan mégis azt állítják, hogy a PPP nem más, mint az állami vagyon átjátszása a magánszférához – „közeli cégekhez”.

– Mindenbe bele lehet kötni, és minden konstrukciónak, amely eddig felmerült az állami beruházások gyorsítására vagy hatékonyabbá tételére, voltak és lesznek ellenzői. Az egyetlen ellenszer, ha minden nagyon átláthatóan zajlik, ha nemzetközi szintű a versenyeztetés a partnerek kiválasztásánál, és ha minél több információt közlünk a szélesebb értelemben vett publikummal.

– A nemzetközi szakirodalom szerint a koncesszió is a PPP egyik változata, és bizony az M5-ös építésénél utólag kiderült, hogy ettől nagyon drága lett az úthasználat, tehát nem vált be. Mennyiben más az, amit most terveznek?

– Egyáltalán nem olyan konstrukcióban gondolkozunk, ami az adott szolgáltatást igénybe vevőknek – például az autósoknak – okoz majd plusz anyagi terhet, hanem olyanban, amikor alapvetően az állam fizet az üzemeltetőnek. Ez is lehet azonban többféle. Az autópálya-példánál maradva: van az úgynevezett árnyékútdíj, amikor az állam és a szolgáltató közösen mérik a forgalmat, és ez a díjfizetés alapja; és van a rendelkezésre állási díj, amely a forgalomtól független, fix összeg. Közös bennük, hogy az autós észre se veszi, melyiket alkalmazzák, mert nem ő fizet, hanem az állam. Persze a gyakorlatban ezek a variációk soha nem tisztán jelentkeznek. Azon az öt-hat autópálya-szakaszon – az elsők között az M6-os Dunaújvárosig tartó északi szakaszán –, amely a közeljövőben így épülne meg, azt tervezzük, hogy rendelkezésre állási díjat fizet az állam a befektetőnek, ez azonban sávlezáráskor csökken, tehát érdemesebb lesz a felújítási, javítási munkákat éjjel elvégezni, és ha kevesebb a baleset, az üzemeltető több díjat kap majd.

– Úgy hallottam, nagyon sok multinacionális vállalat érdeklődik a magyarországi PPP-lehetőségek iránt. Miért?

– A nagy megrendelés mindenkinek fontos, és ezek hosszú távú ügyletek, tehát akinek sikerül egy-egy PPP-projektben szerepet kapnia, annak ebből tizenöt–húsz évre szóló stabil bevétele származhat. Persze, hogy milyen mértékben, az a verseny és az alku során alakul ki, ezért mind az állam, mind a befektető szempontjából döntő a tárgyalási szakasz. Hiszen akkor alakulnak ki az árak…

– És az is, hogy milyen lesz a felelősségmegosztás az állam és a magánbefektető között, nem?

– Azt már a tenderkiírásban rögzíti az állam, hogy mely kockázatokat szeretné a magánszektorra áthárítani.

– S mi az optimális?

– Erre nincs recept, de általános elvként elfogadható, hogy mindig azé legyen valamiért a felelősség, akinek a legnagyobb ráhatása van kivédeni a kockázatot. Például a rejtett hibákért a magánbefektetőnek kell helytállnia, mert ő építette a létesítményt, ahogy az építési határidő és a költségkeret betartása is az ő kockázata. Viszont egy olyan jogszabályváltozás, ami nem általános, hanem amivel konkrétan a befektetőt hozza hátrányos helyzetbe a jogszabályalkotó – például egy elkerülőút preferálása a frissen megépült autópálya mellett –, már az állam felelőssége. A vis majort, az esemény jellegétől függően, általában megosztja az állam és a magánbefektető. S létezik az egyre inkább felmerülő másik tényező, a társadalom ellenállásának kockázata, vagyis amikor az adott létesítmény működését lakossági tiltakozások zavarják. Ennek a kockázatát is jellemzően meg kell osztani az állam és a magánbefektető között.

– Miközben azért elsősorban az államon múlik, hogy az adott beruházásról jól vagy rosszul tájékoztatja az érintetteket.

– Egyetértek.

– Jól látom, hogy a PPP a tőkeerős nagyvállalkozásoknak üzlet?

– Valóban szükséges a tőkeerő, és a befektetés megtérülése is hosszú távú. De ezekben a projektekben beszállítóként, alvállalkozóként a kis- és középvállalkozások is megrendeléshez jutnak.


Valami van, de nem az igazi…

Papíron az „állami szolgáltatások” számos szektorában Magyarországon is létezik már valamilyen szinten a Public Private Partnership (PPP). Az egyetlen, amelyik előrehaladott állapotú, a Nemzeti Színház mellett épülő kulturális központ azonban mégsem az igazi: a projekt ugyanis állami garanciákkal valósul meg, s így nem számít klasszikus PPP-nek. Finanszírozásában bármennyi szerepet kapott is a magántőke, csak hasonlít ahhoz a megoldáshoz, amelyben együtt vesz részt az állam és az üzleti szféra úgy, hogy az utóbbi üzemelteti, építi, működteti az elkészült objektumot, s a bevételből, a tulajdonos megbízó által neki fizetett bérleti díjból keletkezik a haszna.

Diákparadicsomok – üzleti alapon

Debrecenben az oktatási tárca koordinálásával épül az a mintegy 900 férőhelyesre tervezett kollégium, amelyre a közbeszerzési pályázatot 2003 végén, a korábbi társadalmi viták elültével írták ki. Némelyek azt kifogásolták ugyanis, hogy a privát szféra túl drágán kínál majd lakhelyeket a diákszállón; ezért rögzítették, hogy a beruházást, valamint a futamidő alatti – több mint húszéves – működtetést a szolgáltató még az esetleges kockázatok vállalása mellett is nagyobb hatékonysággal kell, hogy megvalósítsa, mint tenné azt az állam. Az Oktatási Minisztérium számításai szerint a kollégiumi férőhelyek számának növelésére, új diákotthonokra 2004 és 2006 között legalább 30 milliárd forintra lenne szükség, de ennyi pénz nem áll rendelkezésre a költségvetésből. Ezért vizsgálták meg a Public Private Partnership konstrukció kínálta lehetőségeket a debreceni mellett más egyetemi városokban is. Szegeden így legalább 800, Miskolcon több mint 500, Veszprémben 800, Nyíregyházán 400, Budapesten pedig, a lágymányosi egyetemvárosban 1200 hallgatót láthat majd el szállással, szolgáltatásokkal az államnak „dolgozó” vállalkozás.

Magyar etalon Berlinben

A magyarországi PPP-konstrukciók alkalmazásához akár etalon is lehet a berlini Collegium Hungaricum-beruházás. A magyar állam közbeszerzési pályázatot írt ki mind a két államban, s igazi verseny indult el a megbízás elnyeréséért. A tenderen német, illetve vegyesvállatok vesznek részt, és egy magyar konzorcium is ringbe szállt a megbízás elnyeréséért. A német főváros frekventált helyén, a Brandenburgi Kaputól ötpercnyire, a múzeumi sziget tőszomszédságában található értékes telket azért kapta meg a magyar állam, mondta el Ács Tamás, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) helyettes államtitkára, mert az egykori NDK államosította a régi Collegium Hungaricum épületét. A mai német állam kikötötte, hogy a területen kizárólag a Collegium Hungaricum építhető fel. Az előkészítés megtörtént, a befektetői pályázatot kiírták, és már folyik az öt-hat beadvány értékelése. Legkésőbb 2006 tavaszáig el kell készülnie a beruházásnak. Az ingatlanon 6000–6500 négyzetméter összterületű épületet lehet elhelyezni. Ebből a Collegium Hungaricum céljára 2500–3000 négyzetméter közötti építményrészt szán a tárca, az 55–60 százaléknyi „maradékot” a befektető szabad elhatározása szerint hasznosíthatja, akár irodaházat, akár lakóhelyeket kialakítva. Csak egy épülettömböt lehet itt felépíteni, ezért az még eldöntendő, hogy vertikálisan, avagy horizontálisan osztják-e meg a házat. A befektető kulcsrakészen adja át a Collegium Hungaricumot, s az üzleti számításoktól függően 15–25 évig kizárólagos használati jogot kap a nem kulturális célú épületrészre. Az így keletkező bevétel illeti meg őt, és ez a pénz fedezi a beruházás költségeit. A befektetői ajánlatok értékelésének második fordulója még esedékes. Ennek során az is kiderülhet, hogy a 15–25 évre átengedett házrész hozadéka nem elégséges az építési kiadások fedezésére, s csak akkor éri meg a beruházónak a munkát elvállalni, ha a magyar állam is fizet majd bérleti díjat a Collegium Hungaricumért. Ekkor a vállalkozó működteti az épület mindkét részét.

Bár a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium PPP-titkársága úgy véli, hogy a NKÖM a berlini Collegium Hungaricum melletti műemlék kastélyok felújításához és majdani működtetéséhez is a PPP-konstrukciót választja – hiszen szerepelteti egy ilyen listán –, a kulturális tárcánál nem tartják lehetségesnek e létesítmények rábízását a magántőkére. Az ugyanis nem találná meg a számítását – állítják –, így nem vállalná sem a kastély tatarozását, sem a működtetését.

Ugyanakkor a tárca jó megoldásnak tartja a PPP-t, s egy budapesti beruházásnál is alkalmazni kívánja. Az Országos Széchenyi Könyvtár már alig képes ellátni feladatát új mélyraktár nélkül. A tárca a budai Vár nyugati lejtőjénél képzeli el az építményt, s mint azt Ács Tamás részletezte, a létrehozó magántőke érdekelt lehet nem csupán az építésben, hanem a műszaki üzemeltetésben is, amelyért díjazást kap az államtól.

Az olcsó munkaerő vonzásában

Börtönépítésnél és -működtetésnél a beruházás költségei 20 százalékkal lehetnek kevesebbek, ha az állam mellett a magántőke is szerepet vállalhat a projektben, s ha az üzleti szektor hosszú távon érdekelt lehet az általa épített és „használt” börtönben, akkor – az üzemeltetés hagyományos módon számolt „állami” kiadásaira vetítve – 10 százalékos profitra tehet szert. A vállalkozás dolga lesz ugyanis az élelmezés, a mosodai szolgáltatás és a fogva tartottak munkával való ellátása – mondta el Cséri Zoltán ezredes. A börtönben is lehetséges piacképes munkákat végeztetni, a rabok jelenlegi munkadíja ráadásul csak 16 ezer 700 forint havonta, vagyis a vállalkozónak érdeke lesz foglalkoztatni a viszonylag olcsó munkaerőt. Igaz, vannak további kötelezettségek, és ezek teljesítésére több megoldás közül választhat az Országos Büntetés-végrehajtási Intézet PPP-s partnere. Megteheti, hogy csak a 16 ezer 700 forint munkadíjat fizeti ki, de vállalja a fogva tartottak oktatását, azaz olyan mesterségeket tanít nekik meg, amelyeket szabadulva majd hasznosítani tudnak. A másik lehetőség az, hogy a börtön tulajdonképpen bérmunkába adja a fogva tartottakat, s ennek fejében magasabb összeget fizet a vállalkozó. Ekkor persze a büntetés-végrehajtási intézet vállalja – veszi meg a piacon – az oktatást.

A magyarországi gyakorlatban sem magának a PPP-nek, sem a speciális, börtönviszonyokra való alkalmazásának nincs előzménye. Egy-egy börtönférőhely létrehozása azonban eléri a 10 millió forintot. S mivel számítások szerint 3060 hellyel kell bővíteni a büntetés-végrehajtó intézmények kapacitását, a költségvetés gazdái keresik a megoldást a költséges beruházás olcsóbbá tételére. Szeretnének persze összehasonlító adatokkal rendelkezni, hogy megtudják: a hagyományos, avagy az újszerű – jelen esetben a PPP-eljárás – az előnyösebb-e. Ezért az éppen esedékes két börtönberuházás közül az egyiket közvetlenül a költségvetés finanszírozza majd, a másikat pedig PPP segítségével a magántőke. Várhatóan ez év elején írják ki az utóbbira a végleges tendert. Az előzetes, piacfelmérő pályázatra hatvan cég jelentkezett, közülük negyvenegy meg is vette a pályázati csomagot. Majd a beadott anyagokból kiderült, hogy tizenegyen konzorcium alakításán gondolkoznak, és négy-öt ajánlat tekinthető minden szempontból professzionális munkának.

A fizetőképes keresleten múlik

Magyarországon a teljes lakásállomány öt százaléka szociális jellegű. A tényleges szükséglet viszont jóval nagyobb arányt és a jelenleginél sokkal több lakást feltételez. A nemzeti lakásprogram szerves része a lakbér-támogatási rendszer hatékony alkalmazása, amelytől azt is várják az ingatlanfejlesztésben érdekelt vállalkozások, hogy valós fizetőképes kereslet jelenhet meg a piacon. Több nagy hazai építőipari cég is várja a kormányzati, önkormányzati feltételek létrejöttét, a PPP-pályázatok megjelenését. Ugyanezt teszi – várja az alkalmat, illetve ahol lehet, elébe megy az állam kezdeményezéseinek – a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége. Egyelőre azt kívánják elérni, hogy az állammal közösen kidolgozhassák a lehetséges programok kereteit – mondja a szervezet PPP-szakértője, Rózsás Péter. Pontosabban: a kisebb, de főleg a közepes méretű cégek számos PPP-projekthez beszállítói minőségben kapcsolódhatnak, s ennek koordinálására, szervezésére kínál keretet a VOSZ.

Az összeállítást írta: Eller Erzsébet és Gergely László