Az utóbbi években – összhangban a nemzetközi tapasztalatokkal –, a megtakarítások csökkenésével párhuzamosan, Magyarországon is növekszik a lakosság eladósodottsága, ami elsősorban a gazdasági fellendüléssel járó pénzügyi liberalizációnak köszönhető. A gazdaság erősödésével a reáljövedelmek emelkedésébe vetett hit bátrabbá teszi a háztartásokat, hogy fogyasztásaikat hitelből finanszírozzák. (Bővebben lásd Árvai Zsófia–Menczel Péter: A magyar háztartások megtakarításai 1995–2000 között. MNB Füzetek, 2000/8.)

Nem a kamat számít

A stabilizálódott lakossági reáljövedelmek, a vállalati hitelpiac telítődése, valamint a betéti és a hitelkamatok között rés szűkülése 1998-tól a bankokat arra ösztönözték, hogy a lakosság felé forduljanak. Szélesebb hitelkonstrukció-kínálattal, merészebb kihelyezési politikával igyekeznek a vállalati hitelezésből származó jövedelmüket a lakossági üzletágból kiegészíteni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy bárki hitelhez juthat. A reálkamatok még mindig nagyon magasak, de – meglepő módon – erre a lakosság egy bizonyos rétege kevéssé érzékeny. Szakértők véleménye szerint a szükséglet erőssége, az elhalasztott beruházások sürgetése elnyomja a kamatok nagysága feletti aggodalmat. A hitellehetőségekhez való hozzáférés – 1995-ig szinte nem létezett lakossági hitelezés Magyarországon – pszichológiai hatása pedig erősebb ösztönző, mint amennyire visszatartó erő a hitel ára.
Egy tavalyi felmérés szerint a megkérdezett háztartások 61 százaléka hajlandó lenne a jelenlegi kamatszint mellett eladósodni (bővebben lásd Tóth István János–Árvai Zsófia: Likviditási korlát és fogyasztói türelmetlenség. MNB Füzetek, 2001/2.). Egy háztartás átlagosan 16 ezer forintos havi törlesztőrészlet-fizetést engedhet meg magának; a legtöbben havi 10 ezer forintot tudnának fizetni, ám nem ritka a 40 ezer forint feletti hajlandóság sem. A hitelfelvételt vállalni hajlandó háztartások átlagosan jövedelmük 16 százalékát fordítanák törlesztésre. A vizsgálat arra nem terjedt ki, hogy közülük hány bizonyulna hitelképesnek a bankok szerint.

Enyhülő szigor

Ha a hitelfelvételi hajlandóságot összevetjük azzal, hogy jelenleg a magyar háztartások rendelkezésre álló jövedelmének 7 százalékát terheli tartozás, feltételezhető, hogy a pénzintézetek szempontjai alapján nem mindenki és nem olyan mértékben hitelezhető, mint azt önmaga vállalná. A magyar pénzintézetek hitelezési politikája továbbra is konzervatívnak mondható, noha az utóbbi években jelentősen bővült a finanszírozhatónak bizonyultak köre. A bankok statisztikai rendszerében viszont szinte nem találunk elutasított hitelkérelmet. Ennek oka vélhetően az, hogy csak azok – és olyan összegre – adnak be igénylést, akiket az előzetes vizsgálat hitelképesnek talált.
Fogyasztási hitelhez szinte az is hozzájuthat, aki csupán a minimálbért tudja igazolni, míg például a nagyobb értéket képviselő gépjármű-hitelhez már magasabb jövedelem kimutatása szükséges, de ebben az esetben a bankok kevésbé járnak utána az adatok hiteleségének. Sőt! Miután az elbírálás szempontjából értékelhetetlen szürkezóna-jövedelmek aránya továbbra is nagyon magas, egyes pénzintézetek hajlanak arra, hogy csupán a mindenkori minimálbért vegyék a törlesztőrészlet alapjául (lásd Piac és Profit, 2001/9. szám). Ekkor viszont szükség van további biztosítékokra, például kezesre vagy ingatlanfedezetre.

Bátor adósok

Azok, akiknek már van tartozásuk, általában annak mértékénél nagyobb eladósodást is elképzelhetőnek tartanak. Az életkor előrehaladtával ez a merészség némileg csökken: ahol a megkérdezett háztartásfő 60 éves vagy annál idősebb volt, ott 1,3 százalékponttal alacsonyabb a vállalt eladósodottsági arány, mint a 25 évesek esetében. Nem meglepő: akik magasabb jövedelmi szinten élnek, és a várakozásaik is kedvezőek, könnyebben tartják elképzelhetőnek, hogy hitelt vegyenek fel. A magasabb iskolai végzettség szintén pozitívan befolyásolja a hitelfelvételi hajlandóságot.
A kutatás egyik megnyugtató eredménye, hogy nem a „türelmetlen” lakossági csoport vállalná a legnagyobb törlesztőrészletet; vagyis a háztartások nettó finanszírozási pozíciója várhatóan nem romlik majd drasztikusan attól, ha megjelenik a jövedelmükhöz képest akár nagyobb arányú terhet is vállalók csoportja. Tehát megmaradhat a banki nyilvántartások szerint eddig kiváló fizetési morál.

A jövő a jelzálogé

Magyarországon a fogyasztási hitelek állománya meghaladja az ingatlanhitelekét. Az EU-tagországokban a jelzáloghitel aránya általában eléri a GDP 30–50 százalékát, míg nálunk tavaly ez mindössze 2 százalék volt. Ugyanakkor – a már említett vizsgálat szerint – az emberekben nagyon erős vágy él az ingatlanba való beruházásra. Ez tehát a jövő piaca – állítják a bankárok. Minden jel arra vall, hogy ismét növekedésnek indul az építésihitel-állomány.

Magyarországot gyakorta hasonlítják össze Portugáliával. Ott a jelzáloghitelek elterjedése 5–8 éven belül megmutatkozott a háztartások GDP-hez és a jövedelmükhöz mért eladósodottsági mutatóiban; nálunk a hitelállomány növekedése valószínűleg a megtakarítási ráta további csökkenését fogja eredményezni. Egyes fejlett országokban a vállalkozói szektor megtakarításai, az EU-tagállamokban elsősorban a költségvetési szektor kompenzálta a háztartások megtakarításának csökkenését. Az MNB kutatói az elkövetkező néhány évben a hazai vállalati szektorban nem prognosztizálnak jelentős megtakarításcsökkenést, szerintük a likviditás korlátozottsága csak a kis- és mikrovállalkozók körében problémás.
A fejlett országokban a lakossági hitelezés több évtizedre tekint vissza. A felhalmozott tapasztalat a bankokat bátrabbá teszi: a hosszú statisztikai idősorok, a sok esetszám alapján biztosabban kategorizálhatók az igénylők, könnyebb az adósminősítés.

A jelentős jelzáloghitel-állománnyal rendelkező országokban a törvényi szabályozás minden esetben segítette a jelzálog terjedését. Most Magyarország is elindul ezen az úton. Ha a gazdaság haladásának iránya nem fordul meg, az EU-csatlakozás idejére megközelíthetjük a tagállamokra jellemző eladósodottsági szint alsó határát.