A társadalmi ítélet fogyatékossága és nemzeti önbizalomhiány az oka annak – a 72 éves tudós, Székely Tamás szerint –, hogy mindenki megdöbben, ha nem külföldi vagy külföldön élő magyar, hanem magyarországi szakember talál ki valami igazán nagyszerű dolgot. Ezért sokan nem is hiszik el a hazai találmányokról, hogy világra szólóak, mondván, miért nem jöttek rá akkor eddig a „nagyok”.

Azt a professzor is elismeri, hogy bizonyos területeken, mint például az elektronika, valóban nehéz a hazai kutatási körülmények között eredetit alkotni, de – mint mondja, szerencséjére – a vegyészet nem ilyen. A második világháború után, főként a műanyagok területén hatalmas volt ugyan a fejlődés, de ez hamarosan lefékeződött, és a köztudatban a vegyipar és a környezetszennyezés szinte szinonim fogalmakká váltak, ami gátolta a szellemi koncentrációt. Miközben – állítja Székely Tamás – éppen vegyipari alapon lehet kezelni egy sor környezetvédelmi problémát, illetve kémiai alkalmazások nélkül nem hozható közelebb a természethez a civilizáció fejlődése.
*

A műanyag felhasználásának fő dilemmája a következő: ahhoz túl gyorsan öregszik – sárgul, reped stb. –, hogy eredeti tulajdonságai a kívánatos időn belül megmaradjanak, ahhoz viszont túl lassan, hogy eldobása után eltűnjön, hiszen nem bomlik; így maradványai még száz év múlva is csúfítják jobb esetben a szemétdombot, rosszabb esetben az erdőket, kerteket.
Évente 80-90 millió tonna műanyagot gyárt az emberiség, jelentős mennyiségű gázolajat és benzint használva fel hozzá, és alig néhány napos vagy hetes használat után a műanyag csomagolóanyagok, egyszer használatos használati tárgyak a szemétbe kerülnek. Az összes szemétnek súlyra ugyan csak a hat-hét százaléka műanyag, ám térfogat szerint sokkal több.
Globális probléma tehát az elhasznált műanyagok hasznosítása.

Az eddigi kutatások a nagy vegyipari laboratóriumokban arra keresték a választ, hogy miként lehet a műanyagokat minél tartósabbá tenni; a vegyészek tehát a műanyagok öregedésével csak mint gyógyítandó „betegséggel” foglalkoztak. A műanyaghulladékot pedig újraolvasztással próbálták ismét hasznosítani. Ha ehhez tiszta – egynemű – műanyagot gyűjtenek össze, akkor lehet granulálni, ám ez korlátozottabban használható, mint az új granulátum. Ha viszont kevert a begyűjtött hulladék, akkor abból csak nagyon gyenge fizikai állapotú, fapótoló anyag nyerhető az újraolvasztással. A műanyag égetésével ráadásul szén-dioxid keletkezik, s hogy ebből mennyi kerülhet a levegőbe, azt világszerte egyre szigorúbb normákhoz kötik a környezetvédelmi hatóságok.

*
Székely Tamást nem az izgatta a műanyagok öregedését vizsgálva, hogy miként lehetne ezt a folyamatot lelassítani. Magát az öregedést próbálta megérteni. S eközben arra jött rá, hogy a műanyag degradáció közben is reakcióképes: miután eldobjuk, nemcsak leépül, hanem újraépül, másik anyag jön létre az eredetiből. Ráadásul a kevert műanyagban az öregedéskor keletkezett anyagokat össze lehet házasítani, sőt minél többféle műanyagot kevernek össze, annál jobb minőségű, automatikusan rugalmas anyag keletkezik. A megoldás tehát a hulladék műanyagok újrahasznosítására – persze, leegyszerűsítve – a begyűjtött kevert hulladék öregedésének a meggyorsítása. Az eredmény: rugalmas, tartós, kopásálló új anyag. A feltaláló ezt az anyagot Syntumennek nevezte el.

*
– Annak ellenére, hogy folyamatosan építkezünk, „emlékműveket” emelünk, viszonylag kevés a know-how az építőipar és különösen az útépítés területén – segít megérteni Székely Tamás, hogy miért éppen az útépítésben próbálták először felhasználni az új terméket.
Ezen a területen az elmúlt húsz évben két fejlesztési irány alakult ki. Az egyik a beton alkalmazása – a közelmúltban például Amerikában újra gyakoriak a vasbetonnal megerősített utak –, másik az aszfalt, amit a bitumenbe keverve szintetikus polimerekkel, speciális műanyagokkal próbálnak teherbíróbbá, tartósabbá tenni; e speciális adalék ára kilogrammonként négy-öt német márka. Ezért az így kikevert aszfaltot még a leggazdagabb országokban is csak az útfelületre teszik rá, mintegy két-három centiméter vastagon. S ezeknek az utaknak a teherbíró képessége, a forgalom folyamatos növekedésével, már Európa-szerte az éppen csak elfogadható szinten van.
– Az útépítő és az adalékanyagokat előállító vegyész nem kerül kapcsolatba egymással, hiszen a technológiai láncolatban kettejük között ott van a bitument előállító kőolaj-feldolgozó – folytatja gondolatmenetét a professzor. Ezért olyan kutatás, hogy miként lehetne olcsóbbá és használhatóbbá tenni a kémiai kötőanyagot, tudomása szerint sehol sem folyik.

*
Mintegy három évvel ezelőtt az Állami Közúti Műszaki és Információs Kht. – amely Magyarországon az útépítési anyagokat ellenőrzi – laboratóriumának vezetője, dr. Tóth Sándor az amerikai SARP szabvány szerint megállapította, hogy a Syntumen nemcsak sokkal olcsóbb, mint az eddig az aszfaltba kevert speciális adalékok, de sokkal jobb is, mert szintetikus, és rugalmassága, illetve más sajátos tulajdonságai révén jelentősen megnöveli az út élettartamát. (A SARP szabvány pontosabb, mint az Európai Unióban használatosak, mivel a hőviselés, a kopás- és a nyomásállóság mellett a forgalombírás szempontjából is pontozza a vizsgált anyagokat.) A Syntumen tehát előnyösen módosítja a bitument, illetve akár helyettesítheti is azt. S ami nagyon fontos: alkalmazásához semmit nem kell megváltoztatni az eddigi útépítési technológián.

Az eddigi próbák során mintegy húszszázaléknyi Syntument kevertek az aszfaltba – nem csak „megsóztuk vele”, mondja Székely Tamás –, az útépítés önköltsége így nem változott, viszont az út sokkal jobban ellenáll a benyomódásnak, és sokkal tartósabb. A laboratóriumi mérések után Tamásinál egy egy kilométeres szakaszon próbálták ki a terméket, és július 20-án kerül sor Szekszárdnál egy referencia-útszakasz ünnepélyes átadására.
Magyarország úthálózata mintegy 30 ezer kilométernyi, 70 százaléka rendkívül gyenge minőségű. Ha az elkerülhetetlen újjáépítést Syntumennel végzik el, a következő szükséges újjáépítés időpontja jelentősen kitolódik.
A Syntumen nemcsak az utakba használható, hanem az építőipar és ipar más területein is, például víztárolók vagy hulladéklerakók szigeteléséhez.

*
Székely Tamás büszke a felfedezésre, de nem titkolja, hogy sokat segített a szerencse. Ami már azzal elkezdődött, hogy éppen akkor került az egyetemről (évtizedekig az ELTE-n, majd a Kertészeti Egyetemen oktatott) és húsz év után az alapkutatásból (a Magyar Tudományos Akadémia kémiai kutatóintézetét vezette) az iparba, amikor a Tiszai Vegyi Kombinát Rt. vezetősége stratégiát váltott.

A TVK korábban tipikusan úgynevezett technológiakövető gyár volt: „kulcsrakészen” vásárolták meg a technológiát, amit azután továbbfejlesztettek, igaz, nem akárhogyan: például ma a tiszaújvárosi olefinmű termelésének hatékonysága meghaladja a licencadóét. Három-négy éve azonban a menedzsment úgy döntött, hogy áttérnek az innovatív fejlődésre, mégpedig a környezetipar felé nyitva. A környezetvédelmi eredményeket ugyanis a közvélemény is honorálja – ez nem mellékes szempont egy tőzsdei vegyipari cég számára –, és emellett jó üzlet, hiszen az anyagok másodlagos hasznosítására épülő üzemek olcsón jutnak alapanyaghoz.

A Syntumen több száz millió forintos kutatását teljes egészében a TVK Rt. finanszírozta, és bár konkrét számokat a cégnél nem árultak el, azt igen, hogy ennek a befektetésnek a megtérülése lényegesen jobb volt, illetve lesz, mint bármely másiké volt eddig.

A Syntument jelenleg egy évi 1500 tonna kapacitású tiszaújvárosi üzemben állítják elő, de a közeljövőben ezt 5-6 ezer tonnára bővítik (egy kilogramm bevitt anyagból egy kilogramm újat nyernek). Ezzel párhuzamosan épül Ózdon egy referenciaüzem, évi 10-12 ezer tonna kapacitással, majd csak Magyarországon további két-három üzem.

A piaci bevezetés után azonban a cél nem magának a terméknek az értékesítése, hanem a technológiáé, annál is inkább, mert a Syntumen termelése akkor a leggazdaságosabb, ha a begyűjtött műanyaghulladékot ötven–száz kilométeres körzetből szállítják a helyszínre. A technológiát egyébként nem lehet „lekoppintani”. Nemcsak a sorra bejegyzett nemzetközi jogvédelem miatt, hanem azért sem, mert a speciális katalizátor nehezen utánozható.

*
A TVK stratégiai váltásának része, hogy tavaly júliusban Nemcsek Tibor igazgatásával megszervezték az önálló ökotechnológiai üzletágat, és hogy Székely Tamásra – szintén a múlt évben – egy hetvenfős, saját kutatóintézet vezetését bízták.

A Syntumen feltalálásával a professzor és munkatársai – akiknek a többsége harminc év alatti fiatal szakember – munkája természetesen nem fejeződött be, hiszen a műanyagok „aktív öregítésével” egy új szakma alapjait rakták le. Jelenleg további négy-öt találmányon dolgoznak. A TVK kutatóintézete a fővárosi, a miskolci és a veszprémi egyetemekkel több évre (!) szóló együttműködési megállapodásokat írt alá – a szerződések előkészítésénél a professzornak jól jött, hogy húsz évig maga is a másik oldalon volt –, s az rt., nyugat-európai modell szerint, fix státusú, ösztöndíjas oktatókkal, kutatókkal állapodott meg. Így a saját kutatóhelyet a kétoldalú szerződésekkel lényegében egy virtuális kutatóintézetté bővítették.

Eller Erzsébet

***
A professzor szempontjai
Bár Székely Tamás mind megjelenésében, mind aktivitásában sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál, saját bevallása szerint 72 évesen sok mindent másként csinál, mint ha húsz-harminc évvel fiatalabb lenne.
Korábbi találmányaira például a forgalom után jutalékot biztosító szerződéseket kötött, ám a Syntument eszmei díjazásért adta el a TVK Rt.-nek, és most, utólag is elégedett a megállapodással. Bízik abban, hogy ha a találmányának hasznosítása meghozza majd az első látványos pénzügyi eredményeket, akkor megugrik a TVK-részvény árfolyama is a tőzsdén; ő maga mégsem jegyzett belőle. Felnőtt lányának, aki Londonban él, talán tanácsolja majd – mondja –, de hát szerencsére nem neki kell gondoskodnia a családja jövőjéről.
Ha nem a pénz, akkor mi motiválta a professzort néhány évvel ezelőtt, hogy feladja a számára tiszteletet és viszonylagos nyugalmat biztosító egyetemi oktatói és akadémiai kutatói állását?

– Egy átlagéletkort megérő mai ember négy-öt karriert építhet fel, és futhat be – mondja. – Ebből én korábban kettőt értem el, ha az egyetemi és a kutatóintézeti pályafutásomat külön számolom. Az ipari célú kutatás tehát azért vonzott, mert egy harmadik karriert ígért. Nagyon jó érzés, hogy saját magam egyengethettem az alapkutatásom eredményének átvitelét a gyakorlati hasznosításba.