Az Emporium igazi családi vállalkozás. Anya és lánya 1989-ben alakították meg a gmk-t, ami idővel kft. lett. De a történet messzebbre nyúlik. Csapkai Ildikó édesanyja 1981-ben nyitott egy kis divatáruüzletet, és mert az akkori körülmények között az árubeszerzés korántsem volt egyszerű, úgy döntött, inkább varratja a blúzokat. Ildikó pedig 24 évesen, kisiparosként pulóvereket, szoknyákat kötött. Azután változás következett be az életében.

– Egymás után szültem három lányt, és úgy döntöttem, otthon maradok, családanya leszek. A vállalkozásomat felszámoltam, és csak a családomnak éltem. Csakhogy hamar kiderült: ebből nem lehet megélni – meséli mosolyogva. – Elkezdtem újból kötni, de bedolgozóként nagyon kiszolgáltatott voltam. Sokszor hónapokig nem volt munkám. Azután egy szövetkezet melléküzemágának vezetője lettem. Tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint korábban vállalkozóként, csak a profitot nem én tettem el. Ebben az időben az édesanyám is nehéz helyzetbe került, váltania kellett. Kézenfekvőnek tűnt, hogy közösen folytassuk tovább.

Kezdetben csak gyártottak. Blúzokat és kötött ruhadarabokat készítettek otthon. A gyerekszobában szabtak, és egy tíz négyzetméteres, bérelt helyiségben fogadták a kereskedőket. A jó minőségű és szabású darabokat az üzletek egyre nagyobb mennyiségben rendelték, az egy-két fazonból pedig hamarosan lett három-négy. Gyorsan kinőtték a tíz négyzetmétert, és nagyobba költöztek, a szabászat pedig a gyerekszobából a padlásra került. Az üzlet látszólag ment magától.

– Szerencsém volt. Éreztem, hogy merre lehet elindulni. Ebben az időszakban kezdték reneszánszukat élni a kosztümök, és megjelent az igény a jó minőségű, kis szériás konfekcióárura – mondja Ildikó.

Egy üzletlánc kialakulása

Persze a siker után mindig jönnek a gondok. A kereskedők ugyan továbbra is elvitték az árut, de az eladástechnika még kialakulatlan volt Magyarországon, megállt a fejlődés. A család úgy érezte, eredményesebb lenne a vállalkozás, ha az értékesítés is ugyanolyan szellemben történne, mint a gyártás. Úgy döntöttek, kiépítik a saját üzlethálózatukat. A kezdeti egy bolt mára kilenc üzletből és két franchise értékesítési helyből álló lánccá bővült.

Csapkai Ildikó az igényes középkorosztályt célozza meg a divatos, de inkább klasszikus stílusú ruháival. Az alapanyagokat a mai napig ő választja ki, és maga állítja össze a kollekciókat is. Egy ruhából maximum harminc-negyven darab készül a kis mérettől az egészen nagyig.

– Igyekszem a korosztály minden igényét figyelembe venni, és az ő alakjukra tervezni a ruhákat. Nálunk az alakítás is a kiszolgálás része. Ha kell, felhajtjuk, bevesszük, a vevőre igazítjuk a kiválasztott modellt. Úgy tűnik, az általunk megcélzottak szívesen élnek ezzel a lehetőséggel: a megvásárolt konfekcióáru negyven százaléka visszakerül a varrodába, hogy tökéletesen a tulajdonos alakjára formáljuk. Csakhogy a mai fiatalok láttán kétségeim támadtak: vajon ez a kör belenő-e valaha az általam képviselt stílusba. Ma inkább a divatosan hangzó külföldi márkákat választják, még akkor is, ha a minőségük gyengébb. Nem szempont az, hogy a ma megvásárolt szoknyát vagy blúzt még évek múlva is fel lehet venni, hiszen addigra a trend már úgyis más fazont diktál – magyarázza Csapkai Ildikó.

Azért, hogy az üzlet növekedési ütemét fenn tudja tartani, tehát ismét döntenie kellett. Elhatározta, hogy sportosabb, trendi ruhákat is piacra dob, a divatérzékeny fiatalabb és persze az idősebb korosztály számára is. Csakhogy a konzervatív, klasszikus vonalú ruhákról ismert üzletekben nem fogadták szívesen az új irányt képviselő termékeket, a fiatalabb korosztálynak pedig nem jutott eszébe ott vásárolni. Így született meg a ma három üzletben kapható Aura márka.

– A korábbi stílus megtartása mellett ez a nyitás talán a túlélést is jelentheti majd – hangsúlyozza Ildikó. – Soha nem volt olyan nehéz ruhaipari vállalkozást üzemeltetni, mint ezekben az években. A magyar piac szűk, ráadásul egyre élesebb a konkurenciaharc, ami az ország EU-csatlakozása után még nagyobb lesz. Sejtésem szerint a divatruha-üzletláncok közül még sokan nincsenek itt, és bár a hazai piac kicsi, és már most is megosztott, presztízsokokból előbb-utóbb biztos, hogy megjelennek azok is, amelyek eddig távol maradtak. Akinek Nyugat-Európában van néhány nyereséges vállalkozása, az pár évig tudja az itteni veszteséget finanszírozni. Közben a kisebbek lehúzzák a redőnyt, és akkor eljön az ő ideje.

Magyar termék, magyar munkaerő

– De a nagyok nem csak a biztos háttér miatt stabilabbak. Olcsóbban tudják adni termékeiket. Egyrészt, mivel a nagyszériás konfekcióruhához olcsóbban szerezik be az alapanyagot, másrészt a gyártási költségük sem annyi, mint nekünk. Ma már a legtöbb európai divatcég – köztük a legnagyobbak és legnevesebbek is – valamely keleti országban állítja elő termékeit. Sőt egyes neves európai divatszakemberek véleménye szerint az egész iparágat Kínába kellene telepíteni, és csak a dizájn maradna európai – elemzi a helyzetet Ildikó.

Ez is egy üzletpolitika, Ildikó viszont máshogyan gondolkozik. Ő, amíg képes finanszírozni, számít a hazai munkaerőre. Pedig gazdaságilag jól tudja: ha keletre – pláne Kínába – vinné a gyártást, sokkal kisebb lenne a ruhadarabok előállítási költsége. Egy termék alapanyaggal és szállítási költséggel együtt annyiba kerülne, mint itthon a munkabérek. Ő azonban felelősnek érzi magát azért a pár tucat emberért, akinek ez a vállalkozás nyolc-tíz éve a megélhetést jelenti. A ruhákat vidéken, jól felszerelt kisüzemekben varrják, a budapesti központban folyik a tervezés, és itt készülnek a mintakollekciók is. Ildikó – talán saját korábbi rossz tapasztalataiból kiindulva – igyekszik elkerülni a szezonalitást, elősegítve így a folyamatos gyártást. Januártól például már az új tavaszi–nyári kollekciókat varrják a munkatársai.

– Egyre nehezebb eladni, hiszen ezen a piacon is erős a túlkínálat. Az Aurának a fiatalok körében jól hangzó Mangóval vagy a Promoddal, az Emporiumnak pedig a C&A-val, illetve a Marks & Spencerrel kell versenyeznie. Ha a gyártás több száz kilométerrel távolabb kerülne, fel kéne adni az eddigi koncepciónkat. A kis szériás varrás helyett az tömegtermelés lenne, és megszűnne a rugalmasságunk. Én kifejezetten büszke vagyok arra, hogy tíznaponta új áruval tudom feltölteni az üzleteinket. Ezt talán a vevők is értékelik, és a minőségünk meggyőzi őket, hogy minket válasszanak. És esetleg az sem utolsó szempont, hogy ezek a ruhák – az alapanyagon kívül – itthon készülnek – mondja az üzletasszony.

Nehéz kérdések

A dilemma erős: a gazdaságosság üzleti racionalitása és a szívügy vetélkednek egymással. Mostanáig – és amíg fenntartható – az utóbbi győzött, de azzal Ildikó is tisztában van, hogy eljöhet az a pillanat, amikor a jelenlegi működési modell már nem finanszírozható, és akkor muszáj váltania. Tavaly karácsonykor még azt vallotta, hogy ha már veszteséges a hazai varratás, inkább felszámolja a vállalkozást. Ma már nem így látja, hiszen ha a cég megmarad, az emberek egy részének tud munkát biztosítani.

Ha a gyártás kitelepítésében nem is követi a multinacionális nagyvállalatok gyakorlatát, más üzleti megoldásban az Emporium tulajdonosa naprakész.

– Ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni a reklám és marketing hatékonyságát. Igaz, hogy mi nem tudunk olyan aktívan hirdetni, hogy annak tudatformáló hatása legyen, de az évente megtartott divatbemutatóinkra meghívjuk a sajtót, illetve máshogyan is próbálunk súlyt fektetni az imázsépítésre. Nemrég például kikértem egy kiskereskedelem fejlesztésével, többek között vevőpszichológiával foglalkozó cég véleményét az üzleteinkről, és a legutóbb megnyitott boltunkat már ennek szellemében alakítottuk ki.

A divat világában, aki nem húszéves, és nem harmincnyolcas méret, az kívül esik a célcsoporton. Az Emporium ezt a rést igyekszik kitölteni. Itt a mérettábla szélesebb, és a kollekció variálhatósága is igyekszik a korosztály igényeihez igazodni. De a felgyorsult világ Csapkai Ildikót is kihívások elé állítja.

– A klasszikus vonalú ruházat megy ki a divatból, és már nem akkora a kereslet erre az öltözködési stílusra, mint a kilencvenes évek elején volt. Ehhez persze lehet igazodni a kollekciók kialakításakor; a zakókra kerülhet valami extra, és az anyagok kiválasztásakor is mindig a legutolsó divatot követem. A nagy divatcégek mellett azonban nehéz talpon maradni. Az Emporium filozófiája – a kis szériás kollekciók készítése – kevésbé gazdaságos, mint a tömegtermelés. Nekem egy adott anyagból egy vég is elég. Ez viszont drágább, mint nagy tételben vásárolni. Marketingre is kevesebb jut, pedig a mai fiataloknál – úgy tűnik – ez döntő.

A cipőipar Magyarországon már megszűnt. Ruhaipari cég még létezik egy-kettő, igaz, sokan inkább titkolják, hogy a termék, amit forgalmaznak, magyar. Csapkai Ildikó viszont éppen erre büszke. Ő abban gondolkozik, hogy az európai uniós csatlakozás után talán külföldre is kijut a terméke. Az Aura márkanév választásakor már ez is szempont volt.