– Július elsején lépett hatályba az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezéséről szóló törvény, röviden kórháztörvény, ami lehetővé teszi, hogy profitorientált vállalkozások is tulajdont szerezzenek az ágazatban. Igaz, bizonyos megkötésekkel. Melyek ezek, és mi indokolja őket?

– A betegellátás biztonságát, az ellátás hozzáférhetőségét és a közvagyon védelmét – ezért is született meg a kórháztörvénnyel egy időben az úgynevezett üvegzsebtörvény – mindenképpen garantálni kell, ezért természetesen vannak olyan korlátok, amelyekkel szabályozzuk a magántőke működését az egészségügyben. Hiszen az egészségügy nemcsak nálunk, a világon mindenütt másutt is különleges felelősség, ahol egyetlen dolog a meghatározó: a beteg érdeke. Ebből kiindulva tartom fontosnak, hogy miben megengedő ez a törvény. Először is szektorsemleges, tehát senkit nem zár ki a befektetési lehetőségből, a szerint sem, hogy az egészségügy háttériparában működik-e…

– Holott éppen ennek átgondolását kérte a törvény aláírása előtt a parlamenttől – az ellenzéki aggodalmakat megerősítve – a köztársasági elnök, amikor első körben visszaküldte.

– Azok az ellenvetések, amelyek szerint, ha nem zárjuk ki a gyógyszer- vagy a műszergyártókat, akkor egyes cégek monopolhelyzetbe kerülhetnek, illetve saját maguk lesznek az eladók és a vevők, azért nem fogadhatók el, mert hiszen van egy versenytörvényünk, amelyik ezt megakadályozza. Továbbá nincsenek is olyan univerzális cégek, amelyek az egészségügyi termékpaletta teljes kínálatával foglalkoznának. Ezek túlzott aggodalmak. Visszatérnék tehát oda, hogy a törvény minden befektetőnek egyformán ad esélyt, és azt szeretnénk, hogy az, aki ide akar jönni – bár természetesen sok, az ágazaton kívüli tényező befolyásolja, hogy kik jönnek majd, és mit szeretnének –, annak érdemes legyen. Az egészségügy ugyanis egy jól kiszámítható, hosszú távon működő piac. Igaz, erősen szabályozott – hiszen a betegek nevében a termékekért és a szolgáltatásokért a költségvetésben meghatározottan a társadalombiztosítás fizet –, de biztos piac. Ezért a törvény arra se állít fel limitet, hogy mennyi időre szerződhet egy magánvállalkozás valamely szolgáltatás nyújtására. Hiszen valószínű, hogy kezdetben inkább invesztálnia kell, mintsem hogy nyerne a befektetéssel. De hosszú távon megtérül a tőkéje, viszont az államtól sem lenne korrekt, ha ekkorra meg visszavenné a szolgáltatási jogot. Ugyanakkor, mint mondtam, az egészségügy sajátosságaiból fakadóan szükség van a piacot szabályozó korlátokra. Ilyen többek között az, hogy a nagyobb, drágább vizsgálatokat vagy műtéti eljárásokat stb. – mondjuk, egy adott évben és adott régióban – az előre megszabott áron, csak egy bizonyos darabszámig téríti meg a társadalombiztosítás a vizsgálatot végző vállalkozás számára. Azt ugyanis, hogy körülbelül mennyi az orvosi szempontból indokolt beavatkozás, a korábbi évek tapasztalataiból – bárki állítsa is az ellenkezőjét – előre ki lehet kalkulálni. További fontos, szigorú előírás, hogy azoknak a vállalkozásoknak, amelyek tulajdonrészt kívánnak szerezni valamelyik közegészségügyi intézményben, előre le kell tenniük a pénzt, vagy rendelkezniük kell azokkal az értékes műszerekkel, amelyekkel be kívánnak szállni az üzletbe, tehát banki vagy bármilyen másfajta ígérvény vagy igazolás egy letétről nem elegendő. S amit még kiemelnék: azokban az egészségügyi intézményekben, ahol korábban költségvetési forrásból beruháztak, ezt követően tíz éven belül magánbefektető nem szerezhet többségi tulajdont.

– Milyen speciális kötelezettségeik vannak az egészségügyben az új tulajdonosoknak?

– Ellátási kötelezettségük keletkezik az illetékes önkormányzattal kötött szerződés szerint. Azt persze megtehetik, hogy ha megvesznek mondjuk egy lerobbant kórházat, akkor nem újítják fel, hanem ingatlanként értékesítik, de másutt, és a törvény szerint ugyanolyan hozzáférhetőséggel – tehát nem száz kilométerrel odébb – létre kell hozniuk egy korszerű, üzemelő egészségügyi intézetet. Azt is megtehetik, hogy bizonyos háttérszolgáltatásokat, amelyek igénybevételénél a betegeknek nem feltétlenül kell jelen lenniük – például klinikai laboratóriumi vizsgálatokat –, távolabb végeztetnek el, ha az a nagy értékű műszerek jobb kihasználtsága érdekében még a szállítással együtt is úgy gazdaságosabb.

– Az állam és a magánbefektetők együttműködése, a Public Private Partnership (PPP) a világon több helyen bevált módszer a lemaradó ágazatok felzárkóztatására. Magyarországon is akad már rá számos pozitív példa, többek között a közintézmények informatikai fejlesztései. De vajon megoldást jelenthet-e az egészségügy gondjaira, illetve ha igen, hogyan oszlik meg a felelősség az állam és a magánbefektető között?

– Van már az egészségügyben is ilyen futó együttműködés. Többek között nemrég írtunk ki egy pályázatot különféle alapvető orvosi műszerek, így röntgengépek, lélegeztetőkészülékek beszerzésére, tizenötmilliárd forint értékben. A PPP mindenkinek előnyös. A pályázat nyertese ugyanis jelentős üzlethez jut, mind értékben, mind presztízsben, hiszen az államnak szállíthat. Az állam pedig anélkül, hogy azonnal rendelkezésére állna – példánknál maradva – a tizenötmilliárd forint, nem kis lépésekben, hanem az adott területen egyszerre tud egy jelentősebb fejlesztést végrehajtani, és mivel egyszerre rendel nagyobb összegben, árengedményt is elérhet. Az együttműködés a lízingkonstrukcióra emlékeztet, tehát csak egy idő után kerülnek a műszerek az egészségügyi intézmények tulajdonába, de a költségvetés a lízingdíjakat is átvállalja tőlük. Az egyes intézeteket egyébként szintén megpályáztatjuk, hogy mire és milyen hatékonysággal használnák fel a kért műszereket. A felelősség elsősorban az államé, illetve a beruházást bonyolító tárcáé, tehát a mienk; de utána az összes szervizszerződés betartása, illetve a minőségi követelmények garantálása stb. már a beszállító pályázatnyertesé. A PPP azért jó megoldás az egészségügyben is, mert egyre inkább az a jövő, hogy az állam nem eszközöket vásárol, hanem szolgáltatásokat, megfelelő szerződésekkel.

– Különbséget tesznek-e önök az egészségügy privatizációja során a hazai és a külföldi tőke között?

– Ezt már csak azért is nehéz lenne megtenni, mert a hazai cégek tulajdonosi szerkezete igen vegyes, így nem tudom, mi minősülne hazai és mi külföldi tőkének. Olyan értelemben azonban – és nem a pályázati kiírásban rögzítve, hanem mérlegelési szempontként – biztosan van különbség, hogy azok a cégek kerüljenek előnybe, amelyek hosszú távon itt vannak Magyarországon, és itt teremtenek munkahelyeket. Egyébként ennek a kérdésnek még inkább nem lesz értelme, ha jövőre Magyarország tagja lesz az Európai Uniónak, és az unió egésze jelenti majd a belföldi piacot.

– A kórháztörvény vitája során kormányoldalról is többen felvetették, hogy a szolgáltatás reformját időben is össze kellene kötni a finanszírozás reformjával, ami egyelőre nincs napirenden. Miért?

– Mindent gyorsan és egyszerre nem lehet megváltoztatni az egészségügyben, hiszen ez olyan különleges, sokszereplős, sokféle érdekeltséget magában foglaló üzem, amely a reform idejére sem zárható be. Tehát az azonnali, egy nagy lépésben megvalósítható javulás politikai illúzió, és csak lépésről lépésre, a kölcsönös előzékenységet figyelembe véve haladhatunk előre. Az meg nem igaz, hogy a finanszírozás területén eddig nem történt semmi. Gondoljunk csak a teljesítményelvű kórház-finanszírozás bevezetésére 1993-ban – a németek most kezdenek valami hasonlót –, amit természetesen a tízéves tapasztalatok birtokában tovább kell gondolni. Mert jogos a kritika, hogy olyanok kórházba utalására is ösztönöz, akiket ambulánsan lehetne kezelni. Ha tehát azt tekintjük a finanszírozás változásának, hogy lépésről lépésre elérjük: a pénz kövesse a beteget, s hogy értékeljük fel az egynapos beavatkozásokat, akkor ez a folyamat zajlik. Ám ha azt érti valaki a finanszírozás reformján, hogy a társadalombiztosítás erősítése helyett osszuk fel annak bevételét a magánbiztosítók között, akkor erről nincs, és nem lehet szó. Mert a csak magánbiztosítói rendszer nem tud hatékonyan működni. Ahol hozzánk hasonló országban kipróbálták, lásd Csehország, ott meg is bukott. A nagyon gazdag országokban, mint például Hollandiában, szintén folyamatosan módosítgatják. Az oka viszonylag egyszerű: a magánbiztosítók abban érdekeltek, hogy a betegségre kevésbé hajlamos, kisebb kockázatú társadalmi csoportokat vonzzák magukhoz a mindenféle kiegészítő csomagjaikkal, és ezek az emberek ugye a jobb módúak. A nagyobb kockázatot jelentő idősektől, betegektől szabadulni szeretnének. Bármilyen szabályozást is hozunk ezért a működésükre, azt ki fogják cselezni, és akkor egy ellátatlan csoport megint csak ott marad az államra. Egy olyan jövedelem-egyenlőtlenségekkel és társadalmi különbségekkel terhelt országban, mint a mienk, ez nem vállalható, nem egyeztethető össze a szolidaritási elvvel. Ráadásul a magánbiztosítók működési költsége jelenleg is háromszorosa a társadalombiztosításénak.

– Ez azonban azt nem zárja ki, hogy ahol megjelenik az egészségügyben a magántőke, ott a magánbiztosítók is megjelenjenek a szolgáltatásaikkal.

– Persze hogy nem, hiszen mind a magánbiztosítók, mind az egészségpénztárak számára igen nagy a mozgástér. Száz egészségügyre fordított forintból ugyanis ma durván hetvenötöt fizet a társadalombiztosítás és huszonötöt a lakosság, a patikákban, a fogászaton, illetve mindenhol, ahol a szolgáltatás térítésidíj-kötelezett. S mindez évente háromszázmilliárd forintot tesz ki, tehát nem kis összeg. Miközben a magánbiztosítók és egészségpénztárak erre jutó kiadása mindössze tizenkétmilliárd. Ezért döntött – éppen most – úgy a kormány, hogy adó- és másfajta kedvezményekkel ösztönözni fogja az egészségügyi célú előtakarékosságot, aminek a terjesztéséhez segítségül hívja a magánbiztosítókat és az egészségpénztárakat, ahogy az a nyugdíj-előtakarékosságnál már bevált.

– Mit várnak attól, hogy a magántőkét beengedik az egészségügy eddig elzárt területeire?

– A társadalombiztosítás a teljes kiadásainak tizenhat százalékát már ma is magánvállalkozásoknak fizeti ki a különböző egészségügyi szolgáltatásokért. Ilyen a háziorvosokon túl – hiszen praxisaik privatizációja már lezajlott – például a nagy értékű diagnosztikai eszközök használata, a betegszállítás, a művesehálózat működtetése. Az ezeken a területeken szerzett tapasztalatok biztatóak: megszűntek a hiányok, javult a szolgáltatások minősége, és még a nyomott tébéfinanszírozás mellett is javult az orvosok, asszisztensek fizetése. Pusztán azért, mert a magánvállalkozások hatékonyabban szervezik meg a munkát, korszerűbb eszközöket alkalmaznak, mint az állami intézmények. Miközben nagyon korrekt az együttműködés a két szektor, illetve a tárcánk és a humán-egészségügyi magánszolgáltatók érdekvédelmi képviseletei között. Tehát a tapasztalatok alapján nincs okunk arra, hogy féljünk a magántőkétől, és itt az ideje, hogy bővüljön az az egészségügyi szolgáltatási kör, ahol – amint arról a bevezetőben szó volt, egy szabályrendszer keretein belül – lehetőséget kapnak a vállalkozások. Én magam egyelőre nem számítok nagy felvásárlásokra, de arra igen, hogy egyes projektekre pénzügyi és szakmai befektetők, orvoscsoportok fognak majd össze.

– A magántőke az ön által felsorolt területeken kívül eddig főként a társadalombiztosítás által nem finanszírozott, úgynevezett alternatív-, vagy ha úgy tetszik, tágabban értelmezett természetgyógyászatban jelent meg. Elképzelhetően tartja idővel ennek a területnek a hagyományos gyógyászattal való összeolvadását, és támogatna-e egy ilyen folyamatot?

– A társadalombiztosítás nemcsak nálunk, hanem a világon bárhol, kizárólag olyan szolgáltatásokat és termékeket tud finanszírozni, amelyeknek az eredménye, értéke, hatása szakmailag követhető és bizonyított. Ezek mellett is léteznek azonban olyan alternatív gyógymódok, amelyekre van kereslet, és amelyek bizonyos terheket vesznek le a hagyományos gyógyászatról. Szerintem az a lényeges, hogy alkalmazásuk képesítéshez kötött, szabályozott legyen, vagyis hogy ne engedjük ki ezeket az egészségügy ernyője alól akkor sem, ha nem fizet értük a tébé. Tudni kell azonban, hogy milyen panaszok esetén nem tarthatja vissza a természetgyógyászat a pácienst a klasszikus ellátórendszertől.