Egy Magyarországon született ember várható életkora hat-nyolc évvel kevesebb, mint az Európai Unió régebbi tagállamaiban. Kutatások támasztják alá, hogy ahol többet költenek rá, ott javul az életminőség - nálunk úgynevezett vásárlóerő-paritáson számolva körülbelül 750 dollárt költünk évente egészségügyre, míg a régi EU-ban 2236 dollárt -, az állami költségvetés lehetőségei azonban igen korlátozottak. Mindebből a magánkórházak számára az következik, hogy az elkövetkező években biztosan szükség lesz arra, hogy az egyének és az üzleti vállalkozások is beszálljanak az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásába.
Utolsó helyen
Ez a spekuláció. Ma még azonban nem jellemzőek Magyarországon a magánkórházak. Hiszen a hazai 167 kórházból mindössze 12-ről lehet biztosan tudni, hogy magánkézben van - ezek a tagjai a közelmúltban megalakult Magyar Magánkórházak Egyesületének (MME) -, van még néhány kisebb klinika, valamint az egyházak által fenntartott intézmények. Ha teljességre törekszünk, meg kell említeni azokat a részlegeket is, amelyeket a biztosítók állami kórházak keretében működtetnek. Itt a betegek az állami kórház egészségügyi ellátását kapják, jellemzően soron kívül, kiemelt hotelszolgáltatással.
Ha a kórházi ágyak számát nézzük, egy uniós felmérés szerint a mintegy százezer magyarországi ágyból körülbelül ezer, vagyis az ágyak egy százaléka van magánkórházban. Más, hazai forrású adatokból azonban az derül ki, hogy az utóbbi tizenöt évben az összes kórházi ágyak száma százezerről mintegy nyolcvanezerre csökkent. A magánkórházi ágyak száma viszont néhány százról mintegy kétezer fölé nőtt ez idő alatt.
Ezzel a kínálattal Magyarország az utolsó helyen toporog az Európai Unióban. Hiszen például Németországban a magánkórházi ágyak aránya több mint 40 százalék, Ausztriában 20-22, de a sokak által elmaradottnak hitt Bulgáriában is 3,5 százalék. Az uniós polgárok többsége tehát szabadon választhat, hogy ha beteg, akkor az állami kórházat vagy egy magánintézményt részesít-e előnyben. Teheti ezt annál inkább, mert sok helyen a társadalombiztosító az ellátást és nem az intézményt finanszírozza, függetlenül attól, hogy hol gyógyítják meg a beteget.
Magyarországon ez távolról sem így van, és hogy így lesz-e valaha, az annak ellenére kétséges, hogy ezekben a hetekben intenzíven folyik a társadalmi vita a teljes hazai egészségügy átalakításáról, a szaktárca által kidolgozott "Zöld könyvről".
A társadalombiztosítónak tehát kevesebb támogatást kell egy betegre adnia, mint a hagyományos kórházi műtéteknél. Csakhogy mindez akkor igaz, ha az egynapos sebészetek terjednek. A fejlett nyugat-európai országokban az első egynapos sebészetek a kilencvenes évek elején jöttek létre, mégpedig az egészségügyi reform részeként, annak nyomán, hogy a kormányok elkezdték keresni a hagyományos gyógyító eljárásoknál jobb és olcsóbb lehetőségeket.
Ami biztos: létezik egy szakmai - és nem pusztán pénzügyi befektetői - csoport, amelyik azért lobbizik, hogy elmozdítsa a holtpontról a magánkórházak ügyét. Ennek jegyében tartotta például Magyarországon az idén nyár elején a soros közgyűlését az Európai Magánkórházak Egyesülete (UHIP). Itt Max Ponseille elnök egyebek között azt hangsúlyozta, hogy a magánkórházak alapításának kezdeményezését, hasonlóan más uniós országokhoz, nálunk is a szakmabeliekre kellene bízni. Nekik köszönhetően ugyanis szerte a világon az ilyen intézményekben vannak a legkorszerűbb eszközök, és általában ezekben a leginkább emberközpontú az ellátás.
Jelenleg a magyar betegek átlagosan két-három háziorvos közül választhatnak. Amikor kórházba utalják őket - értelemszerűen nem sürgősségi okból -, akkor a beutaló orvos jobb esetben négy-öt kórházat ajánl fel, amelyek közül a páciens megint csak választhat.
A nagyobb választási lehetőséghez az út a magánkórházakon keresztül vezet. Egyelőre viszont a választásnál a szolgáltatások minősége helyett jellemzően az dönt, hogy hol kell a szükséges műtétre kevesebb ideig várni.
Az állami egészségügyben külföldön sem ismeretlen a várakozás egy-egy beavatkozásra. Így van ez Angliában, Svédországban, Finnországban, és sorolhatnánk. Szinte minden olyan országban, ahol állami az egészségügy. Az egyes országokban kialakított egészségügyi rendszerekben más-más módon, de szintén korlátozzák a betegek választási lehetőségeit. Dániában például, ha valaki nem a kijelölt orvoshoz megy, részleges költségtérítést kell fizessen. Franciaországban pedig a társadalombiztosító kevesebbet utal vissza a betegnek az orvosi ellátásért kifizetett díjból, ha beutaló nélkül kereste fel a rendelőt vagy a kórházat.#page#
Egymásnak nem versenytársai
Visszatérve a hazai helyzetre: a magánkórházak csekély számuk és egymástól eltérő profiljuk miatt egymásnak nem igazán jelentenek konkurenciát. Mégis - ahogyan az egyik kórházi vezető a már említett közgyűlésen fogalmazott - "kétfrontos harcot" kell vívniuk a betegek megszerzéséért. Egyrészt az állami kórházakban általános, paraszolvencián alapuló minőségi kínálattal kell versenyezniük, de egyenlőtlen feltételekkel: azaz állami támogatás nélkül, saját infrastruktúrát kialakítva és üzemeltetve. Másrészt a külföldi magánklinikákkal, amelyek főként a keleti szomszédos országokból csábítják a magyar betegeket a gyakran olcsóbb szolgáltatásokkal.
Ehhez azért tegyük hozzá, hogy a betegturizmus a magyar magánkórházaknak is komoly célcsoportot jelent. Hiszen ugyancsak a keleti határon érkeznek azok a páciensek, akik, akár a magyar orvosok tudásában bízva, akár csak divatból, de hozzánk jönnek gyógyíttatni magukat. Az osztrák és a német betegturizmus pedig több évtizedes múltra tekint vissza. Nyugatról mind a mai napig az ottani egészségügyi intézményeiknél sokkal olcsóbb magyar ellátás miatt jönnek hozzánk, és jellemzően a magánintézményekbe.
Erre a keresletre azonban - kivéve néhány határ menti településen - nem lehet hosszú távon klinikákat vagy kórházakat alapozni. Ahogy kizárólag a Magyarországon élő külföldiekre sem. Bár Budapesten vagy más nagyvárosokban fontos célcsoportot jelentenek, ahhoz, hogy egy egészségügyi magánvállalkozás prosperáljon, fizetőképes hazai kereslet kell. És nem elsősorban tehetős hazai betegek, hanem differenciált egészségügyi finanszírozási rendszer.
Ha ugyanis az egyénre szabott és nem egy rutinszerű lista alapján összeállított szűrővizsgálatokkal megelőzi, hogy ügyfele beteg legyen, akkor később kevesebb gyógyító kezelést vesz igénybe ugyanazért a díjért. Vagyis kevesebb időt, eszközt, gyógyszert, tehát pénzt fordítanak rá.
A kormány által most megkezdett egészségügyi reformot a magánkórházak egyöntetűen üdvözlik, hiszen minden olyan lépés, amelyik növeli az egészségügyi szolgáltatók lehetőségeit, csak kedvező lehet számukra. Más kérdés, hogy az egyes részletek tekintetében ők is sokszor kritikusak. De mindenképpen a nyújtott egészségügyi szolgáltatások értékének a társadalom általi elismerését segíti, ha az első lépésben ismertté válnak az ágazat tényleges költségei és a támogatás nélküli ellátási árak. Ha pedig - ez így egyelőre nincs napirenden! - a társadalombiztosító a magánkórházi ellátást is finanszírozná, akkor egy nagy lépéssel kerülnénk közelebb a hőn áhított szektorsemlegességhez. A magánkórházak profitját ez esetben valóban a társadalombiztosító fizetné meg, ismerik el az érintett intézmények. De ha a beteg a legkorszerűbb feltételek között a legjobb ellátást kapja, miért is baj ez azzal szemben, hogy most az állami kórházak nagy részénél azok veszteségeit kénytelen a kassza folyamatosan pénzelni?
Fekvőbeteg-ellátást folyamatosan nyújtó, több osztállyal - szülészet, nőgyógyászat, belgyógyászat - és komplex szolgáltatásokkal rendelkező valódi magánkórház tulajdonképpen csak egy van Magyarországon. "Minőségi szolgáltatás a betegek teljes körű kiszolgálására, valamint megelégedésére" - ezzel nyitották meg Pest megyében 1998 szeptemberében a Telki Magánkórházat. Legendák keringtek a magas áraikról, és hogy a vállalkozás ennek ellenére tartósan veszteséges. Sajtóhírek szerint az idén már nem lesz az, az árak pedig az európai uniós átlagárakhoz képest nem annyira magasak.
Érdemes megemlíteni a miskolci Lithotherápiás Intézetet, a kaposvári Seffer & Renner Magánklinikát, a balatonfüredi DRC-t, a budapesti Avas Klinikát vagy a debreceni KDK-DOTE Kft.-t. Valamennyi intézmény szakosodott. Ezek vezetői - nem véletlenül - az MME elnökségét adják. Mint egyesületnek az a céljuk, hogy részt vegyenek a magánszférát érintő egészségügyi törvényalkotás előkészítésében, segítsék a magyar magán-egészségügyi szolgáltatókat az EU-pályázatokon való részvételben, s hogy a beszerzési könnyítések érdekében közös platformot hozzanak létre. A hazai magánklinikák jellemzően nőgyógyászati, szájsebészeti-fogászati és plasztikai sebészeti ellátást kínálnak.
