A Pastell Stúdió története úgy kezdődött, hogy valamikor a kilencvenes évek elején két barátnő azon kezdett tanakodni, hogy egyikük igen borsos áron vásárolt vadonatúj kabátját akár a feléből is ki lehetne hozni. A szót – szavakat – tett követte, s ha nem is kabátot, de blúzt, és abból is rögtön százhúszat varrtak első nekifutásra. Az már más kérdés, hogy selejtesre sikerültek, még ma is van belőlük. Viszont a barátnők egyike, Megla Rózsa egy kiskereskedőnél annyit elért, hogy az, no nem blúzt, de ugyancsak saját kreációjú szoknyát mintának kitett az épp akkor kezdődő Divat Napok rendezvényén a pultra. Nos, erre nyolcvan megrendelés érkezett. Így kezdődött a Pastell Stúdió története.

De ha pontosabbak akarunk lenni, a történet nem így, hanem úgy kezdődött, hogy Megla Rózsa a mamájától leste el a varrás tudományát, s egy idő után maga is gyakorolta. Egyébként egészségügyi főiskolát végzett, azon belül kontaktológus, látszerész, az Ofotértnél kezdte, majd áthívták a Fotexhez, s rövid idő után már látszerész kollégáit tanította a kontaktlencsével kapcsolatos újdonságokra. Elérte, amit egy fiatal kontaktológus elérhet.
Ekkor jött a barátnő és a kabát. Egy-másfél évig a napi hatórás Fotex-munka után még nyolcat rátett, hogy együtt szabjanak-varrjanak, beszerezzenek, kiszállítsanak, egyszóval tegyék, amit egy beszállítónak tennie kell. De ez sok volt, így együtt. 1995-ben úgy döntött, hogy a konfekcióipart választja.

*

A ruhastúdió a keresztségben a Pastell nevet kapta. Csak úgy jött – mondja az elnevezés magyarázatául a tulajdonos –, de ennél többről lehet szó, mert ahogy körülnézek az iroda-bemutatóteremben, a pasztell az uralkodó szín, s nemcsak a ruhák, a fal, a bútor, hanem talán még a levegő is ilyen hangulatot áraszt. Amikor hellyel kínál – épp állva telefonál –, a saját, pasztellzöld párnájú székére mutat. Az utóbbi időben már az asztal másik oldalán ülök – mondja –, s ennek az a háttere, hogy már van helyettese, aki a vállalkozás pénzügyi részéért felelős. Öt évig ugyanis ő nyitott, ő zárt, s hajnali háromig végezte a könyvelést. Mostanra „csak” az alapanyagok, kellékek, modellek kiválasztása, a vevőkkel való kapcsolattartás és a szúrópróbaszerű minőség-ellenőrzés a dolga.
Jelenleg húszan tartoznak a Pastell Stúdió legszűkebb köréhez, a szabászat két kilométerre, a varroda – saját beruházás – két háznyira van az iroda-bemutatóteremtől. Eddig semmit nem vettek ki a nyereségből, csak beruháztak. Jelenleg a számítógépesítés van napirenden.

A Pastell Stúdió kisszériás konfekciót gyárt, saját mérettáblázat alapján, mert a régi, a hatvanas években készült táblázat elavult. Blézer, nadrág, szoknya, póló, kendő és nemrég óta táska. Ebből áll a termékskálájuk, aminek egy részét havonta újítják meg, s évente 10–15 új modellel állnak elő. A ruha teszi az embert? Nem, de minden embernek van kisugárzása, s ezen ronthat, vagy javíthat a ruha – vallja a stúdió tulajdonosa. Majd hozzáteszi: – Amikor szembejön velem az utcán egy két éve gyártott szoknya vagy nadrág, akkor egyszerre örülök és kicsit szomorú is vagyok. Örülök, hogy szeretik, viselik a nők termékeinket, ugyanakkor el kéne gondolkodnunk, okos dolog-e, hogy ennyire tartós, strapabíró ruhákat készítünk.

*

A Pastellnek az az ars poeticája, hogy vevőt csak egyszer lehet elveszíteni. Mindent ennek szellemében tesznek. Az alapanyagok szinte egészét importból, főleg Olaszországból szerzik be, a felhasznált alapanyagok túlnyomó része természetes szálú – gyapjú, len, pamut, selyem, viszkóz és nemes szintetika, tencel, acetát –, a modellezés, a szabászat, a varroda munkájánál pedig a precizitás, a minőség és a fantázia állnak őrt a nap szinte minden szakában. Mindezek ellenére a tulajdonos azt mondja, „nem vagyok elájulva magunktól”, pedig olyan helyekre szállítanak, mint a Luxus, az S Modell, a Skála és számos, exkluzív, belvárosi butik.

Nagy a konkurencia. A vevő nálunk nagyon ki van szolgálva – mondja Megla Rózsa –, és ez jó, mert már sokkal nyitottabbak, felszabadultabbak, és van miből választaniuk. Ugyanakkor az első, amin az emberek spórolni tudnak vagy akarnak, az a ruha. És az emberek spórolni akarnak. Kettészakadt a társadalom, ezt szinte naponta tapasztaljuk, amikor fiatalok, középkorúak egyaránt lelkendezve jönnek ide hozzánk, mert itt minőséget kapnak, de úgy, hogy meg tudják takarítani a kereskedelmi árrést.
Ez kényes kérdés. A tulajdonos homlokán apró redők jelennek meg, amikor arról beszél, hogy amit ők mondjuk 16 ezerért adnak a kereskedőnek, azt másnap már a duplájáért látják viszont a kirakatban. Ezért lehet, hogy a következő lépés a saját bolt nyitása lesz.

*

A Pastellnek többször is módja lett volna hirtelen nagyot nőni, de a tulajdonos nem szívesen lép ingatag talajra. Egyszer azért nem bővültek, mert az ajánlat szerint nem lett volna teljes áttekintése a folyamatokra és beleszólása az üzletvitelbe. Másodszor – nemrégiben – pedig azért mondott nemet, mert bizonytalannak, kiszámíthatatlannak ítélte a piaci helyzetet.
Nem vállaltam azt a felelősséget – mondja –, amit mondjuk tíz új ember munkába állítása jelent. Nem láttam biztosítva, hogy folyamatosan el tudom őket látni feladattal. A Pastellben korántsem stabil a létszám. Túl sokszor nem lehet hibázni. Nehezen szoknak meg az emberek, s megmondom őszintén, nekem is kellett változnom. Ma már jobban kijövök a munkatársaimmal. Pedig türelmes vagyok, a Fotexben is az voltam, akár órákig ültem a vevővel szemben, hogy megtaláljuk a számára megfelelő kontaktlencsét… Csakhogy itt kevés az idő.

Amikor azt kérdeztem tőle, mit kezdene egy lottó ötös több száz milliójával, hosszas gondolkodás után azzal kezdte a válaszát, hogy a Pastellt semmiképp sem hagyná el. Hisz ez az élete. Hogy teljes-e? Számára ez a kérdés fel sem merült. Ülünk a pasztell szobában, a fogasokon gyapjúból, lenből, pamutból, selyemből készült padlizsán, mustár, lila, homokszínű ruhafinomságok. Mi okoz magának örömet vagy bánatot, kérdem abban a hiszemben, hogy most nem a Pastell színeiben válaszol. De tévedek. Az inkorrektség – mondja –, ha be akarnak csapni, nagyon le tud hangolni. Öröm? Hát amikor látom, hogy a vevőink elégedettek, hogy viselik, amit megálmodtam, megálmodtunk nekik. Merthogy álmában szokta eldönteni, másnap milyen modellt vegyenek munkába.
Amúgy korántsem biztos, hogy tíz év múlva is megtaláljuk, ha a stúdió számát tárcsázzuk. Tart, ameddig tart – mondja Megla Rózsa. – Legközelebb festeni szeretnék, már kaptam felkérést divatfotózásra is… Ki tudja? Most úgy képzelem, hogy hatvanévesen majd kamerázni fogok.