Elmélkedjünk mindezen, de stílusosan ott, ahol színe és szaga is keletkezhet a gondolatnak. Találomra vegyük elő Verpelétet, a Heves megyei nagyközséget, amelyhez az országút úgy vezet, hogy az érkező minden szállítmányt szemügyre vehet, akarva-akaratlan orrával is elemezhet. A verpeléti szemétbánya vajon mekkora távolságra van a ma már divatos, bár még mindig csak módjával épülő mechanikai és biológiai előkezelést, szelektív válogatást is feltételező "rokonától"? Vagy attól a ceglédi regionális gyűjtőtől, mely uniós pénzekből épül, s talán maholnap el is készül, nem úgy, mint az a tizenegy további, amelyikre szintén kaptunk pénzt, de jóformán hozzá sem fogtunk a kivitelezéshez?

Nagyon messze van, pedig talán a ceglédi és a többi sem az, amelyik annyira modern lenne, hogy a térség lakóit örömteli vágyakozással töltené el, hogy ha véletlenül keletkezik is hasznosíthatatlan háztartási (építési, munkahelyi) szemete, azt a gyűjtőhelyre vihesse. Mi, szemétgyártó lakosság azonban olyan szabályokkal bástyázzuk körbe magunkat, amilyenekkel sikerül ellenérdekeltté tennünk magunkat. Nem vagyunk arra szocializálva, hogy kerül, amibe kerül, védjük gyermekeinket, unokáinkat, de ha lennénk is így szocializálva, akkor sem biztos, hogy képesek lennénk megfizetni a magunk körüli takarítás költségeit. Kommunális adót persze szednek tőlünk, de az éppen úgy elfolyik, mint a szennyvíz.

Lehet, hogy Verpeléten már javában az enyészet vette gondjaiban azokat az újságokat, amelyek beszámoltak az uniós 3 ezer milliárd forintos környezetvédelmi fejlesztési pénzről, melyhez közünk lehet 2007 és 2013 között. Bár ami azt illeti, a Heves megyei településhez legközelebb talán a Sajó völgyében készül, avagy majdnem készül EU-forrásokat is nagy tételben felhasználó modern hulladékfeldolgozó. Persze nem kell elkeseredniük a verpelétieknek, egyáltalán nincsenek egyedül: ők csupán pár tonnával járulnak hozzá az ország évi 4-5 millió tonnányi szilárd települési hulladékának előállításához, igaz, ők az utolsó grammig az országút mellé szállítják mindazt, amit nem a közeli erdőkben, mezőkön veszítenek el. A verpelétiek ma nagypapa, nagymama korban lévő tagjainak becsületére legyen mondva, fiatal korukban kevésbé szennyezték a természetet, mint unokáik. Ők még nem ismerték az eldobható pelenkát például, s műanyagként legfeljebb az ünneplőhöz felveendő inget könyvelték el: flakonokból, tubusokból, zacskókból nemigen vittek haza egyet sem a literes tejet, zsírpapírba csomagolt parizert áruló boltokból. Az unokák korának statisztikája szerint Magyarországon a lakossági szilárd hulladék 0,5-0,7 százaléka veszélyesnek minősül.

Lehet azon gondolkodni, hogyan ártunk többet vagy kevesebbet magunknak. Úgy-e, hogy a szeméttelepeken az enyészeté lesz mindaz, amit kivittek a háztartásunkból. A végeredményt a talajvíz kapja, a talajvizet a folyók, a tavak meg a vízművek, hogy ivóvízzel lássanak el bennünket. Vagy elégettetünk minden elégettethetőt a lehető legjobb technológiai eszközökkel, megkímélve a szeméttelepi depókat az óriás mennyiségű kommunális hulladéktól. Ekkor viszont szert teszünk dioxinokra és poliklórozott bifenilekre, a levegőből szippantjuk be a mikroszennyezőket, illetve a növények és állatok segítségével szintén megesszük, megisszuk. Brüsszelben "csak" azt mondják erre, hogy a cél: e vegyi anyagok keletkezésének megakadályozása ott, ahol e dolgok keletkezésnek a forrása találtatik. Hát ennyire egyszerű - kimondani.

És megvalósítani? Akkor, amikor nyögvenyelősen épülnek mifelénk azok a regionális lerakók is, amelyeknél van modernebb és - ha tetszik - elvszerűbb is? Akkor, amikor az adónkból lehetne többet, s racionálisabban költeni arra, hogy a hulladékgyűjtés ne terhelje másodszorra is a lakosság pénztárcáját, mert akkor a környezettudatos nevelés helyett az ellenérdekeltek nevelését finanszírozzuk?

Sőt az ellenérdekelt nagyszemetelőket is sikerül szinten tartanunk, mert miért is csökkenne a számuk akkor, amikor az építkezési törmeléket, a leszerelt autógumikat, a gépkocsiból leeresztett "fáradt" olajat, a már nem kellő vegyszereket, zsákokat, csomagolóanyagokat vagy éppen a vendéglői főzőolajat nem szállítják el szabályos módon: nem futja rá, vagy spórolhatnak vele. A mégoly becsületes lakásátépítő iparos is ma már úgy számol, hogy munkája során kétkonténernyi hulladék keletkezik, de legalább négykonténernyit kell a munka helyszínéről elvitetnie, mert az "edényeket" feketéző kollégái éjjel telepakolják. Szemléleti kérdés ez? Akkor mindenképpen, ha arra kényszerítjük a legális - hát még az illegális - vállalkozókat, hogy a szemét gyűjtőhelyi bebocsátásáért fizessenek, mégpedig nem is keveset. Valahol itt lehetne a helye a bölcs, racionális helyhatósági és állami környezetgazdálkodásnak, mely inkább a legális begyűjtést finanszírozza a fiainknak, unokáinknak hagyott örökség - a szemétben úszó erdők, tavak, folyómedrek - helyett. A környezettudatosságra nevelést talán nem a zsebekbe nyúlással kellett volna kezdeni.

Egy környezetipari üzletember fogalmazott úgy, hogy most jön el az a korszak, amikor az ország felismeri a kommunális "öntisztulás" fontosságát. Azért beszélt különös szeretettel a kommunális "öntisztulásról", mert azon ő sokat fog keresni. Adná isten, hogy maholnap ez az üzletember legyen Magyarország leggazdagabb vállalkozója.