Ha el akarjuk kerülni, hogy környezetünket helyrehozhatatlan károsodás érje, a tudósok szerint nem engedhetjük meg, hogy a Föld hőmérséklete 2 Celsius-foknál nagyobb mértékben meghaladja az iparosodás előtti időszakra jellemző értéket - olvasható az Európai Bizottság honlapján. Az EU egyik legfőbb jelenlegi célkitűzésének eléréséhez komoly, az egész világra kiterjedő összefogásra van szükség.

Egyértelmű, hogy az éghajlatváltozásért és az általa előidézett problémákért - az aszályokért, a viharokért, az áradásokért, a hőmérséklet-ingadozásért - az ember, illetve az üvegházhatást fokozó emberi tevékenység a felelős. Az is biztos, hogy ha a világ karba tett kézzel szemléli a folyamatokat, az atmoszférában lévő szén-dioxid mennyisége megduplázódik a 21. század végére, állítják a szakértők.

Márciusban, a brüsszeli klíma-csúcsértekezleten az unió nagyon ambiciózus célokat fogadott el: a tagországoknak - kivéve az "újakat" - 2020-ig 20 százalékkal kell visszaszorítaniuk károsanyag-kibocsátásukat az 1990-es értékekhez képest. A 2004-ben és 2007-ben csatlakozott országok esetében 1990 helyett egy későbbi dátumot vesznek alapul, amikor már a károsanyag-kibocsátás a fejlett országokéhoz hasonló arányú volt. 2020-ra az unió előírta azt is, hogy a tagországok energiájukat 20 százalékban megújuló energiaforrásból nyerjék. Az újak itt is "enyhítést" kértek: nekik elég törekedni a 20 százalékra, a konkrét nemzeti célokat az Európai Bizottsággal közösen állapítják meg.

Európa néhány környezetvédelmi szakembere, illetve egyes politikusok ennél is gyorsabb lépéseket sürgetnek. Az Európai Parlament most kinevezett elnöke, Hans-Gert Pöttering például 2020-ra az üvegházhatást okozó gázkibocsátás 30 százalékos visszafogását indítványozta, míg a megújuló energiaforrások arányát ekkorra 25 százalékra emelné.

Ám hiába az elszánt európai fellépés, az invesztíció hatékonysága megkérdőjelezhető, ha a világ más országai nem követik az EU által kijelölt utat. Az unió vezetői nyilvánvalóvá tették, ha az európai megállapodáshoz csatlakoznának más nemzetek - különösen a világ legnagyobb károsanyag-kibocsátói: az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína és India -, az EU-tagországok számára a szén-dioxid-kibocsátás 30 százalékos csökkentése is vállalható. Az EU energiaügyekért felelős biztosa, Andris Piebalgs szerint az erről szóló nemzetközi egyezménynek 2009-ig kellene megszületnie, hogy azután a ratifikálást követően 2012-ben, a kiotói egyezményben meghatározott határidő lejártakor életbe léphessen az új, ezúttal valóban globális program.

Már a kilencvenes évek elején is Európa volt a klímaváltozás megfékezésének élharcosa, ám ez kevésnek bizonyult. Annak idején George W. Bush, a globális szén-dioxid-kibocsátás több mint egynegyedét adó Amerikai Egyesült Államok elnöke megtagadta az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményéhez csatolt Kiotói Jegyzőkönyv ratifikálását, és Oroszország is csak hosszas politikai csatározás után csatlakozott az emberi tevékenység által a légkörbe juttatott szén-dioxid-mennyiség csökkentését előíró kezdeményezéshez.

A kiotói egyezmény - amelyben a csatlakozott országok kötelezettséget vállaltak, hogy az üvegházhatást előidéző károsanyag-emissziót 2008 és 2012 között az 1990-es szinthez képest átlagosan 5,2 százalékkal csökkentik - azonban csak akkor léphetett életbe, amikor a ratifikáló országok összes kibocsátása eléri a káros anyagok globális emissziójának 55 százalékát. Miután az akkori két legnagyobb kibocsátó - 1990-ben az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország együttesen több mint 45 százalékát adták a kibocsátott szén-dioxid-mennyiségének - nem fogadta el az előirányzott értékeket, sokáig Kiotó haláláról beszéltek.

A jegyzőkönyv, miután 2004-ben az orosz parlament ratifikálta, 2005-ben mégis életbe lépett, ám Amerika és az egyre gyorsabban fejlődő ázsiai országok, Kína és India, továbbra sem tartotta követendőnek azt. A koordinált csökkentést ellenzők azzal érveltek, hogy ez torzítja a szabad versenyt, és akadályozza a gazdasági növekedést, ráadásul jelentős költségvetési kiadásokat és a munkanélküliség emelkedésének veszélyét is magával vonzza. Elemzők szerint az Egyesült Államok elutasításának egyik oka Kína távolmaradása: Amerika attól fél, hogy ha a szén-dioxid-kibocsátás korlátozására kötelezettséget vállal, a gyorsan fejlődő Kína jelentős versenyelőnyre tesz szert. Főleg azért, mert a környezetért harcoló államok - elsősorban Nagy-Britannia és Németország - a fogyasztás visszaszorítására serkentik a lakosságot.#page#

Pedig egyes vélemények szerint 2009-re Kína válik az üvegházhatást előidéző gázok legnagyobb kibocsátójává, ráadásul a világon egyedül itt fordul elő, hogy a károsanyag-kibocsátás szintjének növekedése meghaladja az ország gazdasági növekedését. India pedig ma sem szeretne semmilyen globális kibocsátáscsökkentési egyezményhez csatlakozni, a fejlődő ország inkább a maga útját járná, olvasható a The Economic Times oldalán. Számára ugyanis a kérdés nem pusztán a hatékony energiafelhasználásról szól, hanem sokkal inkább a gazdasági fejlődés lehetőségeinek kiaknázásáról. Az egy háztartásra jutó energiafogyasztás a világon itt az egyik legalacsonyabb, és az indiai energiapolitika célkitűzése, hogy legalább évi 1000 kilowattórára emelje azt (2004-2005-ben az egy háztartásra jutó adat mindössze 612,5 kilowattóra volt). Új-Delhi álláspontja szerint a fejlődő országoknak a globális egyezmény helyett inkább a minél hatékonyabb, a fosszilis energiahordozók kiváltására alkalmas biomassza-előállítási technológiák fejlesztése terén kell együttműködniük.

Eddig Európa sem büszkélkedhet jelentős sikerekkel a kiotói egyezmény célszámainak teljesítésében. Bár van néhány "jól teljesítő" az aláírók között - 1990 és 2004 között Németország kibocsátása 17, Angliáé 14 százalékkal csökkent, Franciaországé pedig alig 1-gyel -, a 2008-2012 közötti időszakra 13 százalékos csökkentést vállaló Ausztria 2003-ban több mint 16 százalékkal túllépte a megcélzott értéket. Ugyanígy Spanyolországban és Portugáliában is nőtt a szén-dioxid-emisszió mértéke, míg a 6 százalékos csökkentést vállaló Japánban 2003-ban 7,6 százalékkal haladta meg a károsanyag-kibocsátás az 1990-es szintet.

2006. november elején az ENSZ klímaváltozási konferenciáján a World Meteorological Organisation (WMO) kijelentette: a szén-dioxid-koncentráció folyamatosan növekszik, ráadásul 2000 és 2005 között négyszer gyorsabban, mint azelőtt. A szervezet szerint csökkenés mindaddig nem várható, a jelenlegi egyezménynél szigorúbb megállapodás nem körvonalazódik, és lép érvénybe. A nairobi értekezlet fő munkadokumentumának tekintett jelentésében Nicholas Stern, a Világbank volt alelnöke úgy fogalmazott: a globális felmelegedés tagadása felér a gazdasági öngyilkossággal, hiszen a világgazdasági depresszióhoz, sőt a világháborúk pusztításához hasonló, ezermilliárdos károkat okozhat. Stern szerint a felmelegedés megállításához globális gazdasági reformra van szükség. A közgazdász szerint ennek az ára - az áttéréshez és reformokhoz szükséges kiadások összege - a globális GDP egy százalékát érné el.

Az Egyesült Királyság gazdasági és pénzügyminisztériumának honlapjáról letölthető jelentés - amúgy ez az első olyan dokumentum, amely nem környezetvédelmi, hanem gazdasági szempontból közelít a témához - felszólítja az Egyesült Államokat, hogy sürgősen változtassa meg a környezetszennyezéssel kapcsolatban eddig képviselt álláspontját.

A korábbi amerikai alelnök, Al Gore azt szorgalmazná, hogy a kiotói megállapodást kiváltó egyezmény már 2010-ben lépjen életbe, figyelembe véve, hogy George Bush elnöknek 2009-ben lejár a mandátuma. Az aktív környezetvédőként fellépő politikus szerint ahhoz, hogy a szenátus támogassa az új megállapodást, feltétlenül más nevet kell adni neki. A "kiotói egyezmény" elnevezéshez ugyanis mára rossz képzetek társulnak az Egyesült Államokban. Ezenfelül az aláírók között Kínának és Indiának is szerepelnie kell.#page#

Amúgy a politikus februárban két Oscar-díjat nyert dokumentumfilmje, a Kellemetlen igazság (An Inconvenient Truth) hatásosnak bizonyult abban az értelemben is, hogy felhívta az amerikai közvélemény figyelmét a globális felmelegedés veszélyeire.

A Bush-adminisztráció mostanáig mindent elkövetett, hogy háttérbe szorítsa a klímakérdést. A The Guardianban megjelent írás szerint a kormányzat politikai érdekekből megmásította a tudományos kutatások beszámolóit, és igyekezett csökkenteni a veszélyeket feltáró "eminens" kutatók befolyását. Sőt, a Bush-kormányzat - írja a brit lap - direkt ellenőrzést gyakorolt a környezetvédelmi hivatalok felett, és az egyes klímaváltozással kapcsolatos publikációk csak egy szisztematikus politikai szűrést követően jelenhettek meg. Az egyik legfontosabb cél az volt, hogy a klímaváltozással kapcsolatos emberi felelősséget minimálisnak tüntessék fel.

Most azonban a zöldek mellett már az üzleti világ képviselői is lépéseket sürgetnek. Márciusban vezető amerikai pénzügyi befektetők és az ország legnagyobb vállalatai felszólították az Egyesült Államok kongresszusát, hogy csatlakozzon az európai szén-dioxid-kibocsátást csökkentő célokhoz, és határozzon meg méltányos hosszú távú programot.

A Befektetők és vállalatok az amerikai klímaprogramért elnevezésű csoport tagjai között van a Merrill Lynch, a Calpers, az Allianz and Calvert, illetve az Alcoa, a BP America, a DuPont, a Sun Microsystems és a PG & E Corp. első embere. Indítványukban szerepel az is, hogy a legfelsőbb amerikai pénzügyi szabályozótestület, a Securities and Exchange Commission írja elő a vállalatok számára, hogy a pénzügyi beszámoló milyen formában tartalmazzon a klímaváltozás kockázatára vonatkozó adatokat a jövőben. Szerintük az erős központi iránymutatás hiánya olyan kockázatot jelent az amerikai vállalatok számára, hogy versenyhátrányba kerülnek az "alacsony szén-dioxid-kibocsátás-megoldások" gyorsan bővülő globális piacán.

Úgy tűnik, a Föld egészségének kérdését az aktuális nemzeti és nemzetközi politikai, valamint a gazdasági érdekek mentén kell érvényesíteni. Ez bizony nem könnyű feladat.