– Hol van a kalapja?
– A kalapom csak díszítőelem, a világ nagy számítógépes show-in viselem. Hétköznap utálom, mert beleizzad a fejem. Amúgy nagyon erős marketingelem, mindenki felfigyel rá, megjegyzi, azonosítja. A világ legnagyobb kiállításain, ahol sok ezer ember hullámzik, ha a kalapomat megemelem, és valakire ránézek, azonnal kontaktust teremtek vele.
– Akkor most hol az a kalap…
– Be van csomagolva, a kiállítási rendszerekkel együtt utazik. Sajnos, az eredetit ellopták, kiállításostul, teherautóstul. Tavaly novemberben, Lengyelországban. A kalap eredetijét Amerikában vettem. Véletlenül. Egy magyar milliomos nézegette, de sokallta érte a 26 dollár 99 centet. Én is ott voltam, néhány perc múlva megvettem. Amikor később találkoztunk, mutattam, 6 dollár 99-ért jutottam hozzá. A kettest ugyanis letéptem az árcéduláról. Ma már az egész stáb kalapot visel, ha külföldre megyünk valamely rendezvényre. Elég feltűnő, könnyen azonosítható, és egy év elteltével is emlékeznek rá. Ezért igazán nem sok a 26 dollár 99 cent… A standunk is különleges, faborítású, texasi jellege kirí a sok króm- és üvegstand közül. Idén a CeBiten a Kürt standja kapta meg a legkülönlegesebb, legeredetibb stand címet.
– De azért még nem lasszóval fogják, mentik az adatokat? Olvastam az interneten, hogy a cég adatmentő karrierje is egy úgyszólván véletlennel indult. Leesett egy mágneslemez az ügyészségen.
– A mágneslemez-javítási technológiát, eljárást a testvérem szabadalmaztatta még a hetvenes években. Találmányának a lényege az volt, hogyan kell adattárolót javítani, ha megsérül. E témában otthon voltunk, így kerestük a pénzünket. Akkoriban, ha egy adattároló megsérült, nem lehetett eldobni és újat venni. Szűkös volt az import- és a devizakeret, így aztán itthon roppant nagy lett az igény a javításra.
– Közbevetve: külföldön, ha elromlott, kidobták… Eközben önök, szükségből, olyasmit tanultak meg, amit mások nem, mert nem látszott még az értelme. Az adatmentést.
– Akkortól vált igazán üzletté, amikor kiderült, hogy nem az adattároló a drága, az igazán értékes, hanem a rajta lévő adat. Az általunk használt technológia ezek helyreállítására volt alkalmas. Persze több száz ment tönkre, amíg megtanultuk, hogyan lehet egyet megjavítani. Itt jön a képbe az ügyészség Maros utcai számítógépközpontja: ügyetlenség következtében leesett egy 400 megabájtos, hatalmas tároló, erről kellet perdöntő adatokat visszanyerni. Lényegében szerelőmunkát végeztünk, csak különleges precíziós körülmények között.
– Ez volt az első, igazi adatmentés. Felismerték a benne rejlő üzleti lehetőséget is?
– Nem. Örült a megrendelő, örültünk mi is, hogy kaptunk egy halom pénzt. A dolog akkor vált élessé, amikor 1990-ben a salgótarjáni síküveggyárban fejre állt az adattároló, s mert japán vevőkkel tárgyaltak, minden pénzt megadtak volna az adatmentésért. Nem sikerült, a japánok továbbálltak, mi meg eltöprengtünk: ha itt minden pénzt megadtak volna, mi meg csak széttártuk a kezünket, akkor rá kell startolnunk a témára. Meg kell tanulni azokat a technológiai lépéseket, amelyek az adattároló javításától az adatmentésig vezetnek, ki kell fejleszteni és föl kell építeni a megfelelő adatmentési technológiát.
– Tették mindezt egy állami vállalaton belül. Mikor szakítottak?
– Magam egy vegyipari és doktori diplomával segédmunkásként dolgoztam a cégnél. Jól jövedelmezett, mi tagadás. A testvérem vett oda, azok után, hogy kiléptem a százhalombattai olajfinomítótól. Jól keresett a csapata, szaladt a szekér… Őrültségnek tűnt megbontani, én mégis megtettem. 1989-ben azzal rukkoltam elő, hozzunk létre egy magáncéget. A mágneslemez előbb-utóbb kimegy a divatból, lássunk neki a winchestertechnológia elsajátításának. Tanuljunk. A testvérem húszfős csapata kiváló szakemberekből állt, de egy se hitt nekem. Erre én megalapítottam a céget. Szerencsémre jött velem a testvérem. Jánosnak volt elég lelki ereje azt mondani, hogy mellém áll.
– Pedig a korábbi helyén dőlt a pénz...
– Dőlt, akkor még rengeteg pénz volt benne, ezért is lehetett nehéz a testvéremnek elfogadni azt, amit mondtam. Ő ugyanis „kész volt”, működött. Neki hinnie kellett abban a vízióban, amit én fölvázoltam. A hardveres csapata visszautasította a fejlődést, a tanulást. Nem akarta tudomásul venni, hogy új technológia jön a számítástechnikában. Én pedig tudtam, ha nulláról kezdünk, fél év múlva utolérjük őket, a következő félévben pedig lekörözzük. Ehhez azonban napi tíz órát kell tanulni. Persze azért magam is szorongtam, atyaúristen, most itt szétverek egy jól működő csapatot…, de hittem benne, és igazam lett. Amikor János otthagyta a csapatot, maradt néhány megrendelésünk, ez adta a tőkét. S elkezdtük hirdetni, hogy értünk a winchesterekhez. Sokan jelentkeztek, a penge élén táncoltunk, de sikerült néhány kiváló szakembert felvennünk, olyanokat, akik épp a nagy állami elektronikai és számítástechnikai fejlesztések összeroppanása miatt megszerezhetővé váltak. A Központi Fizikai Kutató Intézetben már létezett egy pormentes steril laboratórium is, ahol a munkát el lehetett kezdeni. Ezek a kiváló szakemberek előbb-utóbb rájöttek minden trükkre. Először megtanultunk javítani, aztán meg összeszerelni is. Beindult az üzlet. 1994-ben már a Kürt kapta az Innovációs Nagydíjat.
– A The Guardian meg címlapon hozta a sztorit: arcul csapta a Góliátokat a kis magyar Kürt…
– Mi bányásztuk elő Angliában az évtized legnagyobb csalási ügyében a bizonyítékot. A csalássorozatban a legkisebb tétel négymillió fontsterling volt, a bizonyíték egy összetört flopin lapult. Körbeküldték a világon, hogy ki tudna ebből adatokat nyerni… Nekünk sikerült. Mert a flopigyártással foglalkozó szakemberek, amikor a MOM összeomlott, átigazoltak hozzánk. Összerakták, akár egy puzzle-t.
– Mikor történt ez? És senki sem tartott attól, hogy ez a kis kelet-európai cég olyan adatok birtokába juthat, amelyekkel vissza is élhet?
– 1995-ben már jó nevünk volt. A világ egyik legtekintélyesebb újságja, a Business Week egy cikket jelentetett meg Akik Magyarországot felrajzolták a csúcstechnológia térképére címmel, fényképpel rólam és a testvéremről. Az írás több sikeres magyar vállalkozásról szól. Egy ekkora hírverés a Business Weekben legalább 600 ezer dollárba kerülne. Nem tudnánk megengedni magunknak. De nekik is összeomlott a rendszerük, és mi mentettük le az adatokat. Cserébe kértük ezt az írást, de úgy, hogy ne a Kürtről, hanem Magyarországról szóljon. Mert először nem magunkat, hanem Magyarországot kell eladni a piacon, a szó jó értelmében. Bizalmat kelteni. Hogy a megrendelő tudja, ha rám bízza, mondjuk, a pénztárcáját, mert nem tudja kinyitni, akkor mi kinyitjuk, ennek megkérjük az árát, de a pénztárcából nem emelünk el semmit. Ön például a mélybalkánra elküldené a pénztárcáját?
– Hát, ha valaki garantálná, hogy nem tudják kinyitni…
– Na, ez volt a következő fázis. Az adatvédelem. Olcsóbb megelőzni, mint orvosolni a bajt, ezt mindenki tudja. A tétel természetesen áll az adatrendszerekre is. A kérdés úgy merült föl, miként lehet ezt is a legjobban, világszínvonalon csinálni. Tavaly 500 milliót költöttünk csak fejlesztésre. Nem mi vagyunk a piacon a legolcsóbbak, de nem is ez volt a célunk.
– Önök sikerdíjasok?
– Aki itt benn dolgozik, az igen. Erről szól a történet. A tulajdonos például a teljes rendszerből tíz százalékkal részesülhet. Harminc százalékot kell a fejlesztésre fordítani, hatvan százalékot pedig szétosztunk. Pontosan szabályoztuk, hogy ki, hogyan, miért. Fölnőtt itt egy kiváló generáció, fluktuáció gyakorlatilag nincs. Ebben az épületben most mintegy harmincöten vagyunk. A fejlesztőink otthon dolgoznak. Mivel egy ilyen cégnél szinte nincs karrier, úgy próbáljuk a rutin unalmától megszabadítani a munkatársainkat, hogy időről időre más és más feladatkört bízunk rájuk, s ez eddig bevált.

m. gy.

Informatikai szemétdomb

Az informatikai forradalmat mindenki érzi a maga bőrén. Attól forradalmi, hogy nagyon sok mindenhez olcsón hozzá lehetett jutni, hihetetlen nagy eszközállományhoz, információhoz stb. Óriási előnye, hogy mindenki használhatja. Hátránya, hogy bődületesen sok eszközzel árasztotta el a világot, zömük azonban silány. Minden adathoz hozzá lehet férni, minden másolható, koppintható. Az informatikai forradalom elsöpörte a biztosítékokat. Ezt tudomásul kell venni. Nem hátrány, tény – mondja Kürti Sándor. – Most az a fő téma, hogy jaj, lopják az adatokat. Igen. Ez vele jár. Olcsón kaptad, olyan is, élvezd. De azt ne reméld, hogy olcsón megkapod a tökjó minőséget. Ehelyett mi van? Az informatika fog két ismertet, összekombinálja, és eredeti újként kínálja? Fogd, és vidd! S ebből még nagy baj lesz… De lehet védekezni. És a világ előbb-utóbb igenis kidolgozza azokat a nemzetközi normákat, amelyek előírásokká növekednek, szabványokká válnak, s megvédik az adatokat, hogy ne lopják, illetve ne vesszenek el. A résztvevők is egyre inkább fölismerik, hogy szükségük van a védelemre. S ennek épp itt az ideje. A legnagyobb vállalatokat érdekli, hogyan védhetők meg az adatai, ma már áldoznak erre pénzt, valódi a piac, és valódi az igény.


Mit, mitől, és mennyiért?
Mottó: Három dolog tökbiztos: a halál, az adózás és az adatvesztés.

1. Mit? Vannak eszközök (gépek, hálózatok, programok) és ezek segítségével kezelt adatok és adatbázisok. Az értékes, védendő információ ennek a rendszernek a terméke. Jó közelítéssel ez az adatbiztonság tárgya.
2. Mitől? A rendszert egy sor külső és belső hatás éri vagy érheti: vírus, tűz, emberi mulasztás, szándékos károkozás, meghibásodás stb. Ezek a hatások mérhetők, becsülhetők, rendszerbe foglalhatók, vizsgálhatók, modellezhetők.
3. Mennyiért? A költségek általában peremfeltételként vagy célfüggvényként jelennek meg. Létezhet egy adott költségkeret, amiből a védelmet meg kell valósítani, de feltehető úgy is a kérdés, hogy az adatbiztonság adott mértékű növelése mennyibe kerül.
Nota bene: Mit tegyen, ha nem éri el adatait? A legfontosabb: ne essen pánikba! A még ki nem próbált módszerek alkalmazását ne most kezdje el! Minden rossz mentési kísérlet rohamosan csökkenti a helyreállítás esélyét.