Délután öt óra van, a Hauer telt házzal megy. A háromszáz ülőalkalmatosságból alig néhány szabad, az egymástól kétoldalt félkörívben bordó függönnyel elválasztott helyiségeket – bézs, zöld, arany színű falakkal – a jól ismert zsongás tölti meg. Kalapos nénikék, mélyen egymás szemébe néző szerelmesek, magányos, mellényes öregúr, barátnők mindenféle korosztályból, hivatalból érkező társaság villázza süteményét, vagy kortyolja kávéját, kakaóját. És beszélget közben.

Intimitás és biztonság

„Középpolgári, zsidó családból származom” – kezdi önbemutatását Fehér Miklós, a múlt hónap elején újranyitott pesti Hauer tulajdonosa a cukrászda részét képező 250 négyzetméteres Nemzeti Szalonban, egy csikkel telt hamutartó és egy gőzölgő kávé mellett. Jó a kávé, tanúsíthatom, mert álruhában már magam is ittam egyet, mielőtt odaléptem volna a megbeszélést megbeszélés után folytató, kockás flanel inges, farmernadrágos házigazdához. Ő maga használta ezt a kifejezést, amikor aláírta a megnyitóra készült kártyákat: a tulajdonos, vezető helyett ez került a neve alá.

Ami a megnyitót illeti, a tervezett kétszáz helyett kilencszázan zsúfolódtak össze a teremben – a „szalonban” –, de senki nem látta kárát, az elszívók, a légkondicionálók hibátlanul működtek. És működnek majd akkor is, amikor a szalonban színházi előadást tartanak, vagy egy kiállítás képei függnek a falon.

„A kultúra szeretetét hoztam magammal, meg a jó beszélgetések ízét. Azt vettem észre, hogy a gyalogosok lehajtott fejjel járnak az utcán, az autóvezetők agresszívak, hogy egy társaságban csak a pénz és a politika a téma. Undorítóvá vált a világ. Arra gondoltam, csinálok egy helyet, ahová, ha betér valaki, talán más emberként megy el.” Erre én azt mondtam – mert időnként hasznos a provokáció –, hogy ez naivitás. De Fehér Miklós folytatta. „Az emberek – mert elkezdtek félni és kényelmesedni – valósággal belebújtak az odújukba. Ki sem kellett mozdulni a szórakozáshoz. De egye többen jöttek, jönnek rá, hogy ez így nem jó. Társaság kell, nyilvános hely, új arcok, intimitás és biztonság. Mindezt együtt szeretném adni, nyújtani.”

Hogy miért támad egy emberben ilyen elhatározás, ez lenne a kézenfekvő kérdés. De előbb ellenvetek. Nem gondolja, hogy ide eleve csak az jön be, aki nem lesütött szemmel közlekedik az utcán? „Meglehet. De én hiszek abban, hogy a víz legyőzi a követ. A mi vendégeink megerősödve, feltöltődve lépnek ki az ajtón, s hírét viszik a Hauernek. És előbb-utóbb eljönnek hozzánk azok is, akikben csak csírájában létezik a nyitás iránti vágy. Nézzen körül! Ez itt egy sziget, a jó értelemben vett, polgári világ szigete. És még inkább az lesz, amikor beindulnak a kulturális programok, a hangversenyek, színházi előadások, talk-show-k. Azt tervezem, hogy akkor egyik asztaltól a másikig fogok járni, és bemutatom egymásnak az embereket. Innentől kezdve már Társaságok lesznek, nagy t-vel, akik megismerik egymást az utcán, a közértben, a moziban…”

Eladni az örömet

Fehér Miklós volt DJ a Vár Klubban, ő találta ki a balatoni diszkóhajót, készített riportokat a rádiónak, és úgy tizenkét éve megalapította a Friss Kft.-t, amely létrehozója volt az azóta országszerte elterjedt „látványpékségeknek”.

„Akkoriban már éreztem, valami mást kéne kitalálni, már nem tudtam olyan közvetlen és lélekhez, személyhez szóló lenni a gyerekekkel, akik képesek voltak kétszáz kilométert is utazni, hogy ott lehessenek velem egy vidéki diszkóban. Egyszer Hollandiában, ahol jó lemezeket lehetett venni, megpillantottam egy úgynevezett látványpékséget, s a következő pillanatban már láttam, ahogy itt Pesten az utca embere beleharap a puha, meleg túrósba… Zuglóban, a házam pincéjében kezdtük el, baráti összefogásból. Egy szakmai kiállításon rukkoltam elő a dologgal, egy három négyzetméteres kis pavilonnal. A szakma körbeállt, és nevetett rajtam. Emlékszem, a János-kórháznál nyílt az első mozgó elárusítóhelyünk, egy lakókocsiban. Reggeltől estig lestem az embereket, ahogy szétterül az arcukon az öröm, a csudálkozás. Máig is ezt vallom, az örömöt kell eladni.”

Fehér Miklós ma már ezen is túl van – csak adni akar –, de még nem mondja ki tisztán. Amiről beszél, az az út, amelyre húszéves korában lépett.

„Vékony gyerek voltam, hetedik kerületi, ahol sok volt a »házmester-gondolkodású«; anyám nevezte el így a zsidózókat. A nagybátyám, aki azért élte túl Auschwitzot, mert birkózó volt, keménykötésű, megtanított néhány fogásra. Onnantól kezdve minden támadásra agresszióval feleltem. Egészen addig, amíg egy gyereket véletlenül rosszul ütöttem meg, ott hörgött a szemem előtt, majdnem meghalt. Akkor megfogadtam, s azóta tartom is magam hozzá: emberre nem emelek kezet. Megtanultam elfojtani a feszültségeket, ha valakivel konfliktusom támad, tüntetően udvarias leszek vele.”

A pénz csak eszköz

Hogy ezért-e, vagy sem, három éve infarktust kapott. Amikor kiengedték, azt mondta neki a professzor: magával jó volt, könnyű volt visszahozni.

„Csak utána esett le, hogy mit is hallottam. Hogy engem visszahoztak. Ekkortól változott az értékrendem. Van egy mondás: a halotti ingnek nincsen zsebe. Egyszerűen nem érdekel a pénz. Tudom, ha nincs az a részben hitelből szerzett négyszázmillió, akkor ma nem beszélgetünk itt. De a pénz csak eszköz. A Hauerből én nonprofit vállalkozást szeretnék csinálni.” Amikor ’99-ben, először jöttem ide, még látványpékségben gondolkodtam, és csak az első, utca felőli rész megnyitásán. De édesanyám, amikor meghallotta, hogy a Hauerről van szó, elkezdett mesélni azokról az időkről – a békebeli időkről – és a Hauer-emlékekről. Valami kevésre én is emlékeztem a háború utánról, nagyanyám, ha örömet akart okozni, ide vagy innen hozott finomságokat enni. Elgondolkodtam a dolgon; aztán megkeresett az egyik Hauer unoka – ma itt dolgozik cukrászként –, hogy állítsuk vissza a régit. Eljöttünk ide, s csak romokat láttam, be volt szakadva a mennyezet, felszedve a padló, meztelen téglafalak, szennykupacok, nyirkos, bűzös levegő. De szerencsére egybe voltak nyitva vagy inkább omolva a helyiségek. És én abban a pillanatban láttam, hogy ez az egész hogy fog kinézni.”

Kulturális központ

Meglátni a szépet. Ez Fehér Miklós verseskötetének a címe, amely 1999-ben jelent meg az Ármádia Kiadó gondozásában. Az első két oldalon Faludy György biztató, elismerő szavai, fülszöveg gyanánt pedig rangos, irodalmi folyóiratok versrovatszerkesztőinek udvarias, de egyértelműen elutasító sorai. „Lehetsz szegény, betegségben fájó,/Mindenben csalódott, jövőre vágyó,/társadtól becsapott, hűtlenül elhagyott,/Kiürült lélekkel magányos bujdosó,/Akkor is próbáld meglátni a szépet” – olvashatjuk a kötet címadó versét, s benne a refrénszerűen visszatérő utolsó sort.

Ki-ki eldöntheti, milyen költő is a Hauer házigazdája – verseskötete a megjelenése után a harmadik legjobban fogyó volt –, de az már eldöntött kérdés, hogy a Hauer gyökeret eresztett a cukrászdapiacon. A Fehér Miklós célozta réteg, a középpolgárság a megnyitás napjától a gyomrával szavaz erre a helyre, ami múlt és jövő egyszerre.

„Azt szeretném, hogy pár év múlva, ha valaki felnyit egy jobb budapesti bédekkert, akkor a Hauert az elsők között lássa a sorban. Én a teljes nyereséget az itteni kulturális központ finanszírozására szeretném fordítani. És mivel igényes vagyok, már most tárgyalok szponzorokkal, mecénásokkal, hogy támogassák ezt a célt. És támogatják. Nemzetközi nagyvállalatok, bankok vezetői értik meg első szóra, hogy mit szeretnék. Nem tervezem, hogy kiveszem a befektetett milliókat. Alapítvány vagy közhasznú társaság lesz a Hauer. Ha beindulunk, szeretném franchise-rendszerben kiépíteni ezt a modellt. Egyrészt, hogy minél több ilyen legyen, meg a gyerekeimért. Nem akarom nagyon kibélelni az életüket, de adassék meg nekik a létbiztonság élménye.”

A politika annyi, mint viszály

„A vendéglátás élményszakma. Mindig olyanba vágtam bele, amihez nagyon nem értettem. És ez nem volt baj, mert mint fogyasztó pontosan tudtam, tudhattam, mit várok el. Mióta megnyitottunk, reggeltől estig itt vagyok, szeretném kitanulni ezt a mesterséget, bár irányítani nem fogom. Az üzemeltetést egy profira bíztam, a Bécsi Kávéházat is működtető Rózsahegyi Balázsra. Én a kultúrát vállaltam, ebben van igazán örömöm.”

Felállunk, Fehér Miklós körbekalauzol birodalmában. Egy vitrinnél kezdjük. Hauer feliratú kanál, tálca, pohár. Egy árlista 1938-ból, a vidékre, jelesül Debrecenbe szállítás költségei, lovas szekéren, tételesen: rumos praliné 3,60 pengő.

„Mindennek megvan a maga története. Rengeteg melegséget kapok vissza. Múlt héten egy kilencvenkét éves bácsika jött be hozzánk. Itt volt tanuló, a Hauer bácsi kézírásos receptfüzetéből tanult, és hogy az alkalmazottak és a Hauer rokongyerekek ugyanazt ették ebédre, s a maradék süteményeket másnap jelképes összegért staniclikba csomagolva kiosztották a környék szegényeinek… Mikor megkértem a bácsit, hogy jöjjön vissza segíteni nekünk, könnybe lábadt a szeme. Az enyém is. A Guttmann, a Hauer és a Tímár rendszeresen összejártak. A Tímár az én anyai nagyapám volt, cukorkaüzemet vitt. Nem, a Hauer nem zsidó, hanem sváb família, és ez benne a nagyszerű, hogy ez akkor még nem számított.”

A Nemzeti Szalonba érünk, amelynek a végében süllyesztett színpad várja a pillanatot, hogy megvalósítsa a házigazda álmát, látomását: a meghirdetett talk-show úgy kezdődik majd, hogy a beszélgető érdeklődő asztaltársaságok közül egyszer csak kiemelkedik a színpadi rész, rajta asztalostul, székestül a talk-show meghívottjai, a műsorvezetővel. A szalon mögött-mellett a koktélbár – vagy tervezett nevén a Josephine Baker Klub –, ahol elkülönülve lehet társasági életet élni. Már hetekre előre lekötötték. És ha – kérdem – egy politikai párt szeretné megtartani itt a vezetőségi ülését? „Azt nem. A párt nekem annyit jelent, hogy valakikkel szemben. A politika annyi, mint viszály. De ha mondjuk pártok vezetői akarnak itt egyezségre jutni, én nyitom ki előttük az ajtót.”

Fehér Miklós tempós lépésekkel indul a szalon bejárati része felé. „Amikor a megnyitóra készültünk, számos párt is bejelentkezett. Az volt a kikötésünk, hogy válasszon magának az illető pártvezető a másik oldalról egy számára elfogadható személyiséget. S kettőjük nevére fog szólni a meghívó. A két szélsőséget leszámítva, sikerült a terv. S ugyanígy jártunk el a helyi önkormányzati invitálásnál is. Öröm volt látni, ahogy ezek az emberek, egymás politikai ellenfelei, milyen békésen, derűsen társalogtak egy asztal mellett.”

A kijárathoz érkezünk. A házigazda felmutat az ajtó fölé, egy Ferenc József-korból származó címerre. „Ezen a címeren minden nemzetiségi jelkép egyforma méretű.”