– Halló, Boszorkánykonyha? Jó napot kívánok, Eller Erzsébet vagyok a Piac és Profit üzleti magazintól. Ismeri a lapunkat?

– Köszönöm a hívást, de nem szeretnék hirdetni.

– Ezt nagyon sajnálom, de nem hirdetés miatt keresem. Folytathatom?

– Természetesen, folytassa.

– Lapunk Cégér rovatában hónapról hónapra mutatunk be valamilyen szempontból különös vagy érdekes, elsősorban hazai tulajdonban lévő vállalkozásokat. Mivel közeledik a karácsony, kollégáimmal eszünkbe jutott, hogy bár a fővárosban egyre több helyen tűnik fel a Boszorkánykonyha a maga édeskés színeivel, ötletes csomagolásaival, mégis, szinte semmit sem hallottunk még magáról a cégről.

– Ez utóbbi nem véletlen, mert nagyon erős az ellenérzésem azokkal szemben, akik a sajtóban mutogatják magukat, hogy lám, milyen sikeres vagyok. Ezért ne haragudjon, de…

– Mielőtt nekünk is nemet mondana, engedje meg, hogy fotós kollégámmal felkeressük. Vinnék magammal néhány régebbi számot, és remélem, sikerül meggyőznöm, hogy a Piac és Profit olvasóinak bemutatkozni nem magamutogatás, hanem egyfajta elismerése annak, amit eddig csinált.

– Akkor várom önöket, de ahhoz ragaszkodnék, hogy ne magamról kelljen beszélnem, és én ne legyek rajta a fényképen.
A telefonvonal másik végén Forrai Zsuzsa, a Boszorkánykonyha kitalálója, tulajdonosa beszélt.

*

Évekkel ezelőtt, ha kedves ajándékot akartam venni nőismerőseimnek, biztos, hogy a Boszorkánykonyhában kezdtem. Hiszen annyira más volt az úgynevezett konyhafelszerelési boltokhoz képest! Fémek és műanyagok helyett itt a kerámia, a porcelán, a fa, a papír és a textil dominál, és a hűvös elegancia helyett a játékos, színes figurák, a századforduló hangulatát árasztó étkészletek, kiegészítő tárgyak. Ma már akár a nagy bevásárlóközpontokban vagy a sorra nyitó üzletközpontok ajándékbutikjaiban is található valami hasonló. Valami hasonló, de nem ugyanaz…
Forrai Zsuzsa a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, az akkori szocreál bolti kínálatban hiába kereste azokat a tárgyakat, amelyekkel szívesen körülvette volna magát a saját konyhájában. Ezért a kereskedők helyett a készítőkhöz fordult ötleteivel. S amikor egy-egy jobban sikerült darabot barátnői, ismerősei is kértek, majd azok ismerősei is, megnyitotta tizenhárom négyzetméteren, a belvárosi Régiposta utcában az első konyhastúdiót, és a nagyon találó Boszorkánykonyha névre keresztelte. Tizennégy évig ez volt „a bolt”. Gazdasági-társadalmi rendszerváltás kellett ahhoz, hogy érdemes legyen terjeszkednie. 1994-től várja a Petőfi Sándor utcában az alsó szinten a vevőket a konyhastúdió – a felső szintet 1998-ban vették meg –, 1995-ben a Teréz körúti üzlettel bővült a hálózat, és – mint a későbbiekben kiderül, nem véletlenül – 1997-ben a Duna Plazában, majd egy évre rá a Mammutban is megjelent a Boszorkánykonyha.

– Három hazai kerámiaműhellyel dolgozom együtt, főként kezdő keramikusokkal, akik az én ötleteim alapján elkészítik azt, amit magam is szívesen betennék a konyhámba. Kezdetben, illetve 1995-ig csak hazai termékeket adtunk el, azóta különböző nemzetközi vásárokon választom ki, ami tetszik, és importálunk szép étkészleteket, textíliákat, konyhai díszeket. Ezzel a korábbi báját az üzlet talán kicsit elvesztette, de e nélkül a nyitás nélkül nem tudtam volna tartani a lépést az időközben Magyarországra érkezett multikkal. Amihez az igen éles verseny ellenére is ragaszkodom, nem engedve a különböző csábításoknak, hogy a kínálat megmaradjon a konyhánál, esetleg az étkezőknél, és ne bővítsük a profilt általában a lakásfelszerelés irányába.

*

A választék összeállítása egyetlen szempontnak van alárendelve: Zsuzsa ízlésének. Ami neki tetszik, és ami szerinte praktikus, az jöhet, ami nem, mert idegen ebben a régies, édeskés világban, vagy szép ugyan, de használni nem lehet, az nem kerülhet be a boltokba. Feltehetően ezért sem merészkedik a fémek és a mai stúdiókat jellemző hideg elegancia világába, mert ott esetleg eltévedhet. Ezzel együtt törzsvevői nemcsak a hozzá hasonló középkorú hölgyek, hanem az álmodozó fiatalok is, persze 90 százalékban nők, és nem férfiak.

– Az új boltokat végül is az élesedő konkurenciaharcban az előremenekülés indokolta, ám mivel ez nagyon költséges és nagyon lassan megtérülő formája a fejlődésnek, a férjemmel, aki az üzletben is a társam, úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban nem tervezünk újabb saját boltokat. Csakhogy ahhoz, hogy a készletünk mégis bővülhessen, és az ár-, illetve mennyiségi versenyben tarthassuk a multikkal a lépést, no és mert igény is van rá, az idén júniusban nagykereskedelmi tevékenységgel bővítettük a profilt. Míg ugyanis a mindennapos használati tárgyak piacán a hipermarketek mellett nemigen van jövője a butikoknak, a hozzánk hasonló különlegességek területén szerintem megmaradhatnak a kis üzletek, amelyeket el kell látni áruval, tanácsokkal.
Kérdésemre, hogy az akár másutt vásárolt ajándékok díszcsomagolása tudatos szolgáltatásbővítés-e, a Boszorkánykonyha vezetője elmosolyodik:

– Ugyan, ez is úgy jött, mint maga az első bolt. Néhány vevő megkért, hogy a nálunk vett bögréhez csomagoljuk már hozzá a szomszédban vásárolt inget, és mivel mi természetesen nem mondtunk nemet, akkor csomagoljuk már be külön a gyereknek vett könyvet is. Volt és van igény az ízléses díszcsomagolásra, ezért szívesen megcsináljuk, de a cég árbevétele szempontjából nincs jelentősége.

*

A családi vállalkozásban, mint az eddigiekből kiderült, Zsuzsa az ötletgazda. Ő irányítja az árubeszerzést, ő választotta ki a már szintén törzsvevőket vonzó üzletvezetőket a boltokba. Sőt saját kezűleg ő rendezi be a kirakatokat, illetve, ha látja, hogy valahol visszaesett a forgalom, rendezi át azokat úgy, hogy szemmagasságba kerüljenek az újdonságok, és lejjebb a régebbi kínálat. S természetesen ő alakította ki a boltokon belül a színvilágot, a rózsaszín, a bordó, a halványzöld „sarkokat”, tökéletes összhangba hozva az étkezőasztalt, a tálalót a terítőkkel, a poharakkal, a tányérokkal, a szalvétákkal és így tovább. Egyébként minden bolt kirakatának tudatosan más-más a meghatározó színe, amihez köthetik azokat a vásárlók. Az üzlettel kapcsolatos mindenféle pénzügyi, adminisztrációs ügyintézés pedig – a bővítéshez szükséges hatósági engedélyek beszerzésétől a szállítókkal való kapcsolattartásig – a férj dolga.

– Nincs nekünk semmi bajunk a szabályozókkal vagy a hatóságokkal, azt azonban nem értjük, hogy a helyi önkormányzat miért nem becsüli meg kicsit jobban azokat a vállalkozásokat, amelyek az év tizenkét hónapján keresztül ide fizetik az adójukat, a vándorló árusokkal szemben. Éppen karácsonykor, amikor kicsit erősödhetne a forgalmunk az év gyengébb időszakaihoz képest – és most nem csak a mi boltunkról van szó –, alig néhány méterrel arrébb ellepik a tereket, az utcákat az ideiglenes pavilonok, részben ugyanazt kínálva – gyengébb minőségben –, mint mi a boltokban. Miért van erre szükség? Többször jártam már ilyentájt nyugati országok nagyvárosaiban, ahol a karácsonyi pavilonokban sült virslit, sült gesztenyét, forralt bort és teát kínálnak az utcán sétálóknak, nem pedig cipőt, ruhát, könyveket vagy éppen bögréket, poharakat, alátéteket. Nekem szerelmem ez az üzlet, ezért nem foglalkoztat a körülményekkel harcolva komolyan soha az, hogy abbahagyom. De sokkal nyugodtabban élhetnénk, dolgozhatnánk az ehhez hasonló hatósági érdektelenség nélkül. Nem beszélve arról, hogy míg húsz évvel ezelőtt, még a Régiposta utcában, a karácsonyi forgalom megfinanszírozásához elég volt egy negyvenezer forintos baráti kölcsön, ma milliókról és nagyon kemény visszafizetési feltételekről szóló hitelszerződést kellett ehhez a bankunkkal aláírnunk.

*

Ha Zsuzsa, a filigrán, modern üzletasszony, aki ötvenöt évéből tizenötöt nyugodtan letagadhatna, nem is akarta, hogy portré készüljön róla a Piac és Profitba, Zsuzsa néni, a munkatársai által róla elnevezett, minden konyhának a főnökasszonya, nem tudott tiltakozni (lásd képünket!). Persze a Boszorkánykonyhában – amiről csak a vízdíjbeszedők hitték azt, hogy kifőzde – nemcsak e testes asszonyság, hanem a több mint tíz éve hűséges eladók és a nemrégiben idekerült fiatalok is mosolyogva várják a betérőket.

– Természetesen nagyon sok múlik az eladókon – mondja Forrai Zsuzsa –, mégsem tudok másoknak is tanulságul szolgáló szempontokat mondani. A munkatársak megválasztásánál ugyanúgy az érzéseimre hagyatkozom, mint a termékek esetében, és aki nem felel meg, mert nem elég kedves a vevőkkel, vagy nem elég szorgalmas, azt a többiek szinte kiutálják maguk közül. Egy ilyen méretű vállalkozásnak, mint a mienk, szüksége van ugyan szabályokra, alapelvekre, de nem szabad a működését túlszabályozni, mert akkor elvesznének azok a spontán jó ötletek, amelyek végül is személyessé teszik a boltjainkat.