Hogyan alakulhatnak, változhatnak, javulhatnak a hosszú idő óta végre kedvezővé vált politikai klímában a magyar–orosz gazdasági, üzleti kapcsolatok? Többek között erről beszélgettünk Major Istvánnal, a Külügyminisztérium külgazdaságért felelős helyettes államtitkárával.

– Az elmúlt három-négy évben volt hallható, hogy a tradicionálisan magas passzívum a magyar–orosz kereskedelemben cselekvésre, beavatkozásra készteti a magyar kormányt, ezért is látogatott el Matolcsy György, az előző kabinet gazdasági minisztere Moszkvába, ahonnan aztán üres kézzel tért haza. A jelenlegi kormány több tagja s maga a miniszterelnök is számos politikai, gazdaságdiplomáciai találkozót kezdeményezett, Medgyessy Péternek pedig alkalma volt nemegyszer találkoznia Putyin elnökkel. Az elmúlt időszakban valóban élénkebb lett a két ország kereskedelme, ám az arányok érdemben nem változtak. De vajon kell-e változniuk, van-e okunk aggódni a külkereskedelmi mérlegben számunkra mutatkozó passzívum miatt?

– A jelentős orosz többlet azzal magyarázható, hogy hazánk az energiahordozó-szükségletének a kilencvenöt százalékát Oroszországból szerzi be. Mind a kőolaj, mind a földgáz vezetéken érkezik hozzánk, s ez rendkívül komoly – legalább hússzázalékos – árelőnyt jelent az orosz szállítások tekintetében. Ha bárhonnan máshonnan – például a Közel-Keletről – veszünk kőolajat, akkor azt a lelőhelytől elszállítják a tengeri kikötőbe, ott tankerba ömlesztik, Omisặljba hajózzák, és onnan az Adria-vezetéken nyomják fel Magyarországra. Az orosz árelőnyhöz nem fér kétség. Esztelenség is lenne változtatni a jelen gyakorlaton – a magyar kormány nem is akar –, elvégre az energia alapvető input a termelésben, s a hazai feldolgozóipar versenyképessége jelentősen romlana, ha drágábban jutna földgázhoz, kőolajhoz. Világos, hogy ebből a helyzetből inkább profitálni akarunk. Nem véletlen, hogy a Mol Rt. oroszországi működőtőke-befektetéssel igyekszik az orosz ellátási pozíciót tovább erősíteni.

– Vagyis nem a passzívum „ledolgozása” a cél, hanem természetes gazdasági, üzleti érdekek motiválják az exportunk bővítését. A kormányzati szándék ismertetése elégséges inspiráció a vállalkozásoknak?

– Persze hogy jó dolog minél nagyobb exporttal ellentételezni az oroszországi importot, de nem ilyen összefüggésben szorgalmazzuk a kivitel bővítését. Egyszerűen tény, hogy Oroszország közel van, s ráadásul a gazdasága nagyon dinamikusan fejlődik. A magyar árukat, szolgáltatásokat ismerik, nem előzmény nélküliek a kereskedelmi kapcsolatok, így tehát élni kell ezekkel az előnyökkel.

– Ha „odaát” is akarják...

– Oroszország erőteljesen halad ugyan a piacgazdaság felé, ám az államnak változatlanul meghatározó a szerepe a gazdasági döntésekben. Az üzleti élet szereplői hallgatnak a kormány véleményére, megítélésére. Ha pedig egy ország jó politikai kapcsolatokat ápol Moszkvával, akkor annak az exportőrei lényegesen jobb esélyekkel tudnak helytállni az ottani piaci versenyben. Ezt illusztrálják a magyar–orosz kapcsolatok elmúlt tizenegy hónapjának forgalmi adatai. A magyar miniszterelnök 2002 decemberében felkereste Oroszországot, s hitelesen kommunikálta vendéglátóinak, hogy Magyarország új, minőségileg más, baráti viszonyra törekszik. S mit tesz isten, 2003 első tizenegy hónapjában – erről az időszakról állnak már rendelkezésünkre végleges statisztikai adatok – a magyar export negyvenegy százalékkal megnőtt.

– Magyarország májusban tagja lesz az Európai Uniónak, amiből profitálhatnak a mai európai uniós országok, de Oroszország is. Érinthet-e bennünket úgy ez az új helyzet, hogy az export-import szerkezete nem csupán az előnyeivel – az energiahordozók kedvező feltételű vásárlásaival –, hanem a hátrányaival is konzerválódik?

– Orosz partnereinkkel intenzív párbeszédet folytattunk és folytatunk Magyarország uniós taggá válásáról. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez az új körülmény nem teremt drámaian új helyzetet a magyar–orosz kereskedelemben. Tény, lesz számos változás, s közülük talán a legjelentősebb az, hogy az ipari termékek tekintetében az oroszok versenyképessége növekszik Magyarországon. Ennek az az oka, hogy ma a magyar ipari vámátlag lényegesen magasabb, mint az Európai Unió jelenlegi közös ipari vámátlaga, amit mi is alkalmazni fogunk május 1-jétől. Az exportoldalon változás nem lesz. Az EU Oroszországgal a legnagyobb kedvezményes elbánáson alapuló partnerségi megállapodást kötött. Magyarország is kötött hasonló egyezményt Oroszországgal, amelyet az uniós tagságunk miatt ugyan fel kell mondanunk, de azonnal helyébe lép az azonos értékű EU–orosz PCA (Partnership and Cooperation Agreement), a szovjet utódállamokkal kötött partnerségi és együttműködési megállapodás. A jövőben legfeljebb annyi változás lesz, hogy ha valamilyen exportjellegű problémánk adódik, akkor azt nem az eddigi saját, közvetlen tárgyalási kapcsolatrendszerünkre alapozva orvosoljuk, hanem az érdekérvényesítés Európai Unión keresztül gyakorolható eszközeivel.

– A térségből nemcsak mi megyünk be az EU-ba, hanem más egykori KGST-országok is, a miénkhez hasonló oroszországi viszonyrendszerrel.

– Ennek a körülménynek valóban lesz egy fontos, bár indirekt következménye. Az, hogy mellettünk a szintén csatlakozó Lengyelország, Csehország, Szlovákia – az ugyancsak erős múltbeli orosz piaci kötődéssel – együttesen hatással lesz a közös piaci kereskedelempolitikára. Azaz az unión belül erősödik az a vonal, amelyik Oroszországgal szervesebb kapcsolatot céloz meg. Vagyis – a balti államokat is beleértve – több ország sürgeti majd határozottan az Európai Bizottságot, hogy a legnagyobb kedvezményes elbánásról – a vélhetően mielőbb a WTO, a Kereskedelmi Világszervezet tagjává váló – Oroszországgal a még kedvezőbb szabadkereskedelmi megállapodásra „váltson át”.

– Az orosz üzleti körök – az energetikai cégek, a Gazprom – és az ügyletek finanszírozásában mind erőteljesebb szerepet vállaló magyar Általános Értékforgalmi Bank inkább térségekben gondolkodik, a kelet-közép-európai országokban és a Balkánban együttesen. Hogyan áll hozzá ehhez a kormányzat?

– Úgy, hogy ebből a szempontból is ígéretesnek, dinamikusnak tekintjük Oroszországot és gazdaságát. Ha lehet gazdaságfilozófiai megfogalmazással élni, akkor az az érv hozható fel itt is, hogy Magyarországnak, mivel fel akar zárkózni az Európai Unióhoz, ugyancsak dinamikus növekedésre van szüksége. A külkereskedelmünk jelentős részét viszont az EU-val bonyolítjuk le, ahol mostanában nem igazán jellemző a dinamikus fejlődés. Tehát minden más utat ki akarunk használni arra, hogy külkereskedelmi forgalmunkon keresztül is dinamizáljuk a gazdaságot, s ebben nagyon jó partner Oroszország. Tágul a piaca, s ennek megfelelően gyarapszanak a saját ambíciói, elképzelései, de ezek egybevágnak a magyarral. Azaz nem látok semmiféle érdekellentétet.

– Közeledik az orosz elnökválasztás, s látszólag nem mellékes hatással a belgazdaságra, annak egyik-másik energetikai óriáscégére, azok vezetésére. Érződik-e ez az orosz „belügy” a két ország közötti gazdasági kapcsolatokban is?

– A belpolitika ilyenkor ott ugyancsak tele van gesztusokkal, de ebből semmi nem jön át a két ország közötti kapcsolatra. A kialakult bizalmi viszony változatlan, mind a két kormány bátorítja az üzleti élet szereplőit, építsék tovább az egymást összekötő hidakat, a kapcsolatokat.

– A legújabb magyar lakásépítési projekten és a korábbi évekre datálható Mol-, Richter-, Transelektro-, Ikarusbus-befektetésen túl nemigen gyarapszik a honi cégek érdemleges jelenléte az orosz piacon. Az Eximbank, a Mehib, az ITDH ugyan igyekszik feloldani a tőkeszegénységből, a finanszírozási problémákból adódó gondokat, de vajon ennyi elégséges-e?

– A magyar vállalatok ma már egyre inkább kezdeményezők. Az orosz befektetésekkel kapcsolatban tapasztalni még egyfajta nemzetközi óvatosságot. A fő gondot esetünkben nem abban látom, hogy nem lenne megfelelő magyar háttér, segítőkészség. Hanem abban, hogy egyelőre az orosz bankrendszer némiképp kialakulatlan, s az orosz gazdaság átalakulása is az elején tart. De ezt mi a magunk példájából ismerjük. Az orosz kereskedelmi bankok nehezen vehetők rá arra, hogy az orosz vállalatoknak hitelezzenek. Ha mégis teszik, akkor igen drágán adják a pénzt, nagy kockázati felárat felszámítva. Az áruexportunkkal nincs különösebb probléma, nincsenek fizetési nehézségek, de már egy vegyesvállalat alapításánál is hitelezésre van szükség. A magyar fél oldaláról ehhez adottak a feltételek, ám az orosz partner az orosz bankjával már jóval nehezebben tudja megoldani a finanszírozást. A magyar kormányzat legfeljebb annyit tehet – tesz is –, hogy a magyar bankárokat igyekszik rávenni: beszéljenek orosz pénzintézeti kollégáikkal, s keressék meg az áthidaló megoldásokat. Erre látni is hajlandóságot mind a két oldalról, ám azt a stációt kihagyni nem lehet, csak legfeljebb az idejét sikerülhet lerövidíteni, amelyet a magyar gazdaság is kénytelen volt végigjárni, nem is olyan régen, 1991–1992-ben.