2004, de még inkább 2005 kérdéses év lehet az évek óta változatlan taglétszámú önkéntes nyugdíjpénztárak számára. Igaz, ezeknek az intézményeknek az elsődleges célja nem a rövid távú hozamszerzés, hanem az öngondoskodás a nyugdíjasévekről, mégis kérdéses, hogy a tagok is így gondolkodnak-e erről.

Strukturális átrendeződés

A magyar nyugdíjrendszer 1998 óta elvileg hárompillérű. A Horn-kormányzat idején kezdődött el, majd kisebb-nagyobb zökkenőkkel folytatódott a mai generációk öngondoskodás felé terelése, részben adókedvezményekkel, részben kényszerrel, hogy takarékoskodjanak saját nyugdíjuk érdekében.

Az idén tízéves önkéntes pénztári ág futott fel gyorsabban; igaz, a 2003 harmadik negyedévében 1,207 millió taggal rendelkező ágazat vagyona tavaly már elmaradt az intenzíven fejlődő magánnyugdíjpénztárakétól. Ez utóbbiak 1998 óta 2,27 millió tagot gyűjtöttek, és az általuk kezelt vagyon napjainkra meghaladja az 500 milliárd forintot.

Az önkéntes pénztárak száma az összeolvadások következtében a kezdeti több mint 200-ról 78-ra zsugorodott. Ám nem pusztán a számuk csökkent; a piaci struktúra is átalakult itt: a munkáltatók által szervezett intézmények helyett mára a pénzügyi szervezetek – bankok, biztosítók – pénztárai teszik ki a nagy részét.

Összességében a nyugdíjpénztáraknál felhalmozott megtakarítások mára elérik a biztosítási szektorban lévő tőke nagyságát, vagyis a hazai GDP 5 százalékát. Vagyonuk komoly nagyságrendet jelent, még akkor is, ha például Franciaországban a biztosítóknak csak a tartalékaik is nagyobbak, mint az ország GDP-jének 10 százaléka.

Egyet előre, kettőt vissza?

Az eredeti elképzeléseknek megfelelően az első évben – 1995-ben – a munkavállalók által fizetett, a bér 11 százalékát kitevő nyugdíjjárulékot úgy osztották ketté, hogy 6 százalékot – a dolgozó egyéni döntése alapján – valamelyik magánnyugdíjpénztárhoz utalhatták. Cserébe a pénztárak vállalták, hogy a majdan kifizetendő nyugdíj 25 százalékát fedezni fogja az általuk fizetett járandóság. Ugyanekkor törvénybe is került, hogy a 11 százalékos nyugdíjjárulékból évről évre nagyobb arányban részesedtek volna a pénztárak, elérve a bérből a 8 százalékos részesedést.

A Fidesz-kormányzat alatt született döntés szerint 2002 végén azonban ismét alkalmuk volt a hezitálóknak visszalépniük az állami rendszerbe, a parlament pedig elfogadta azt a javaslatot is, hogy 2002-től a pályakezdőknek sem kötelező belépniük magánnyugdíjpénztárba.

2003-ban az MSZP-kormány azonban ezt ismét kötelezővé tette. Ekkor a bér 7 százaléka, 2004-től pedig már – az induláskori elképzelés szerinti – 8 százaléka kerül a magánnyugdíjpénztárakhoz, amelyek a tagok befizetéseit egyéni számlára helyezik, így a fizetendő nyugdíjat a tényleges befizetések hozammal növelt értéke adja.

– Miután 2013-ig, amikor is a nyugdíjba vonuló magánpénztári tagok első hulláma várható, a pénztárak tőkét gyűjtenek, és kifizetéseket nem teljesítenek, az elkövetkező hat évben akár megduplázódhat az általuk kezelt vagyon – állítja Farkas István, a FI-AD Pénzügyi Tanácsadó Kft. ügyvezetője. – Persze ez függ a pályakezdők számától, a bérszínvonaltól és a bérek növekedési ütemétől. Az azonban biztos, hogy a következő években is dinamikus növekedés várható.

A ma 18 intézményből álló magán-nyugdíjpénztári piac rendkívül koncentrált: a 600-700 ezer tagot számláló öt nagy pénztár – az ÁB-Aegon Önkéntes és Magánnyugdíjpénztár, a Hungária Biztosító Rt. Önkéntes és Magánnyugdíjpénztár, a Nationale Nederlanden Országos Magánnyugdíjpénztár, az OTP Bank Rt. Magánnyugdíjpénztár és a Credit Suisse Life & Pensions, a volt Winterthur Nyugdíjpénztár – együttesen lefedi a szektor közel 80 százalékát.

12 ezer önkéntes tag dönthet

Egészen más a piaci helyzet az önkéntes nyugdíjpénztárak esetében. A jelenlegi jogszabályok szerint 10, illetve 11 évig az ide befizetett megtakarítás egésze, ha a tag felveszi, adóköteles; ezt követően évente 10 százalékkal csökken az adó, 21 év után pedig már a teljes összeg a tagot illeti meg. Ezzel a kormányzat valóban igyekszik az öngondoskodás felé terelni a tagokat.

Idén – elérve a tízéves befizetést – úgy 12 ezer ember dönthet megtakarítása sorsáról. Igaz, ha úgy szünteti meg a pénztári tagságot, hogy nem érte még el a nyugdíjkorhatárt, vagy járadék helyett egy összegben veszi fel a pénzét, akkor közel a felét adóként be kell fizetnie az államkasszába. Ha viszont tag marad, ezután legközelebb három év múlva határozhat újból.

– Akár a vagyon nagyságát, akár a taglétszámot tekintve nagy szórás mutatkozik az egyes pénztárak között. A legnagyobb önkéntes pénztár 170 ezer tagot számlál, de léteznek néhány száz fős intézmények is – magyarázza Lehoczky László, az MKB Nyugdíjpénztár ügyvezető igazgatója. – A pénztárak számára természetesen az lenne a kedvezőbb, ha a tagok maradnának, illetve a járadékot kérnék, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy sokan inkább az egyösszegű kifizetés mellett döntenek, mert egyfajta szociális juttatásként élik meg azt, hogy jellemzően a munkáltatójuk fizetett helyettük. Ez pedig a kisebb pénztárakat érzékenyen érintheti.

Farkas István, kollégájával szemben, nem tart átrendeződéstől; igaz, mivel a mostanában döntési helyzetbe kerülők száma igen alacsony, statisztikai következtetések még nem vonhatók le:

– Az elkövetkező években ezen a piacon, bár a koncentrációs folyamat változatlanul jelen lesz, markáns átrendeződés nem várható, mert az önkéntes ágban – szemben a magánnyugdíjpénztárakkal – a kisebbeknek is van létjogosultságuk. Ebben a körben ugyanis a közvetlen, személyes kapcsolatok csökkenthetik a kilépések intenzitását, így egyáltalán nem biztos, hogy a nyugdíjas korúak kilépése vagy a tízéves időszak lejárta következtében távozó tagok által okozott létszámcsökkenés és a vagyon csökkenése gazdaságtalanná tenné a működést – állítja a tanácsadó.

Összeolvadások

Az önkéntes nyugdíjpénztári piacon egyébként a koncentráció erősödésének egyik leggyakoribb formája az, hogy két pénztár összeolvad. S mit jelent az összeolvadás a tagok számára? Ők akár jól is járhatnak – hallhatjuk persze a nagyobbaktól –, ha egy kisebb pénztár a gazdaságosabban működő nagy részévé válik. A pénztártag számára ugyanis két döntő tényező van: a nettó hozam és az, hogy a pénztárak a befizetés hány százalékát fordítják működésre.

– A munkaképes lakosságnak jelenleg mindössze 30 százaléka önkéntes pénztártag. Ez az arány már az első 3-4 évben kialakult, és azóta se nőtt. Az akkoriban magasnak számító taglétszám viszont ma már inkább alacsony – magyarázza Farkas István. – Az okok egyrészt a pénztárak hiányzó marketingtevékenységében, másrészt a hazai befektetési kultúra máig alacsony szintjében keresendők. S az, hogy a hazai lakosság az utóbbi években nettó hitelfelvevő és nem megtakarító, ugyancsak nem hat pozitívan a taglétszám és a vagyon alakulására. Mindemellett van egy emocionális ok is. Amikor ugyanis a megtakarítási piac nehéz helyzetben van, ingadoznak a hozamok, labilis egy ország pénzpiaca, akkor az emberek elbizonytalanodnak, és tartózkodnak a hosszú távú befektetésektől. Még akkor is, ha valaki tisztában van azzal, hogy a hosszú távú befektetéseket csak hasonlóan hosszú időtávon érdemes megítélni.

A pénzügyi tanácsadó állítja: éppen ezért a pénztárak rövid távú hozama önmagában nem értelmezhető. A gyűjtött pénzt a pénztárak tudniillik befektetik a megfelelő törvényi keretek betartása mellett, ezért valójában alapvetően a tőkepiac alakulása határozza meg, hogy milyen lesz a hozam.

Kockázatos állampapír?

A legtöbb pénztár konzervatív befektetési politikát folytat, vagyis portfóliójuk 70 százalékát a kisebb kockázatúnak vélt állampapírban tartják, és átlagosan legfeljebb 9 százalékot tesz ki a részvények aránya. 2003 bebizonyította: az állampapírokon is lehet negatív hozamot realizálni, miközben a BUX 2003-ban – igaz, 1999 óta először – pozitív reálhozamot ért el. Sőt, 2004. január 28-án, négy év után először, ismét átlépte a tízezer pontos álomhatárt.

Ugyan lapzártánk időpontjában a pénztárak még nem publikálták a 2003-ra vonatkozó hivatalos adataikat, az a tény, hogy az év végi jegybanki kamatemelés az állampapírokra – különösen a hosszú lejáratúakra – negatívan hatott, és hogy az év során a legmagasabb hozamot a részvények és a külföldi alapok jelentették, előrevetíti az itt várható hozamok szintjét is.

– Miután az állampapírokon elérhető nyereség mínusz öt és plusz öt százalék között szóródott, a pénztárak hozamai maximum kettő–nyolc százalék között mozoghatnak – vélekedik Lehoczky László. A Népszabadság információi ennél pesszimistább forgatókönyvet vetítenek előre: nulla–öt százalék – vagyis a 2003-ban mért inflációtól messze elmaradó – hozamokat prognosztizáltak.

Lehocky László azonban továbbra is hisz az állampapírokban.

– Az MKB befektetéseinek portfóliójában a jelenlegi öt–nyolc százalékos részvényhányad jövőre ugyan valamelyest emelkedik, ám biztos, hogy tíz százalék alatt marad – állítja. – A mostani gyengébb állampapírhozamban nagyobb növekedési potenciál rejlik – teszi hozzá –, tudniillik az alapkamat előbb-utóbb csökken, és akkor a befektetések értéke újból helyrebillen. Ezt az elvet vallják a vagyonkezelők is, ugyanis amikor az állampapírok ára alacsony, inkább venni, semmint eladni lenne érdemes.

Azért a 2003-as év negatív teljesítményéből még nem érdemes az egész szektorra nézve messzemenő következtetéseket levonni. Angliában például 2001-ben és 2002-ben is erős negatív hozamot realizáltak a nyugdíjpénztárak, az elmúlt tíz év összességében mégis jelentős pozitívum mutatkozik.

Eddig a hazai pénztárak átlagosan – igaz, nem magas, de – pozitív reálhozamot értek el. A Pénzügyi Szervezetek Országos Felügyeletének (PSZÁF) tavaly kiadott éves jelentése szerint az egy főre jutó vagyon növekedése mindkét pénztártípusnál folyamatosan meghaladta a bruttó bér növekedésének ütemét az elmúlt években.

A tudatos választás még hátravan

Igaz, évről évre eltérés mutatkozott az egyes intézmények teljesítménye között, ez azonban eddig nem indukált jelentős vándorlást a tagság körében. Talán azért, mert az elmúlt időszak arra volt elegendő, hogy a rendszer és a pénztárak működése stabilizálódjék, de ahhoz még rövidnek tűnik az idő, hogy a pénztárak között markáns különbségek jelentkezzenek. Pedig éppen ez lenne az, ami a tagság tudatos választását is kiválthatná.

– Talán most lenne a megfelelő pillanat, amikor ezek az intézmények kifelé is nyíltan kommunikálhatnák befektetési döntéseiket és azok okait – vélekedik Farkas István. – 2003-ban a rövid lejáratú állampapírok hozamai például jobbak voltak, mint a hosszú lejáratúaké. Azt azonban csak a pénztár tudja, hogy milyen a tagság korösszetétele, és az milyen befektetési politikát enged meg. Alacsonyabb korú munkavállalók esetében például a részvénypiacok rövid távú ingadozásai nem olyan döntőek, miközben hosszú távon valószínűleg magasabb hozam realizálható. De van, aki kortól függetlenül inkább az óvatos befektetési politika híve. Tehát előbb-utóbb kialakulhatnának a konzervatívabb, illetve a merészebb pénztárak, vagyis ilyen módon „specializálódhatnának”.