– Elnézést, hogy kicsit nehezen jött össze ez a beszélgetés – szabadkozik Erkel András, a Varga Holdings vezérigazgatója –, de hirtelen vissza kellett utaznom Londonba, mert a Tiger Aspect Mr. Beanről készülő animációs sorozata mellett, amelynek az elkészítését tavaly novemberben nyertük el, egy másik nagy munkáról is tárgyalunk. Ha elvállaljuk – de ez már csak a Piac és Profit lapzártája után derül ki –, akkor Angliában karácsonykor az ATV-n a Mr. Bean fog menni, a BBC-n pedig egy másik filmünk.

– Erre is pályázni kellett?

– Nem.

– A történet?

– Nos, a Tiger producernője egy híres angol festőnő, Deril Cook festményeire alapozva – amelyek középosztálybeli, vidéki, meglehetősen elhízott angol nőket ábrázolnak elég extrém pozícióban – kitalált egy felnőtteknek szóló animációs komédiasorozatot. A film hősnői rendszeresen találkoznak a kocsmában, és sörözés közben megbeszélik az életüket, főleg a fiús kalandjaikat. Minket többek között azért kerestek meg, mert arról vagyunk híresek, hogy bár digitálisan festjük ki a filmjeinket, de olyan festőfelületeket találtunk ki, meg olyan trükköket, amelyekkel imitálni tudunk különféle grafikai stílusokat. Az volt a feladat, hogy találjunk ki valamit, amitől a film úgy néz ki, mint a festmények, de film. Két évvel ezelőtt elkészítettünk az angolokkal egy kétperces mintafilmet, és lényegében azóta folynak a tárgyalások, hogy legyen belőle valami. Közben megkaptuk a Mr. Beant. A BBC pedig most jelentette be, hogy megfinanszírozna két félórás filmet ebből az új ötletből, ha az egyiket idén karácsonykor be tudja mutatni. A megbeszéléseink tárgya tehát az, hogy a Mr. Bean mellett le tudjuk-e gyártani karácsonyra ezt a nagyon nehéz filmet.

– A Varga Holdings, nemrégen még Varga Stúdió életében, úgy tudom, voltak ennél, ha nem is nehezebb, de rosszabb döntési helyzetek is. Mindjárt maga az indulás...

– Hosszú történet, nem baj? Nos, amikor Varga Csabával megismerkedtem 1987-ben, ő már világhírű, sok-sok nemzetközi díjjal elismert animációs rendező volt, de itthon nem tartozott abba a társaságba, amelyet az egyetlen gyártó, a Pannónia Filmstúdió vezetése favorizált. Nem arról van szó, hogy munka nélkül lett volna, de meg sem próbálták kiaknázni a tehetségét. Ebben az időben készült el az Auguszta című gyurmasorozattal, amiből, ha Amerikában készül, multimilliomos lehetett volna, hiszen kitalált egy formát, amire céget lehetett volna építeni. Ezzel szemben albérletben lakott, és egy bőrönd volt a tulajdona. Ezt megelégelve keresett maga mellé egy menedzsert. Első lépésben úgy gondolta, hogy ha a Pannónián belül van egy embere, már attól jobban fognak működni a dolgok, és engem dumált meg, hogy legyek az az ember...

– Úgy tudom, ön korábban az öccse zenekarának, a KFT együttesnek volt a menedzsere.

– Akkor éppen igen, de egyetemistaként a tanulás mellett sok mindennel foglalkoztam, például elég hosszú ideig Presser Gábor mellett dolgoztam asszisztensként. Nemigen volt még alkalmam elmondani: rengeteget köszönhetek neki, sokat tanultam tőle a menedzselésről. Ám valóban, a KFT kapcsán ismerkedtem meg Varga Csabával.

– S hogyan folytatódik a közös történet?

– Rövid idő alatt kiderült, hogy sok oka van annak, hogy a Pannónián belül nem jól mennek a dolgok. Indíttatásomra Csabával írtunk egy reformtervet, hogy mit is kellene átalakítani ahhoz, hogy működőképes legyen a cég. A Pannónia vezetője megköszönte szépen, és betette a fiókjába. Ezután jött ki egy törvény, hogy lehet „félállami” vállalatot alapítani. Csaba egyik este felhívott, hogy hozzunk létre saját céget. Jó, jó, mondtam, de ki a búbánat alakítana velünk rajzfilmstúdiót? Arra jutottunk, hogy bizony, a Pannónia. Letettünk hát egy másik javaslatot is a Pannónia asztalára: a közös vállalat, amihez ők adják a pénzt, mi meg a zsenialitásunkat, a mi irányításunk alatt menedzselné az ő filmjeiket is, jutalékos rendszerben, a jutalékbevételéből pedig mi megcsináljuk a saját filmjeinket. Három hónapi tárgyalás után kiderült, ebből sem lesz semmi. Erre lényegében rácsaptam a Pannóniára az ajtót, Csabát pedig kirúgták. Két választása volt: vagy elmegy külföldre dolgozni, vagy megpróbálunk mással összehozni egy stúdiót. Mivel Csaba a velem való kapcsolatának köszönhette, hogy utcára került, felajánlottam a vegyesvállalat alapítását egy cégnek, amellyel egy új, független lemezkiadó alapításáról tárgyaltam éppen. Néhány magánszemély és egy bank hozta létre, rockújságokat akartak kiadni meg lemezt. Sikerült meggyőznöm a vezetőt, hogy nem teljes a paletta rajzfilm nélkül. Adtak hát a stúdiónkhoz némi alaptőkét, s mi, mint alkalmazottak, vállaltuk, hogy nem kapunk fix fizetést.

– És megrendelést?

– Hát igen! Annak ellenére, hogy Csaba külföldön sikeres volt, miután kirúgták a Pannóniából, az összes ajtó bezárult előttünk. Új területeket próbáltunk ki, és a Mafilmnél találtunk egy nemzetközi produkciót, amelynek szüksége volt speciális effektekre, trükkökre; ezt ránk bízták, nem kis részben azért, mert a német producer tudta, hogy Csaba kicsoda. A következő megbízásunk az Országos Rendőr-főkapitányságról érkezett: írtak egy levelet Csabának, a Pannóniába címezve, egy gyurma oktatósorozatra kérték fel mint rendezőt. Csaba elmondta, hogy ő mint Varga Csaba van, a Pannónia helyett meg a saját stúdiónk. A rendőrök azt mondták, őket csak az érdekli, hogy csináljuk meg jól a filmet, és ha leszállítjuk, ennyit és ennyit fizetnek érte.

– Végre egy szerencsés fordulat!

– Mázlink volt. Ahogyan abban is, hogy1988 tavaszán, amikor megalakultunk, egyből kimehettünk a zágrábi filmfesztiválra, mert Csabának két filmje is versenyben volt. Mindenkinek, akivel sikerült összetalálkoznunk, felkínáltuk a stúdiónk munkáját. Végül egy producer, aki éppen az emberi jogok deklarációjának a 40. évfordulójára készített filmet, elmesélte, hogy Kelet-Európából szeretne fölkérni öt-tíz rendezőt, s megkérdezte Csabát, hogy érdekelné-e. Hát persze, azonnal! Fogalmunk nem volt arról, hogy kivel, hogyan fogjuk legyártani és leszállítani a filmet, arról nem beszélve, hogy mekkora botrány lesz ebből Budapesten a téma miatt..., de este aláírtuk a szerződést. Végül is ez lett az első nemzetközi referenciánk.

– A nemzetközi piac könnyebbnek bizonyult a hazainál?

– Nem ilyen egyszerű. Az első külföldi úton kiderült, hogy lehet valaki a világ legnagyobb sztárja, ez bizony egy kemény pénzügyi világ. Ha a stúdiónak nincsenek referenciái arról, hogy nemcsak ötlete van, de le is tud gyártani egy filmet abban a minőségben, azon a költségvetésen belül, amit mond, és határidőre, akkor senki nem áll szóba vele. Világossá vált: hosszú időre elfelejthetjük, hogy a saját ötleteinkből lesz majd film; először másoknak kell dolgozni, és föl kell építeni egy referencialistát, hogy amikor előállunk a saját filmötleteinkkel, akkor tényleg odaadják rá a pénzt.

– Mennyi időt vett igénybe, míg kiépítették a saját piacukat?

– Éveket. Egyrészt komoly nehézségeket okozott, hogy határidőre csináljunk meg valamit, és a költségvetésen belül maradjunk, ehhez nem voltunk hozzászokva. Másrészt eleinte olcsó rabszolgának próbáltak használni minket, amit, azt gondolom, elég ügyesen leállítottunk. Így elterjedt rólunk, hogy mi vagyunk Kelet-Európa legdrágább stúdiója. De mi azt gondoltuk, hogy árban bárki bármikor alánk ígérhet, tehát mi minőséget adunk el, amit tessék megfizetni.

– Mikor stabilizálódott a cég?

– Az 1988-ban létrehozott céget Szimultán Részvénytársaságnak hívták. Tulajdonosaink alaptőkéjét nem nagyon használtuk, miután alapfizetést nem kapott senki. A munkákra úgy szerződtünk, hogy adjanak nekünk előleget, mi pedig akkor fizetünk az embereknek, amikor ők leadtak valami munkát. Elég volt a cash flow-t menedzselni. Hamarosan azt mondtam Csabának, hogy jó, ha van egy tőkés a hátunk mögött, de még jobb lenne, ha a saját vállalkozásunkat építenénk. Így alapítottuk meg 1989-ben a Varga Stúdiót, részben az ekkorra megkeresett pénzből, részben ismerősöktől kapott kölcsönből. Mivel korábban is Vargának hívtuk magunkat, hiszen Csaba nevével tudtunk munkát szerezni, az átmenet elég sima volt.

– Hány fővel alapították a céget?

– Mi ketten, és egy gyártásvezető.

– Hogy jutottak el innen a mai méretig, amikor negyven–ötven állandó alkalmazottjuk van, Budapest mellett irodájuk Londonban, s háromszáz–háromszázötven embernek adnak állandóan munkát?

– Először mindig megpróbáltunk munkát találni, azután arra szerződtettünk embereket. Majd, hogy kialakuljon egy gárda, felvettünk fiatal, egyetemről kijött tehetségeket, és nekik igyekeztünk munkát szerezni. Nálunk azonban hihetetlenül kellett és kell hajtani. Nekem meg Csabának az volt a filozófiánk – ami lehet, nem szimpatikus, de ez volt az egyedüli módja a fennmaradásnak –, hogy aki többet tud dolgozni, mint mi, az panaszkodhat, a többiek nem.

– Most hány céggel állnak munkakapcsolatban?

– Nem a szám a lényeges. A folyamat. Ahogy elkezdtünk nőni, néhány stúdiónak már nem tetszett, hogy bedolgozunk nekik, konkurenciának tekintettek. Helyettük jöttek azok, akiknek kisebb stúdiójuk volt, mint nekünk, így a munkának csak egy részét végezték el, és velünk végeztették el a többit; jelentkeztek független producerek is, akiknek nem volt stúdió a hátuk mögött, de volt produkciójuk meg pénzük. Elkezdtünk koprodukciókban dolgozni, illetve megosztottuk a munkát, és már mi is megfinanszíroztuk a gyártást, részben a bevételünkből, de volt, hogy lemondtunk a nyereségről, vagy szolgáltatással szálltunk be, amiért jogokat is kaptunk. Lassan eljutottunk oda, hogy a legfelsőbb szinten a forgalmazókkal dolgozunk együtt, illetve közvetlenül tévétársaságokkal. Azt már elértük, hogy olyan produkciókban dolgozzunk, ahol a jogokat is meg tudjuk tartani, hiszen azoknak az eladásából jutunk hosszú távon bevételhez. A végső cél az, hogy teljes mértékben mi találjuk ki a produkciót, mert így az embereink nemzetközileg is sikeresek lehetnek. Kívülről nézve úgy tűnik, hogy a filmszakma nagyon hatalmas és félelmetes. Ehhez képest nem kellett hozzá több, mint két-három év, hogy a kulcsjátékosokat megismerjük, és ők is megismerjenek minket. Ha azt kérdezi, hogy hány céggel dolgozunk együtt, nagyon kevéssel, mert kevés van, amelyik igazán számít. És kapásból össze tudok állítani egy húszas listát azokról, amelyekkel valaha együtt fogunk dolgozni. Ez azonban hihetetlen felelősséget is ró az emberre, mert egyetlen hiba, és lehet a nulláról kezdeni.

– Ettől is érdekes, amit menedzserként csinál, nem?

– Egyrészt érdekes, másrészt stresszes. Ez egy mókuskerék, ahol nagyon kell rohanni, mert aki kiesik, annak nagyon nehéz visszaszállni. Ezért is törjük a fejünket, hogy beszálljunk-e a Mr. Bean mellett ebbe a másik filmbe, amit december 24-én vagy 25-én adásba akarnak adni. Ugyanis, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás, akkor 20-ára talán le tudjuk szállítani. De vagyunk-e magunkban annyira biztosak, hogy egy napot sem fogunk késni? Mert ha késünk, a BBC abban a percben törli az adásából, minket beperel több millió dollárra, plusz olyan híre megy az egésznek, hogy onnantól kezdve megnézhetjük magunkat. De ha nem vállaljuk? Akkor a konkurensek mennek előre, és ki tudja, kapunk-e majd legközelebb hasonló ajánlatot.

– Előfordult már az elmúlt több mint tíz év alatt, hogy egy ehhez hasonló dilemmánál rossz döntést hoztak?

– Igen, 1993–94-ben sikerült jól eladósodnunk. A cégünkbe befektetett az Andrew Sarlós-féle Első Magyar Alap. Az eredeti megállapodás az volt, hogy a kapott pénz egy része tőkebefektetés, egy része pedig valutahitel. Majd arra kértük a befektetőinket, hogy adjanak pluszhitelt, mert az akkori ipari minisztériumtól tenderen elnyertünk egy százmillió forintos nagyságrendű munkát – a magyar energiapolitikáról kellett volna egy szórakoztató-oktató filmet készítenünk –, és kifejezetten erre, már az aláírt szerződés birtokában, vásároltunk egy komolyabb számítógéprendszert. Ám ekkor történt, hogy Kupa Mihály lemondott, Szabó Iván addigi ipari miniszter lett a pénzügyminiszter, és Latorczai Jánost nevezték ki ipari miniszternek. Ő pedig minden előtte megkötött szerződésre elindított egy több hónapos vizsgálatot. Elfogadott forgatókönyveink, elfogadott figuraterveink voltak, itt ült munkára készen mintegy 150 ember, amikor a minisztérium felfüggesztette a produkciót. Három hónap után kiderült, hogy az új miniszter szerint jobb lenne, ha a Pannónia csinálná a sorozatot. Ma már nem lényeges, hogy milyen szinteken kilincseltünk ebben a dologban, sőt nemcsak mi, hanem Andrew Sarlós is megpróbált közbenjárni, de hiába.

– Ha nem egy sikertörténettel indítottunk volna, azt hinném, itt a cég vége.

– Majdnem ez lett a vége, hiszen minden addigi nyereségünket, vagyonunkat feléltük, felvettünk egy nagy hitelt. Végül nekünk sikerült felmondani a felfüggesztett szerződést, valami minimális kártérítést is kivertünk a minisztériumból. Viszont újra választás elé kerültünk: vagy bezárjuk a stúdiót, vagy eladjuk a még meglévő tulajdoni részünket az Első Magyar Alapnak. Ez utóbbi történt. Annyit még elértünk, hogy opciót kaptunk a részvények visszavásárlására, megmaradt a szavazati jogunk, benne vagyunk az igazgatói tanácsba, funkcióban vagyunk, végezzük a munkánkat.

– Jól tudom, hogy ma már nem az Első Magyar Alap a tulajdonosuk?

– Jól, mert az eladta a részét egy külföldi bankárcsoportnak és egy médiában érdekelt befektetőnek. Nekünk Csabával kétfajta opciónk is van, és stratégiai cél, hogy tőzsdére megy a cég Londonban. Hozzáteszem: mi úgy kezeljük ezt a céget, mintha a miénk volna.

– Mi volt ennek a minisztériumi történetnek a legnagyobb tanulsága?

– Két-három év kellett, hogy visszakerüljünk arra a szintre, ahol előtte tartottunk. Addigi teljes külföldi piacunkat elveszítettük, mert azt mondtuk a megrendelőknek, hogy nem érünk rá. Előtte a legfőbb piacunk az Egyesült Államok, Belgium, Németország, Franciaország volt. Utána sikerült bejutni Angliába. Négy évbe telt, hogy visszajutottunk az amerikai piacra, és most már lassan a németre is. A tanulság? Nem lehet akkora munkánk, hogy egy másikat ne vállaljunk el mellé.

– Ezek után kíváncsian várom, versenyezni fog-e egymással karácsony este a nézettségért a Varga-produkció az angol ATV-n és a BBC-n.