Képzelt tudósítás egy magyar vállalkozói kerekasztalról

(második rész, első fejezet)

Tudósításunk első részében megismert szereplőink ezen a héten a vállalkozások generációs problémáival kívánnak foglalkozni. Törzshelyük elfoglalását – és természetesen a kávézó tulajdonosának (Barista (38)) legújabb kávékülönlegességeinek felszolgálását – követően mai előadónk, Realista (43) ragadja magához a szót. Barátai figyelmét egy történettel kívánja lekötni:

– Uraim! Kérem, engedjétek meg, hogy egy megtörtént esettel hozakodjak elő. Elöljáróban csak annyit, ezek az események valóságosak, a közelmúlt történései. Kérem, hallgassátok meg, igen jó példázat, hogyan nem tudnak vélt vagy valós sérelmek okán más-más generációk tagjai együttműködni, avagy ha érdekeik azt diktálják, esetleg mégis? Amennyiben további tanulság is levonható a történésekből, annak nem más, mint az az oka, hogy a hazai vállalkozói létezés árnyalatai is bennfoglaltaknak. Legyen fabulám címe: Rangadó!

Lassú, sötétszürke füst terjeng a vasárnap déli lustálkodó kisváros, Nádastó horizontján. A nyár végi forró, szélcsendes napon meredeken száll az ég felé. Nyerítve-riadtan nyargalászik két gyönyörű pej ló a főtéren. Az aznap délutáni megyei labdarúgó mérkőzést hirdető oszlop lábazatát felverő füvet legelészve állnak meg. A szemben lakó Limpi, bal oldali középpályás, egyben önkéntes tűzoltó, észleli először őket. Felismeri az elszabadult lovakat, és mint szakértő, az ég felé törő sötétlő füstcsóva okát. Azonnal cselekszik. A tűztoronyhoz siet. Erőteljes húzásokkal megkongatja a jelző harangot, majd a tűzőrségre rohan. Mire beindítja a készenléti tömlős, huszonéves IFA rohamkocsit, két másik társa is megérkezik. Tudják dolguk, valamint rutinból azt is, hová kell kivonulniuk. Egyrészt a lovak megjelenése, másrészt az a tény, hogy délelőtt esett, együttesen árulkodtak.

Jani bácsi háza a cél, aki lovakat tart – ma már csak kettőt –, s aki szeret az istállóban időzni, ott főzni szabad tűzi bográcson, ha kint esik az eső. Jani bácsi általában a lassú tűz mellett, hamar elalszik a pörkölt mellé elszopogatott két-három liter vörös bortól. A lovak a füsttől megvadulnak, és rúgkapálni kezdenek. Valamelyik néha annyira, hogy kirúgja az istálló falát, majd ilyen módon elszabadulva, esztelen-ösztönös vágtába kezdenek. E szürreális esemény évtizedek óta ugyanígy játszódik le, évente kétszer-háromszor. Most is, mint általában, a tűzőrök menet közben felhívják Kisbálintot, a focicsapat kapitányát. Gyorsan eloltják a nem jelentős istállótüzet, de Jani bácsit már Kisbálint ébreszti fel. Még valamikor Öregbálint, Kisbálint nagyapja építette, Jani bácsi házát, istállóját. Örökös garanciát vállalt rá. A kötelem apáról fiúra, onnan unokára szállt, hiszen az építész családban az adott szó szent. Egyébként is Jani bácsi a focicsapat törzsszurkolója-intézője, minden meccsen, edzésen ott van, cipeli mai napig a szerelést, intézi a csapat körüli kisebb-nagyobb ügyeket.

Forrás: dr. Mészáros Aranka

Kisbálint, mint időtlen ideje mindig, most is szelíden megfeddi Jani bácsit, hogy miért kell tüzet rakni az istállóban. Az öreg azzal védekezik, hogy ő annyira szereti az istállószagot, hogy igazából ott lakik két szeretett lovával, s a házát nem is használja, ezért azt nem is kell javítani. Régebben még össze is dőlt az istálló, de amióta Kisbálint renoválja, már nem szakad le a tető, csak picit az oldala dől ki. Könnyű javítani, mert Kisbálint nagyszerű építész. Apja talán nem annyira  – kezdi szokásos szólamait  –, de micsoda focista volt! A nyolcvanas években kétszer ikszeltek is a Dózsával, és a Fradit egyszer megverték itthon kupameccsen.

Kicsit még nosztalgiázik Ponori András, Kisbálint apja, focitudásán, feleleveníti a történetet a Fradi meghívásáról, az egyszeres válogatottságról, arról a gólról és a csodás meccsekről Nádastón. Szokásához híven kitér Öregbálint fakabátosságára is. András valamikor nagyszerű futballista volt, legenda a faluban, akit 18 éves korában el akart vinni a Fradi, de az nem engedte el a fővárosba, mert ragaszkodott ahhoz, hogy mellette dolgozzon és diplomázzon.

Egyszeres válogatott aki, ’79-ben egy gólt is szerzett, amikor 20 percet kapott Málta ellen (az eredmény 5-0 volt.) Nádastón abban az időben csúcsfoci volt, az NB II-ben szerepeltek, ami csak Andrásnak köszönhető, és aki mindvégig maradt is szülővárosa csapatában. Miután nem mehetett a Fradiba, többet nem hívták sehová. Az akkori futball „hallja kendek” elkönyvelték olyannak, aki nem mozdul otthonról. Igaz, hosszú évekig a futballínyencek miatta jártak a Nádastó meccseire. Sajnos négy éve abbahagyta a focit. Nádastó ma már csak megyei I. osztályú, mert ilyen játékos csak évszázadonként egyszer születik nálunk. Vagy soha, mint Puskás Öcsi a földkerekségen. Pedig szerintem apád még most is beöltözhetne, beállhatna melléd!

Kisbálint persze jól ismerte a történetet, jól ismerte a konfliktust nagyapja és apja között, hisz ma is lényegében abban él, bár évek óta semmilyen magánügyről nem beszél apjával. Csakis a közös cég üzleti ügyeiről, szakmai kérdésekről. Ennek oka apja egyedül, aki négy évvel ezelőtt elhagyta családját, mert szerelmes lett egy nála tíz évvel fiatalabb nőbe. Azóta Kisbálint csak cégügyekben áll szóba apjával. Akkor még azt is kijelentette, hogy többet nem játszik egy csapatban vele. András ezt úgy oldotta meg, hogy inkább ő hagyta abba a futballt. Vele együtt vonult vissza a csapat kapusa és cégtársa, a megbízható centerhalf is. Azóta a csapat csak Kisbálint barátaiból áll, de sajnos nem tudták az elődök nélkül tartani a szintet. Az évek alatt két osztályt csúsztak vissza. Manapság elvétve nyernek meccset, évről évre a kiesés szélén táncolnak. Az edzéseken kevesen vesznek részt, többnyire Kisbálint pesti barátai, volt egyetemista társai, valamint néhányan a helyi nagyon fiatal srácok közül. No és persze Limpi, a tűzőr. Edzőjük sincs már, leginkább kispályáznak egyet, hetente kétszer-háromszor.

Kisbálint még megígéri az öreg fociintézőnek, hogy holnap küld embereket kijavítani az istállóját, és elköszön a ma délutáni fontos meccsre készülendő, amikor is Váralja, az ősi ellenfél lesz a vendég. Nádastón ez presztízsmeccs, mert az ellenfél tulajdonosa, az ExBau cég igazgatója, Miklós, valamikor Ponoriéknál, a Ponori és Fiánál dolgozott, és csakhamar András után a második ember lett. Miklós igen agresszív, rámenős üzletembernek bizonyult, és miután a szakmát kitanulta, a kapcsolatokat megszerezte András gesztorsága mellett, kiugrott a cégből. Jó néhány szakembert is elcsábított, sőt, még valami igen fontos építészeti szabadalmat is kimentett magának. Ezek segítségével valóságos birodalmat alakított ki Váralján, cége mérete, forgalma hasonló nagyságrendű lett a ponorikéval az eltelt mintegy tíz év alatt. Reklámcélból és jó adag hiúságból ő is focicsapatot épített fel, elsősorban fizetett zsoldosokból. Üzleti érzéke itt is segíti, hiszen a játékoseladásokból is jelentős hasznot húz, annak ellenére, hogy a sporthoz egyébként személyesen semmi köze. Váralja idén a megyei I. osztály első számú és toronymagas esélyese.

Kivált emeli még a mai meccs presztízsét, hogy előkészítés alatt van a megye évtizedek óta legnagyobb beruházása, a szinte teljes egészében európai uniós támogatásból felépülő, Megyei Kórház komplett rekonstrukciója. A beruházás összértéke tizenöt milliárd forint. Jelenleg a tervezés folyik. Közel öt hónap múlva várható a fővállalkozói versenypályázat kiírása. A pályázat nyílt, arra bármely cég jelentkezhet Európából, de a megye politikai vezetése (elsősorban személyesen az elnök) szeretné, ha helyi (értsd ez alatt, megyei) cég nyerné el a munkát, hiszen ekkora beruházás jelentős számú munkahely megteremtését és megőrzését is jelenti. Magától értetődően a megye két vezető cége a leginkább esélyes. Mindketten végzik a nem mindig teljesen legális marketingmunkát, támogatják az elnök választási kampányát, részt vesznek a pályázatírásban, az előkészítésekben. A cél érdekében sokszor ár alatt vagy akár ingyenesen is elvégeznek megyei fejlesztési munkákat (kerékpárút, körforgalom megépítése) néhány milliós értékben.

A helyzet kettőjük között teljesen eldöntetlenre áll, de mindketten tudják, a pályázatra jelentkezhet jelentős eséllyel akár egy multinacionális cég is, a tervezet nagyságrendje miatt, de még akár referenciateremtési célból is. Azt is tudják, hogy a vesztes évekre hátrányba fog kerülni a másikkal szemben, mert komoly gazdasági gondokkal kell számolnia, hiszen hosszú évekig ilyen nagyságrendű beruházás a megyében nem lesz. A kisebb építőipari cégek egyaránt idegesek a pályázat miatt, hiszen amennyiben nem a két „nagy” megyei cég valamelyike nyeri el ezt a kiemelt nagyságú munkát, akkor kénytelenek lesznek egymással a kisebb, általában magánépítkezések elnyeréséért versenyezni, folyamatos piacrontó árakkal. Ezt az árversenyt pedig kisvállalkozók nem bírhatják a két naggyal. Vállalkozók, kisiparosok tucatjai fognak tönkremenni. Ezek a vállalkozók tehát minden erejükkel támogatják a két céget. Ki az egyikre, ki a másokra voksolva. A megye gazdasága és politikája már csak ezért is két táborra szakadt.

Délután Nádastó 5:0-ra elveszíti a meccset. Ez a papírforma. Este Kisbálinték csapata szokás szerint megvacsorázik a helyi vendéglőben, amelynek az egylet exkapusa, András egykori csapattársa, Mihály a tulajdonosa. A vacsora közben megjelenik Váralja csapata is. Bevonulnak a különterembe, ahol nagy hamar fennhéjázó részegeskedésbe csap át az este. A győzők néhány kör után emelkedett hangulatban becsmérlik az ellenfelet, a céget. Persze ebben a csapat tulajdonosa, az ExBau igazgatója, Miklós van az élen. Többek között, Nádastó-Ponori, így veszíti el a nagy munkát is, skandálják. Kisbálint is iszik rendesen, míg a gőz a fejébe nem száll, köszönhetően a nem lankadó cukkolásnak. Ideig-óráig tűri, de aztán az ellenfél csapatkapitányához lép, hogy kihívja egy pókerpartira, az étteremben működő kártyaszobába. Sokat veszít, mígnem egy parti közepén felszólítja a csapatkapitányt, hívja ide Miklóst.

– Játsszunk most igazi tétre! Mi Ponoriak, álljuk a szavunkat mindenkor. Áprilisban, kábé fél év múlva lesz nálatok a visszavágó. A tét, legyen nem más, mint hogy a vesztes visszalép a megyei kórházi tendertől, és szabad utat hagy a másiknak. Miklós elsőre ezen meglepődik, de ravasz agya megsejti a kínálkozó lehetőséget:

– Tudom, hogy erről te, kisfiú, nem dönthetsz egyedül, de ha apád barátja, Mihály is hallja, és később is tanúsítja, akkor elfogadom a kihívást. Hívjuk ide a hű csatlóst, a kocsmárost! Előtte is ismételd el a fogadást! Azonban nekem is van egy feltételem. Csak olyan játékosok szerepelhetnek a csapatokban, akiknek ma is érvényes igazolásuk van, hiszen ennyi pénzért akár a fél Real Madridot is leszerződtetheted áprilisra.

Kisbálint, atyai barátja előtt is elismeri a fogadást, hisz ebben a hangulatban már semmi se drága neki. Mihály nem tehet mást, mint meghallgatja és elismeri a kihívást. Miklósnak ez éppen elég. Elégedetten rendeli a csapatbuszba kárörvendő játékosait, mialatt arra gondol, hogy már most visszarendeli négy spílerét, akik kölcsönadási szerződéssel szerepelnek Hollandia, Anglia harmadik-negyedik ligáiban. Az egyik szomszédos asztalnál Koroknai, a megyei lap firkásza kortyolgatja sokadik nagyfröccsét. A valamikori bulvárújságírónak manapság  – két válás és egy alkohol-elvonókúra után  – munkája a megyei labdarúgó események eredményeiről tudósítani. Szokása szerint költségtakarékosságból már beolvasta rövid információit – Nádastó-Váralja 0:5, 150 néző, vezette Ivicz II. (jól) – a kocsma előtti telefonfülkéből az ügyeletes szerkesztőnek a másnapi megyei lap sportmelléklete részére. De most régi ösztönei a hallottak után gyorsan felébrednek. Ismét tárcsázni kezdi szerkesztője számát: – Módosítanám, illetve kiegészíteném tudósításom  – mondja izgatottan a telefonba, és további két darab százforintos érmét gurít a készülék pénznyílásába. Másnap tízsoros vezető hírként jelenik meg tudósítása a megyei hírek első oldalán, ezzel a címmel: Tizenöt milliárd a tét az áprilisi futball visszavágón!

Folytatása következik!

dr. Pázmándi Péter

fejlesztési referens

auditur.blog.hu