Két tanítványa is szinte eskü alatt vallotta, a naprakész érveléseiből tananyag lett, mi több, olykor az integráció tudománya tartott lépést ővele. Ehhez - napjaink történéseit látván - annyit lehet hozzátenni, hogy lemaradásban van az Európai Unió, s akár felüthetné Brüsszel Balázs Péter írásait, tankönyveit. Az egyetemi tanár, akinek kijár az excellenciás megszólítás nagyköveti múltja okán, látszólag távol került az EU székhelyétől, pedig talán most lenne igazán nagy szükség rá is mint tapasztalt diplomatára, a mind több sebből vérző unió gyógyításához.

- Itthon, Budapesten dolgozik hosszú hónapok óta - sértődötten?

- A szakmai pályafutásom igen értékes szakaszának tekintem, hogy szerepet vállalhattam Magyarország EU-csatlakozásának végjátékában a külügyi tárca integrációs és külgazdasági államtitkáraként. Képviselhettem a magyar kormányt az alkotmányozás első kísérletében, az Európai Konventben. Ezután nagykövetként feladatul kaptam az Európai Unió melletti magyar állandó képviselet létrehozását, felépíthettem Magyarország legnagyobb külképviseletét Brüsszelben. Végül az Európai Bizottság első magyar tagja voltam. Nem tudok más valakit a szakterületemen, akinek módja lett volna ezt a négy "ászt" összegyűjteni.

- De vége szakadt.

- A teljesítményemért talán nem kell szégyenkeznem. Az első biztosok vizsgáztatása, munkájuk beindítása különösen nagy nyilvánosságot kapott. Ami pedig ezután történt, az nem rólam szólt, hanem a magyar belpolitikáról. Minden szereplője a tőle megszokott módon viselkedett, ezért sem meglepetésre, sem érzelmi reagálásra nincs ok.

- Amikor nem külügyes és diplomata, akkor katedrán áll, az integrációt, az EU-t tanítja, de vajon mennyire hisz az Európai Unióban?

- Az uniós kapcsolatom 1969-ben kezdődött, az akkori külkereskedelmi tárcánál. Az elmúlt három és fél évtized alatt valóban az európai integráció állt az érdeklődésem középpontjában. Úgy vagyok vele, mint szülő a gyermekével: elválaszthatatlan tőlem, szeretem, bár ismerem a hibáit. Szeretném, ha jobb és tökéletesebb lenne.

- Ma is nyilatkozná azt, amit több mint egy éve: az EU egyebek között a változásokhoz való jó alkalmazkodóképességéről ismerszik meg, illetve arról, hogy nem sérül sem szakmai, sem demokratikus jellege?

- Az integrációs folyamat tartós tulajdonsága, hogy mindig úrrá lett a nehéz helyzeteken. Válságba került, és kilábalt. Ez történt egykor az acéliparral, a textiliparral, azután a belső piac működése került bajba. De az uniónak mindig volt ereje ahhoz, hogy túllendüljön a krízisen. Ám mindez semmit sem jelent a jövőre nézve. Most megint válság közeli helyzetbe került az integráció, feszültség övezi a költségvetést, kérdésessé vált a belső szolidaritás, tovább gyengül Európa versenyképessége, homokba futott az alkotmányozási kezdeményezés, hiszen két régi tagállam is nemmel szavazott. Kétes kimenetelű bővítési tárgyalásba kezdtünk Törökországgal, s nincs igazán jó válaszunk a tágabb keleti, délkeleti szomszédság számára. Ha e problémák száma nem csökken, tényleg válság lesz.

#page#

- A mostani egy év, amely a huszonöt tagúra bővülés óta eltelt, összehasonlítható-e az országok "összecsiszolódása" szempontjából azzal az egy évvel, amelyik anno a tizenöt tagúvá duzzadást követően telt el?

- Inkább huszonhét országról beszéljünk már, hiszen Románia és Bulgária megfigyelőként mindenütt jelen van. A hatról huszonhétre bővülés folyamatában az unió átlépett egy bűvös határt. Azt a határt, amelyik után megszakad a közvetlen tanácskozás hasznossága. Nem véletlen, hogy apostolból, esküdtből is tizenkettő van. A menedzsmenttudomány, a csoportdinamika azt támasztja alá, hogy tizenkét résztvevőnél többet nem érdemes leültetni egy asztalhoz. Sőt még ilyenkor is létezik egy belső mag, hét-nyolc szereplő, tőlük származnak az igazán érdekes felszólalások, utánuk már fönnáll az ismétlés vagy a semmitmondás veszélye. Az EU-nak tehát más szervezeti és tanácskozási módszereket kell alkalmaznia. Ismertek a technikák, de nem alkalmazzuk őket, ugyanis él az a szabály, hogy mindenki, mindig, mindenütt ott van. Ez pedig fékezi a munkát. Az unió - nem tudja megkerülni - lényeges belső átalakulás előtt áll.

- Azért fellelni szűkebb uniós csoportokat, például az euróövezetet. Vajon vannak-e másodosztályú uniós állampolgárok is?

- Nincsenek. Azonos jogok és azonos kötelezettségek vannak, a belső körökbe való belépés ugyanis vállalt kötelezettségeken és a tényleges teljesítményen múlik.

- A tavalyi közgazdász-vándorgyűlésen mondta: integrációs kontextusba illeszkedő, bátor és hosszú távú nemzeti stratégiát csak egy gyökeresen megújuló politikai elittől lehet várni. Érvelése elmondható-e ma, holnap vagy akár egy év múlva is?

- Vállalom gondolataim kontinuitását, bár egy konkrét időszakról beszéltem. Volt egy világ a szovjet birodalom keretében, majd jött egy csaknem másfél évtizedes átmenet, mígnem bejutottunk a várva várt euroatlanti integrációba: a NATO-ba korábban, az EU-ba kicsit később. Azok a külpolitikai stratégiák, amelyek részben hagyományosak Magyarországon, és még a '90 utáni időszakban is működtek, lejártak. Két ilyen magatartástípus van. Az egyik a kockázatkerülő. Jellegzetessége, hogy megpróbál lavírozni - a török és a bécsi udvar, a Szovjetunió és a Nyugat között - úgy, hogy nem foglal állást, manőverez, alakoskodik.

A másik magatartástípus a kurucos: vitézkedő, bajkeverő, külpolitikai kontextusban kockázatmaximalizáló. Egyik sem illik bele abba az integrációs kultúrába, amelyikbe most bekerültünk. Itt egy harmadik kategória tekinthető a tengelynek: a bevételmaximalizálás. Ez arról szól, hogyan tudom a legjobb pozíciókat kivívni az ország számára. A NATO- és EU-csatlakozás után nem lehet sokra jutni sem a langyos kockázatkerüléssel, sem a kihívó kockázatmaximalizálással. Új magatartás kell, s bizony van úgy a külpolitikában, hogy a szereplőket is ki kell cserélni.

Teljes cikk a Piac és Profit decemberi számában.