hónappal a júniusi tárgyalások kudarca előtt ön írt egy tanulmányt, amelyben többféle szcenárióban vázolta a lehetséges költségvetési megoldásokat. Tehát számítani lehetett arra, hogy az eddigi uniós újraelosztási mechanizmus átalakításra szorul, és a mostani költségvetés elfogadása nem lesz zökkenőmentes?
- Az európai integráció egyedi jellemzője és feltűnően kiemelt fontosságú tényezője a források újraelosztása a tagállamok között. Ez a megalakulás óta mára egy szinte elhanyagolható szintről az unió bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) körülbelül egy százalékára nőtt. A 2004-es bővítéssel viszont relatíve szegény államok csatlakoztak, így a tagok gazdasági fejlettsége közti különbség jelentős. Sőt, ha Románia és Bulgária szóban forgó 2007-es csatlakozását is figyelembe vesszük, akkor a szélső érték valahol az akkori huszonhetek gazdasági fejlettségi átlagának harmincnégy-harmincöt százalékánál lesz.
#page#
- A június 16-17-én tartott csúcsértekezleten mégis úgy tűnt, hogy a költségvetés bevételi oldalában még csak-csak megegyeztek volna a tagállamok, a brit visszatérítés kérdésében azonban nem sikerült közös nevezőre jutniuk. Az uniónak tehát egyelőre nincs költségvetése a 2006-ot követő hét évre. A dolgok ilyetén alakulásában szerepet játszott-e a csúcsértekezlet előtt alig néhány héttel megtartott francia és holland népszavazás negatív eredménye?
- Igen is, meg nem is. Az alkotmány két tagországban való elutasítása előtt sokan arra számítottunk, hogy Németország, az EU legnagyobb finanszírozója, nem fog engedni a kiadások egyszázalékos felső határából. Az alkotmány kapcsán meghirdetett népszavazások kudarca viszont új helyzetet teremtett. A tárgyalások során a luxemburgi soros elnökség azt javasolta, hogy a tagállamok GNI-arányos befizetését 1,056 százalékban állapítsák meg.
Úgy tűnt, a tagországok, legalábbis Németország ezt elfogadta volna egyfajta gesztusként, hogy az unió megítélését negatívan befolyásoló népszavazások hatását mérsékelje. Tony Blair viszont nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a brit visszatérítést illetően, vagyis az angolok továbbra is ragaszkodtak nettó pozíciójuk - deficitjük - jelentős részének visszatérítéséhez.
- A költségvetés módosítása hogyan érintette volna az új tagállamokat, köztük Magyarországot?
- A luxemburgi javaslat összesen tizenöt százalékkal csökkentette volna a költségvetést az Európai Bizottság által eredetileg javasolt kiadásokhoz képest, úgy, hogy a csökkenés leginkább a versenyképességi programok területén ment volna végbe. Az új tagországok, így Magyarország számára is, ez viszonylag kedvező megoldás lett volna, hiszen a most csatlakozott országokat leginkább érdeklő kohéziós pénzek mindössze 9,3 százalékkal zsugorodtak volna a javaslat alapján. Látni kell, hogy a kiadások három nagy csoportja három különböző elvi megközelítést tükröz.
#page#
A mezőgazdasági programok a világpiaci verseny hatásaitól védik a termelőket, a kohéziós alapok a gyengébb országok és régiók versenyképességének megerősítését célozzák, a versenyképességi programok pedig a már most kiemelkedő versenyképességűek, azaz a legjobbak gyors növekedését segítik. Ez utóbbinál valószínűleg csak a legfejlettebb országok rúgnának labdába. A kompromisszumos luxemburgi javaslat - lényegében a lisszaboni célkitűzések megvalósításának terhére - a kohéziós célokra helyezi a hangsúlyt. Hiába fontosak a lisszaboni célok, ha nincs rá pénz.
- Tehát az angolok voltak a megegyezés kerékkötői?
- A rabatt csak őket érinti, így ez a probléma máshol nem alakulhatott ki. De például Olaszország is jelezte, hogy ha az elmaradottabb dél-olasz területekre jutó források nagyságát befolyásolja a kohéziós alapok csökkenése, ők sem szavazzák meg a beterjesztést, és más országok is hangot adtak a javaslattal szembeni elégedetlenségüknek.
- Valójában, ki hangosabban, ki halkabban, a nettó befizető államok lázadnak a költségvetési mechanizmus ellen. Évtizedek óta Németország cipeli a hátán a legnagyobb terhet. Rajta kívül Anglia, Ausztria, Svédország, Hollandia és Franciaország szintén többet ad, mint kap. De például Finnország nem tekinthető szegény országnak, mégis közel nulla pozíciót tud elérni. Ezt a modellt nehezen lehetne igazságosnak nevezni. Meddig lehet elvárni a fejlettebb országoktól, hogy finanszírozzák a fejletlenebb tagállamok működését?
-Valóban, az EU költségvetése áttekinthetetlen, igazságtalan, és még az sem biztos, hogy a programokra elköltött pénzek célt érnek. Egy kutatás érdekes összefüggésekre világított rá: eszerint a regionális különbségek enyhítésével párhuzamosan lassul a gazdasági növekedés. Görögország esetében például egyértelműen így történt. Ez viszont a kohéziós alapok értelmét kérdőjelezi meg. Az unió történetében amúgy nem ismeretlenek a nehéz helyzetek, hiszen létrejötte óta a felmerülő bajok megoldása révén fejlődik.
Az eredetileg hat tagállamra és egészen más programokra kialakított költségvetés is evolutív módon alakult: az újabb és újabb funkciók megjelenésével ad hoc módon változott. A költségvetés legsúlyosabb igazságtalanságai közül az egyiket a tagállamok által arányosan finanszírozott brit rabattal kompenzálták, a másik - Németország túlzott pénzügyi terhelésének ésszerű csökkentése - viszont a mai napig nem megoldott. Bár az egyensúlytalanság tompítása érdekében 2002 óta Németország, Ausztria, Svédország és Hollandia visszakapja az angol rabatt rájuk eső befizetésének hetvenöt százalékát, de ez csak felszíni kezelés.
A baj mélyebben van. Eddig soha nem volt egy pont, amikor az uniós döntéshozók újragondolták volna a működés filozófiáját. Most, úgy tűnik, elérkeztünk ehhez a ponthoz, ahonnan a régi módon nem lehet továbblépni. Ezt akár meg is köszönhetjük Tony Blairnek.
Teljes cikk a Piac és Profit magazin augusztusi számában.
