Az Echelon-botrány
A rendszert egy 1947-es nemzetközi egyezmény hozta létre, amelyet az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland írtak alá. Ebben a résztvevők megállapodtak, hogy közösen működtetnek egy földi, légi, tengeri és űrbázisú felderítő-lehallgató adatszerző állomásokból álló hálózatot, amely által nyert adatok az NSA amerikai központjába kerülnek feldolgozásra. Az összefüggő rendszer a 70-es évekre alakult ki, infrastruktúráját többször is korszerűsítették. (A kódolás sem jelent nagy akadályt, hiszen a rejtjelező gépek fejlesztése is az NSA felügyelete alatt folyt.) Az NSA, amelyet rövidítése alapján viccesen "nincs ilyen ügynökség" (No Such Agency) néven is emlegetnek, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) Nagy Testvérének is tekinthető: 38 ezer -más források szerint 69 ezer- alkalmazottjával Maryland állam legnagyobb munkaadója (kétszer-háromszor akkora mint a CIA), költségvetése becslések szerint 3,6 milliárd dollár, számítógépparkja a legnagyobb a világon (20 000 négyzetméteren terül el).

Az Echelon becslések szerint naponta több mint 2 milliárd telefonbeszélgetés rögzítésére képes. Ám egyes európai államokat sem kell félteni: Franciaország például Guyanában üzemeltet lehallgató bázist, amit állítólag nagy volumenű szerződések megkötésének megakadályozására is felhasznált, bebizonyítva, hogy a franciákkal ellenérdekű versenytársak megvesztegetéshez folyamodtak.

Az USA Alkotmányának negyedik módosítása a magánszféra védelméről megtiltja az amerikai állampolgárok és vállalatok bírói engedély nélküli figyelését. Egy elnöki rendelet pedig ennek megkerülését teszi lehetetlenné, hogy a hivatal ne kérhessen segítséget az Echelonban résztvevő partnerországoktól információszerzés céljából. A probléma nem is ebből keletkezett.

Az Európa Parlament (EP) nem kisebb váddal állt elő, minthogy az USA gazdasági hegemóniájának kiterjesztésére használja az Echelont, tisztességtelen versenyelőnyt teremt azáltal, hogy fizetős alapon információkat szolgáltat amerikai cégek számára európai versenytársaikról. Bár a parlament nem rendelkezett közvetlen bizonyítékokkal erre vonatkozóan, külön bizottság alakult az ügy kivizsgálására. Az EP-jelentés szerint az NSA 1995-re a világháló kilenc meghatározó szerverén helyezett el forgalmat figyelő programot, és együttműködött az amerikai szoftvergyártó cégekkel is. A Microsoft és Netscape az USA-n kívül értékesített programjaiba beépített egy titkos azonosítót, amely alapján az NSA feltörheti az ezek segítségével küldött üzeneteket.
Időközben kiderült, hogy a brüsszeli dokumentumok kódolási eljárásainak ellenőrzésével évekkel korábban az NSA lett megbízva, egyes források szerint ezzel az eljárást kifejlesztő Siemens akarta bebizonyítani a technológia biztonságosságát, hogy tengerentúli vevőket szerezhessen terméke számára. Ez alapján jogos lenne a gyanú, hogy az amerikaiak hozzáfértek az EU szigorúan titkos belső anyagaihoz is.

Az Echelon létezését az amerikai kormány egészen addig igyekezett tagadni, míg 2000 februárjában a tényt számos, titkosítás alól feloldott dokumentum igazolta. Az 1995 óta gyűrűző botrány csúcspontja mégis az a kínos eset volt, amikor az amerikai kormány az utolsó pillanatban jelentette ki, nem fogadja az európai képviselőket, akik üres kézzel értek haza Washingtonból. Később a CIA egyik igazgatója azt nyilatkozta, hogy Európában valósággal hagyománya van a gazdasági korrupciónak, és az amerikaiak célja az ilyesfajta jogosulatlan versenyelőny megakadályozása volt. Az Európai Unió végül elfogadta a megfigyelésekről szóló Campbell-jelentést, amely azt állította, hogy az Echelon közel sem annyira kiterjedt, mint ahogy azt a bizottság feltételezte...
Echelon természetesen rajta tartotta szemét a világ közéleti és hatalmi elitjén: az angol The Times szerint a megfigyelt személyek között volt a néhai Lady Diana és kalkuttai Teréz Anya, Margaret Thatcher fia, Mark és II. János Pál pápa is, valamint olyan szervezetek, mint a Greenpeace, a Christian Aid és az Amnesty International.
2001 áprilisában az Egyesült Államok kormányzata fenntartásait jelezte az Európai Bizottság azon törekvésével szemben, hogy az 1998 óta érvényben lévő jogszabályok helyett a tervezett szigorúbb adatvédelmi szabályozást kiterjesszék az EU külkapcsolataira is. Ez a uniós tagállamok magánszférájában azt jelentené, hogy az EU-n belül tevékenykedő, de akár amerikai tulajdonú vállalatoknak kötelezettséget kellene vállalnia az előírások betartására (az egységesített adatvédelmi záradékkal ellátott szerződésekben). Ellenkező esetben a szolgáltatók letilthatják az érintett vállalatok infokommunikációs transzferjét. Ezt a módszert pedig köztudottan nem szereti az e-dolgokban az önszabályozás harcosaként tetszelgő Egyesült Államok.

A FBI „Húsevő”-je
2000-ben a figyelem középpontjába került az FBI e-mailek monitorozását végző rendszere, a Carnivore (Húsevő), amelynek létezését a nyomozó hivatal több hónapig próbált titokban tartani. Az FBI a szolgáltatókat kötelezheti a rendszer telepítésére, amellyel a hivatal teljes hozzáférést nyer az előfizetők adatforgalmához. Korábban egy szolgáltató, az Earhlink elvesztette azt a pert, melyben a Húsevő telepítésének megtagadásáért állt ki. A finoman "e-mail-szűrőprogramnak" nevezett rendszer ugyan átszűri az email-forgalmat, de nem olvassa el a levelek tartalmát, és csak azokat emeli ki, amelyek feladója egy meghatározott célszemély (gyanúsított).
2000 augusztus 2-án a szövetségi bíró az elektronikus személyi biztonsággal foglalkozó EPIC keresetének ügyében úgy döntött, hogy az FBI-nak kötelessége 10 napon belül tisztáznia kémrendszere működését és legális voltát. Az FBI ekkor ígéretet tett rá, hogy 45 napon belül 3000 oldalnyi iratot bocsát a civiljogi szervezetek rendelkezésére. A szenátusi meghallgatáson a nyomozó hivatal vezetői kijelentették, hogy a rendszert -amelyet korábban 25 nyomozati ügyben használtak- csak bírósági engedéllyel vethetik be gyanús ügyek kiderítésére, ami nem ütközik törvénybe.