A történelmi események megmásítása mellett más problémák is vannak az orbáni gondolattal. Árulásról akkor beszélhetünk, ha valaki megszegi korábban tett ígéretét, fogadalmát, elmulasztja megígért segítségét. A forradalom spontaneitása miatt, nem volt olyan előzetes megállapodás a Nyugattal, hogy amennyiben fellázadunk, akkor majd ők jönnek és segítenek. Ez egy remény, egy illúzió volt, ami főként a fiatalokban élt. Joggal megemlíthető árulója ugyanakkor tényleg létezett a forradalomnak, Kádár Jánosnak hívták. Őt egy különgép Moszkvába vitte, ahol meggyőzték budapesti álláspontja ellenkezőjéről, vagyis nem fontos a semlegesség kimondása és a Varsói Szerződésből való kilépés. Sőt, a katonai beavatkozás is indokolt. Amikor pedig mindez megtörtént az „áruló” Nyugat 200 ezer magyar menekülőt fogadott be, kínálva nekik szebb és boldogabb életet.
Orbán árulózása valószínűleg inkább a jelennek szólt, mint a múltnak. Ugyanakkor ebben is vannak logikai buktatók. Akkor Magyarország most áruló az ukránokkal szemben? Mi is csak menekülteket vagyunk hajlandók fogadni és semmilyen módon nem támogatjuk azokat az ukránokat, akik fegyverrel próbálják megvédeni országuk függetlenségét. Ráadásul az ukránok egy független, szuverén országot igyekeznek megvédeni, míg 1956-ban Magyarország kimondva (Varsói Szerződés) és kimondatlanul a szovjet befolyási övezethez tartozott. Ezért ellenállásunk az agresszorral szemben akkor távolabb állt a politikai realitásoktól, mint most az ukránoké.
