Nemcsak az ”ökoterroristák” testesítik meg a szélsőséges zöld szellemiséget. Nem mindenki tudományos adatokkal alátámasztva, vagyis a ráció felől érkezik el az ökofilozófiához. A fogyasztói társadalom ellen békés módszerekkel tiltakozó Fuck for Forest csoport jelenti a másik végletet. A nagyobb szabadtéri partikon leszólítanak embereket azzal, hajlandók lennének-e a természetet istenítő fotósorozathoz a szabadban, flóra és fauna társaságában meztelenül pózolni, netalán szexelni? A meglepő az, hogy -elmondásuk szerint- 10 emberből 1 mindig igent mond a kihívó felkérésre.
Amikor Michał Marczak dokumentumfilm-rendező a Fuck for Forest csoport nyomába eredt, a csoport tagjai harsány színekkel agyonpingált falak közt, egy avantgárd lakásban éltek Berlinben. Ahogy tarka hippi-ruhákban járják az utcákat, esőerdő-védelemért kalapoznak. 2004-ben alapított szervezetük bankszámlájára csakhamar 420 000 eurót sikerül összegyűjteniük. Ennek nagy részére persze nem az utcai kéregetéssel, hanem internetes honlapjukon keresztül tesznek szert.
A pénz szaga
A pénz birtokában a csapat elrepül Brazíliába, végighajóznak az Ampiyacu folyón, hogy az Amazonas mélyén meglátogassák a bennszülötteket, akik segítséget kértek erdejük védelméhez. A falu idiótájának tartott 35 éves férfi, Aladino volt az, aki elvándorolt a legközelebbi (értsd: jó messze lévő) internet caféhoz és egy brazil NGO-nak elküldte közössége jajkiáltását. A szervezet ezt továbbította a világ minden tájára. Egyedül a Fuck for Forest válaszolt rá.
A hippik a falugyűlésen nagy elánnal regélik el milyen szabadosságot próbáltak megvalósítani a prűd nyugati világban. Ezt még megértés fogadja, de amikor a földvásárlási ajánlatra terelődik a szó, fellángolnak az indulatok. A helyiek kijelentik, hogy eszük ágában sincs eladni a szomszédos erdőterületet. Munkahelyekre és infrastruktúra-fejlesztésekre van szükségük, a kormánytól azt pedig nem kapják meg.
Hangot adnak azon gyanújuknak, hogy ezek az európai fiatalok is csak ki akarják semmizni őket, és valami céges projektet hoznának ide, ami kiszipolyozná a talajt. A dühös szónoklásban annyira elragadtatják magukat, hogy még az sem jut eszükbe, hogy megkérdezzék: vajon az aktivisták hajlandók-e tulajdonjog-szerzés nélkül odaadományozni nekik az erdővédelemre gyűjtött pénzt?
Az elvárások és világjobbító illúziókat szépen felépítő filmet alaposan ketté töri a váratlan fordulat, mely szomorú példa arra, a multik ténykedései és a kormányzati korrupcióval ékezett fejlesztési projektek tulajdonképpen felőrölték az őslakosok bizalmát. Nem bíznak többé a fehér emberben.
Azt sajnos nem firtatja a rendező, vajon mi lett az adományokból összeállt tekintélyes summával. Netán visszafizették egyenként az adakozóknak? Vagy megtartották és zsebre tették?
