A klimatológusok tudománytalansággal vádolták - egy szakbizottság el is marasztalta - „A szkeptikus környezetvédő" című, 2001-ben megjelent könyvét - őt magát csak azért nem, mert nem szakember -, a zöldek viszont még mindig klímatagadónak tekintik Bjorn Lomborgot. Pedig nem cáfolja sem a klímaváltozás tényét, sem az emberi eredetét. Csak éppen azt merészelte mondani, hogy a felmelegedés még nem a világ vége. És leteremtette a környezetvédőket azért, hogy félelemkeltő retorikával próbálják jobb belátásra bírni az embereket. Megcáfolta a „Kellemetlen igazság" című 2006-os dokumentumfilmben rögzített Al Gore-előadás néhány sarkos állítását is.
A fenébe Kiotóval!
Ominózus könyvében, amely világszerte egy csapásra ismertté tette, kijelentette: a globális felmelegedés ügyét felfújták, és ezzel csak azt tudták elérni, hogy a kormányok rengeteg pénzt különítettek el olyan klímaprogramra, amivel legjobb esetben is csak elhanyagolható hatású hőmérséklet-csökkenést tudunk majd elérni. „A klímaváltozás százéves probléma, ne próbáljuk meg tíz év alatt megoldani" - vallja Lomborg. Az emissziócsökkentés kudarcait is felemlegeti, hogy a saját igazát védje. Az 1992-es Föld-csúcson Rióban 2000-re vállalták légszennyezésük csökkentését a gazdag országok. Nem tették meg. Már tudni lehet, hogy az 1997-ben Kiotóban megszabott mérsékléseket sem lesz képes 2012-re teljesíteni több állam (például Spanyolország, Kanada).
De elegendő ok ez arra, hogy elvessük az egész rendszert? Lomborg pontosan ezt csinálja. Úgy tűnik, mintha kidobná a fürdővízzel a gyereket. Mert azt vallja, hogy nem az ÜHG-kibocsátó eszközeinket, infrastruktúráinkat kell drágítani, hanem annak a módját megtalálni, hogyan lehetnek olcsóbban hozzáférhetők a zöld energiák. „A kiotói stílusú kibocsátásmérséklések csak költséges tévutak, amelyek eltérítenek igazi feladatunktól: ami az, hogy leszokjunk a fosszilis energiákról."
Lomborg 2009-es számításai azt mutatták, hogy a karbonárak kiotói rendszerben történt drágítása nem élénkítette a befektetést az alacsony karbontartalmú energiákat kidolgozó zöld szektorban (azt persze nem mondja, hogy ez a válságnak is betudható!). Pedig az alacsony karbontartalmú energiák létrehozása minden egyes dollárnyi befektetésre 16 dollár értékű produktumot eredményezne. A továbbhaladás a kiotói úton - emissziócsökkentés, kvótarendszer, fosszilis adó - azonban csak 30 centnyi értéket produkálna.
Az EU-nak évente 250 milliárd dollárjába kerül az emissziómérséklés, ami 2000 milliárd dollár elköltése után is mindössze 0,1 Celsius-fokos hőmérséklet-csökkentést eredményez majd. Magyarán: a kiotói eszközrendszer túl költséges, és nem elég hatékony. Lomborg ennél hathatósabb és sokrétűbb válságkezelést szorgalmaz.
Előremenekülés
A Copenhagen Business School professzoraként Lomborg gondolatköre megerősítésére közgazdászkollégáival - köztük négy Nobel-díjassal - létrehozta a Koppenhágai Konszenzus Központot, amely a globális problémák - klíma, emisszió, éhínség, népbetegségek, szegénység, írástudatlanság - megoldásának költség- és haszonoldalát elemzi. 2004 óta három konferenciát tartottak, az elsőről szóló könyvet a tekintélyes Cambridge University Press adta ki. A műhelymunka eredményeként harminc pontból álló „toplistát" vázoltak fel - ennek nagy részében a gyerekek tápanyagfelvétel-javításáról és a népegészséget célzó programokról van szó -, amelyben csak az utolsó két helyen tüntették fel a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését és ennek kutatását. Tizennegyedik helyen, vagyis a középmezőnyben szerepel viszont az alacsony karbontartalmú technológiákkal előálló K+F támogatásának növelése a GDP 0,2 százalékára, ami a jelenleg allokált összeg ötvenszerese.
Egy ilyen húzással éves szinten 30 milliárd dollárra növekednének e ráfordítások. Vagyis az alternatív energiák útjára lépés költsége csak töredéke lenne annak, amennyi növekedéstől a kiotói megszorítások miatt elesünk: az ugyanis 180 milliárd dollárnyi gazdasági tevékenység kiiktatását jelenti Lomborg szerint. Arról azonban elfelejtkezik a 180 milliárdos kiesés kapcsán, hogy ha ez mind mégiscsak megtörténne mint termelési/szolgáltatási folyamat, erőforrásokat igényelne, és szennyezne - vagyis további ökológiai károkat okozna. Arról nem is beszélve, hogy a kiotói megszorítások félredobása azzal járhatna, hogy fékező erők nélkül még inkább meglódulna a légszennyezés.
Lomborg végső soron évi 100 milliárd dollárt tart szükségesnek K+F-re költeni, világszinten. És bármennyire ócsárolja a hagyományos klímavédelmi eszközrendszert, azt azért ő is elismeri, hogy egy globális, CO2-tonnánként 7 dolláros fosszilis adó évi 250 milliárd dollárhoz juttatná a klímaharcot.
A nyíltan meleg Lomborgot 2001-ben a „Holnap vezetői" közé választotta a davosi Világgazdasági Fórum, 2004-ben a legbefolyásosabb gondolkodók közé sorolta a Time magazin, de a Foreign Policy szakfolyóirat is előkelő helyen tüntette fel egy hasonló listáján. Erénye, hogy hagyja távolba galoppozni a fantáziáját. Einstein mondásának szellemében új paradigmákkal akarja megoldani a felmerült válságot, hiszen a régiek hasznavehetetlenek, mert azok hozták létre a krízist. Lomborg egy futurológus kíváncsiságával hozakodik elő a legkülönfélébb - időnként talán hajmeresztő - elképzelésekkel, amelyek környezetkímélő megoldást kínálnának problémáinkra. Például az üzemanyag-biztosításra: az algák felszívják a napsugarat, és az anyagcsere-folyamat végén olajszármazékot adnak. De azt nem írja, hogy egyelőre túl sok energiát visz el a tenyésztésük, és az algaetanolt eddig nem tudták nagy mennyiségben előállítani. A növekvő energiaigény egyik lehetséges megoldását is felvillantja: Cool It című könyvében megszellőzteti a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség egyik memóját, ami az ígéretes hullámenergia-technológiát dobta félre.
Átállás a megújulókra
De alapvetően Lomborg sem tudja bizonyítani, hogy javaslattára rövid időn belül kézzelfogható megoldáshoz vezet-e. Mert az ő képletében sok függ attól, milyen hatékonyabb energiatermelési megoldásokat fejlesztenek ki a jövőben (az évszázad közepére azért mégis valószínűnek tartja, hogy a zöld energiák a K+F-nek köszönhetően olcsóbbak lesznek, mint a szén).
Amikor azt mondja, hogy a széntüzeléses erőművek még mindig olcsóbbak (az atomreaktorok kétszer-háromszor többe kerülnek), és általában véve a fosszilis energiák (szén, olaj) olcsóbbak, mint a megújulók (nap-, szél-, vízenergia), elfelejti megemlíteni, hogy ez csak ezért van így, mert a hagyományos energiafajták árába soha nem építették be az általuk okozott ökológiai károk költségeit, vagyis az externáliákat. Aminek nem feltétlenül kell így lennie. E helyzet korrigálása igenis politikai akarat és a nemzetközi közösség konszenzusának függvénye. Erre azt kontrázza: „A széntüzelés biztosítja a világ felének áramszolgáltatását, és a szegény országoknak továbbra is a karbon az egyetlen módja, hogy kilábaljanak a szegénységből."
Ez viszont már súlyos morális dilemmát vet fel: mit hagyjunk veszni, a több milliárd nyomorgót - akiknek szörnyűek az életkörülményeik, és nem túl hosszú a várható életidejük -, vagy az ökoszisztémát, amely biológiai értelemben mindnyájunkat, szegényt és gazdagot egyaránt eltart? De miért is kellene választani? Mert a „fejlett" világ mindkét probléma megoldásának finanszírozására aligha hajlandó...