Kép: Pixabay

Az ivóvíz jelentette kihívással még mindig nem vagyunk tisztában: azokon a területeken, ahol a vízhez könnyen hozzá lehet férni, ott az ember mértéktelenül használja, miközben még szennyezi is azt. Míg Európában átlagosan 250 liter tiszta vizet használ el egy fő egyetlen nap alatt, Amerikában ennek a kétszerese, Afrikában pedig több órát gyalogol az ott élők legalább negyede, hogy vízhez érjen, a víz minőségéről mit sem sejtve. A fertőzött víz és a nem megfelelő higiéniás körülmények miatt 115 ember hal meg óránként - írja az Afrikáért Alapítvány közleménye.

A világnépesség robbanásszerű növekedése ráadásul egyre nagyobb vízszükséglet-növekedést indukál. Ez a jövőben újabb hatalmas migrációs hullámot indíthat, hiszen az ivóvíz hiánya meg fogja követelni azt, hogy az emberek oda vándoroljanak, ahol a víz van. (Már a mostani menekültáradat mögött is a klímaváltozást látják kiváltó okként tudósok.) A vízháború pedig már elindult, még ha azt innen nem is mindig látjuk. 2025-re pedig több mint az emberiség ötöde, 1,8 milliárd ember él majd abszolút vízhiányos területen, és a Föld lakosságának a kétharmada számára jelenthet majd nehézséget a vízhez való hozzáférés.

Az egyik legismertebb vízzel kapcsolatos konfliktus a Csád-tóhoz köthető Nyugat-Afrikában. 1963-ban több mint 25 ezer négyzetkilométert borított a Csád-tó vize, 2001-ben már csupán alig 1350 négyzetkilométernyi területtel számolhattunk. Az 1960-as években négy ország osztozott a tó vízfelületén és használta fel azt mezőgazdasági és egyéb célokra. Azonban mindössze 30 év alatt a tó mérete annyival csökkent, hogy 2001-re már csupán két ország, Csád és Kamerun tudta vizét felhasználni. A tó visszahúzódását a helyi halászok is követték, így falvaik időközben arrébb települtek. A Nigéria és Kamerun között hosszú idők óta fennálló határkonfliktust továbbmélyítette, hogy a „költöző” halászfalvak hovatartozásáról sem tudtak megállapodni. A vitás kérdést végül 2002-ben a Nemzetközi Bíróság rendezte, Kamerunnak ítélve a kérdéses körülbelül 30 települést. A nigériai katonai erőknek el kellett hagyni ezt a területet. Ezzel a politikai konfliktus ugyan megoldódott, de az ott élők mindennapi vízhasználatának kérdése nem. Mivel a régió mezőgazdasága erősen függött a tó vízkészletétől, így annak csökkenése a megélhetést is veszélyezteti a környékén.

Afrika legnagyobb tavát, a Viktória-tavat szintén potenciális konfliktuszóna övezi. E természetes vízen három ország, Kenya, Uganda és Tanzánia osztozik, ám a köztük húzódó határok nem pontosan meghatározottak, így a halászati és egyéb jogokat is bizonytalanság veszi körül. Ahogy a halak mennyisége csökken a tóban, 2003 óta egyre több halász hajózik addig számára ismeretlen vizekre – sokszor illegálisan belépve a szomszédos országba. A három határos ország mellett a Viktória-tó felosztása Egyiptom számára is kiemelkedően fontos. A tóból áramlik ki ugyanis Egyiptom irányába a nagy vízhozamú Fehér-Nílus .

Dél-Afrika egyik legcsodálatosabb természeti kincse került veszélybe, amikor a namíbiai kormány mérsékelni akarta az országát sújtó szárazságot és aszályt. Egyik lehetséges megoldásnak az Okavango folyó vízének kiaknázását találta. Létrehoztak egy nagyjából 260 kilométer hosszú vízvezetéket, melyen keresztül évenként közel 17 millió köbmétert vizet vezettek ki.  Az 1600 kilométer hosszú Okavango folyó egy része természetes határt képez Namíbia és Angola között, majd Botswanába lépve beletorkollik a Kalahári-sivatagba, és létrehozza az Okavango-mocsárvidéket.

Ez évente a folyó mintegy 11 milliárd köbméter vizét nyeli el. Botswana nemcsak vízkivételezés céljából hasznosítja ezt a területet, hanem a több nemzeti parknak otthont adó deltavidék hatalmas turisztikai látványosságával rengeteg látogatót is vonz az országba. Az éves áradások elmaradása szomjúságokhoz és a mocsárvidék teljes eltűnéséhez vezethet. A száraz éghajlat miatt a folyó párolgás útján történő vízvesztesége igen nagy, ezért az ország számára az Okavango folyó minden egyes cseppje nagyon drága kincs. Namíbia és Angola azonban úgy gondolják, hogy joguk van a közöttük folyó víz hasznosítására, amennyiben azt a nemzeti érdekeik úgy kívánják, figyelmen kívül hagyva az ezzel járó természetkárosító következményeket. Namíbia hiába érvelt azzal, hogy alig egy százalékát hasznosítják a folyó vízének, Botswana a lehetséges válaszlépések között az esetleges fegyveres beavatkozás lehetősége is felvetette.