Ezek úgy gondolom mind olyan célok, amelyekért érdemes tenni valamit, nemcsak azt várni, hogy idővel majdcsak megoldódik valahogy. Márpedig a szakemberek folyamatosan állítják: a kormány tehet akármit, támogathatja milliárdokkal is adott célt, mindez nem ér semmit, ha mi, polgárok nem érezzük magunkénak a szándékot.

Ez az, ami a leginkább elválaszt minket a világ fejlettebb társadalmaitól. Panaszkodhatunk, álmodozhatunk a szebb jövőről, ám ez nem visz közelebb a céljainkhoz, ahhoz tenni is kell valamit. Néha nem is sokat: a szakértők egybehangzóan állítják, hogy az emberek - hazánkban 5,5 millió embernek van meg a lehetősége erre - igen nagy többsége maximum 2-300 métert hajlandó megtenni a szelektív hulladékgyűjtőkig. Egy másik példa: ha mindig kihúznánk az áramból a nem használt elektronikus gépeket és nem "standby" módban hagynánk, akkor évente egy átlagos erőmű termelését spórolhatná meg az ország.

Ezek apróságnak tűnnek, de nagyon is igaz a régi mondás, miszerint "sok kicsi sokra megy". Az előző példáknál maradva: egy kellemes séta "árából" az egyébként a konyhai hulladékkal együtt a szemétégetőbe kerülő műanyag flakonokból például virágcserép, mezőgazdasági fólia, kerti pad, kerítésoszlop, raklap, rekesz, vagy autóalkatrész készülhet, mindezt úgy, hogy közben a Földnek is adtunk egy esélyt. A másik példa még gyakorlatiasabban szemlélteti az előnyöket: egy kis odafigyeléssel évi akár több tízezer forintot spórolhatnánk háztartásonként.

De nem. Nem tesszük meg. Könnyebb panaszkodni, hogy nekünk mennyire rossz, hogy mindenről a kormány tehet, mi csak próbáljuk kihúzni valahogy. Ismét egy példa: az építésügyben gyakran hallani, hogy feketemunkásokat alkalmaznak, mert úgy - mintegy húsz százalékkal - olcsóbban jön ki a beruházás. Pedig ha nemcsak a mában gondolkoznánk és mindenki befizetné a járulékokat, akkor jobb anyagi helyzetbe kerülhetne az állam, amit akár az egészségügyre, vagy az adók csökkentésére is költhetne, amivel végső soron mindenki jól járna. Főleg egy olyan országban, ahol papíron mindenki minimálbéren él...

A leggyakoribb válasz a következő: a jelenlegi gazdasági helyzetben nem engedhetem meg magamnak a plusz költségeket, ráadásul, ha elkezdek tisztességesen viselkedni, akkor versenyhátrányba kerülök a riválisokkal szemben, így csak akkor változtatok, ha mindenki ezt teszi. De a példát könnyen át lehet ültetni a hétköznapokba: ha a szomszéd nem gyűjti szelektíven a hulladékot, akkor én miért tegyem?

Egy valamit azonban figyelmen kívül hagynak: kollektív társadalmi változás nem lesz, nem lehet. Ezt egyenként kell elkezdeni, egyenként kell példát mutatni, hogy íme, így is lehet. Amíg ez hiányzik, addig hiába várjuk a szebb jövőt, marad a sunyulás, a panaszkodás és a sírás.