Milton Friedman (1912-2006) egész életének credója megfogalmazható a gazdasági és a politikai szabadságért folyatatott szakadatlan küzdelemben. Ez a küzdelmes élet ért az elmúlt napokban véget. A címben megfogalmazott unalomig ismételt Friedman-kijelentés lényegéhez, és értelmezéséhez próbálom meg közelebb juttatni az olvasót. Ha azt mondom vitatott volt a munkássága, azzal nem mondok el mindent. De szakmai tekintélye és felkészültsége még az opponenseit, a mainstream közgazdaságtan híveit, a neomarxistákat és a keynesianus iskola tagjait is tiszteletadásra kötelezte.
"Attól még, hogy Milton Friedman mondta, még nem szükségszerűen kell, hogy hamis legyen." - hangzott el Paul A. Samuelson az MIT (Massachutes Institute of Technology) kiváló, Nobel-díjas keynesianus közgazdász szájából, az egyik városi legenda szerint. Később, a fenti történetre reagálva Samuelson azt állította, az esetek 98 százalékában Friedmannak lett igaza. Azt ugyan nem tudom, mennyi igazság alapja van a legendának, de tény, hogy a múlt század második felének gazdaságtörténete, Friedman munkássága nélkül nem vizsgálható. Sőt, gyanúm szerint, aki nem ismeri írásait és annak hatását, az nem is értheti meg az elmúlt ötven év világgazdaságát sem.
Nagyszerű véletlen
Kevesen tudják, hogy Friedman szülei Galíciából vándoroltak ki, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiának köszönhetően asszimilált zsidóknak számítottak. Milton már szülei kivándorlása után, New Yorkban született. Az amerikai liberális levegőt szívta magába, először egy nem túl neves középiskolában, majd egy szintén kisebb presztízsű egyetemen. Saját életrajzi művében - amelyet feleségével közösen írt 1996-ban - nagyszerű véletlennek tekinti, hogy szülei elhagyták Kárpátalját, hiszen ott nem valószínű, hogy ugyanilyen tudományos karriert futott volna be. Feleségével, Rose Directorral együtt egyébként tucatnyi monográfia mellett 1966 és 1983 között az amerikai Newsweek magazinban publikáltak rendszeren, olyan nevekkel, mint Paul Samuelson és Henry Wallich. Továbbá 1980-tól a PBS (Public Broadcasting System) csatornáján is közösen népszerűsítették a "Választhatsz szabadon" című műsorban álláspontjukat a szabadpiacról és a mérsékelt állami szerepvállalásról a gazdaságpolitikában.
Az állam ellen
Pályájának kezdetén a harmincas években, mialatt dübörög a Roosevelt által a gyakorlatba ültetett New Deal - a keynesi gazdaságpolitika nagy próbája - kezdi el antietatista, piacbarát elméletének kidolgozását. Szintén a Nagy Gazdasági Válság problémájára próbál választ találni, mozgatórugóit megérteni. Mint minden közgazdasági iskola, arra az alapvető és mindent eldöntő kérdésre keresi a választ, hogyan lehet a konjuktúra-ciklusokat megszelídíteni, azok romboló hatásait megelőzni, vagy legalábbis letompítani. A Nagy Válság kirobbanásának őszén, 1929-ben iratkozott be a Rutgers Egyetemre, ahol megszerezi közgazdász diplomáját. Később a New York-i Columbia Egyetemen ledoktorál, ahol a későbbi Nobel-díjas Simon Kuznetsel együtt kutat. Közösen írt könyvük 1945-ben jelenik meg "Income from Independent Professional Practice" címen. Friedman kezdeti kutatásaiban a statisztikával és a gazdaságpolitikával foglakozik. Ezzel a két diszciplínával felvértezve jutott arra az egész pályáját meghatározó megállapításra, hogy az állami beavatkozás éppen hogy nem gyógyír a gazdasági bajokra, hanem ellenkezőleg magának a problémának a forrása. Egész életét arra tette fel, hogy meg kell haladnia a keynesiánus konszenzust, amely a háborút követően is a legfőbb paradigma maradt a gazdaságpolitikusok és a politikai döntéshozók között.
Új jobboldal
Egyik legjobb barátjával, a szintén konzervatív beállítódású Friedrich Hayekkel közösen a hetvenes évektől kezdve az "új jobboldal" fő gazdaságpolitikai teoretikusai. Mikor 1963-ban publikálja Anna Jacobsonnal közösen az "Egyesült Államok pénzügyi története, 1867-1960" című monográfiát, már arra a premisszára jut - a keynesi iskola alapvetésével szembehelyezkedve - hogy a nagy gazdasági válságokat mindig pénzszűke jellemzi, amely magában hordozza az infláció vagy hiperinfláció csíráját. Ennek a pénzmennyiségnek a szabályozását az államhatalomra kell bízni, de, és ez volt mondandójának lényege, a központi hatalom minden egyéb más beavatkozását a gazdaságpolitika más területein kíméletlenül korlátozni kell. #page#Modernista laissez-faire, láthatatlan kéz doktrínájában, elméleti szülőatyjához, a szabadpiaci liberalizmus apostolához, Adam Smith-hez nyúlt vissza. Azt állította, hogy a piac láthatatlan keze az, amely a tökéletes versenyt megteremti. A piacok, állítása szerint, eléggé versengők, kompetitívek ahhoz, hogy az aktív kormányzati politika szabályozási feladatait átvegyék. A közös immanens fejlődés során, az állami redisztribúcióval kiegészülve a piac, a válságok nélküli ideális gazdasági prosperitást hozza el, az állami főhatalom gazdaságszervező erejének meggyengítése által. Ezt a munkáját 1963-ban fejezi be, amikor még a keynesi iskola tekintélye megkérdőjelezhetetlen, hiszen soha nem látott gazdasági növekedés jellemzi a kapitalizmus centrumállamait, alacsony munkanélküliséggel és alacsony inflációval.
Nem telik bele tíz év és recsegni-ropogni kezdett az addig gránitlábakon álló világgazdasági konjuktúra. Kezdetét vette a globális egyensúlytalanság: kettős olajválság, a dollár aranydeviza rendszerként való megszűnése és a technológia forradalom, Friedmant megerősítik korábbi téziseinek igazában. A Paul Samuelson által elnevezett stagfláció (azaz, amikor a gazdasági növekedés lassulása mellett az infláció megugrik) a 1970-es évekből - elmélete szerint - csak az állami szerepvállalás radikális felülvizsgálatával lehet a világgazdaság szekerét újra lendületbe hozni, szándéka szerint el akarta pusztítani az etatista mítoszt. Az elsők között kongatta meg a harangot az állami redisztribúciós és jóléti típusú, hagyományos gazdaságpolitika felett. Hirdette, hogy a szabad piac a legjobb szociálpolitika és a nemzeti jövedelem legigazságosabb elosztását az Adam Smith-i szabadpiac végzi el a leghatékonyabban.
Minden idők legjobb vitázója
A Friedman köré sereglő, közgazdász szellemi holdudvar jelentős befolyással bírt az amerikai elnökök sorára, Richard Nixonra, Gerald Fordra, Ronald Reaganre, de a chilei Augusto Pinochetre és az 1989-es kelet-európai átalakulás politikai elitjeire is. Meglehetősen naiv és tudománytalan lenne, ha túldimenzionálva, személyesen csak őt tennénk meg az antietatista paradigma egyetlen hivatott képviselőjének. Habár akik ismerték, mint Greenspan, Bernanke - az előző és a mostani FED elnök - vagy John Kenneth Galbraith közgazdász, mind állítják, lenyűgöző szellemi inspiráció áradt személyéből. Tehetsége volt azonban ahhoz is, hogy maga köré gyűjtsön fiatal és tehetséges közgazdászokat, akik elhíresült csoportja a "chicagói iskola" néven frontális támadást intéztek az állam minden túlzott szerepvállalása ellen. Pontosan harminc esztendőn át tanított, mindvégig a Chicagói Egyetemen, 1946 és 1976 között. Ebben az időszakban került kapcsolatba a hasonlóan nagy formátumú, Robert M. Solow-val, az MIT Nobel-díjas kutatójával, aki tömören csak annyit állapított meg - annak ellenére, hogy a legtöbb kérdésben nem értettek egyet - "minden idők legjobb vitázója volt" Milton Friedman.
A későbbi "chicagói fiuk" azon dolgoztak, hogy a pénzmennyiség rigorózus szabályozásával, az állam közfeladatainak szűkítésével, a privát erőforrások dinamizálásával, hogyan lehet labortiszta körülményeket létrehozva, a strukturálisan deformált nemzeti gazdaságokat talpra állítani. Habár a chicagói iskolát nem ő, hanem Irving Fischer hozta létre, mégis Friedman volt az, aki "iskola"-ként megszervezte a tudományos műhelyt. A chicagói fiúk első gyakorlati próbaterepe az Allende megbuktatása után hatalomra került Pinochet Chiléje volt, 1973 után. Ennek eredményei, az erkölcsi vonatkozásoktól eltekintve, Latin-Amerika egyik legvéresebb katonai juntája lett, és, ha csak a gazdasági stabilizációt vizsgáljuk, akkor is meglehetősen kérdőjeles az általuk vezényelt reformok sikere. A "chicagói iskola" szellemi holdudvarához tartoztak még a nyolcvanas években, olyan pénzügyi "nagyágyúk", mint a Beryl Sprinkel (Reagan pénzügyminiszter helyettese), Jerry Jordan (szintén Reagan pénzügyi tanácsadója), Leif Olson (Citibank), Alan Walters (Thatcher miniszterelnök tanácsadója).
Reaganomics
A hetvenes évekre tisztán kirajzolódott a politikai színtéren is egy új radikális ellenkultúra az Egyesült Államokban és Angliában. Az "Új Jobboldal" egyre erősebb hadállásokat kezdett kiépíteni a nagypolitikában is. A konzervatív előretörés általános jelenség lett. Nagy-Britanniában, 1979-ben a konzervatív Margaret Thatcher lett a miniszterelnök, akinek gazdaságpolitikai tanácsadója - majd később a Milton Friedman díj első kitüntetettje, a monetarizmus feltétlen híve - a magyar származású Peter Bauer lett. A Fehér Házba 1979. novemberi elnökválasztás után Ronald Reagan költözött be, aki a Republikánus Párton belül is a mélyen konzervatív jobbszárnyat képviselte. Friedman már a kampány alatt is gazdasági tanácsadóként szerepelt, ezért Reagan elnökségének teljes ideje alatt a Gazdasági Tanácsadó Testület tagja volt. Szellemi hatása nem csak közvetlenül az elnöknél, hanem az egész Reagan kormányzat képviselte gazdaságszervezési elveken is kimutatható. Nevéhez fűződik a Reagan gazdaságpolitikájaként aposztrofált, "Reaganomics". A "Kapitalizmus és szabadság" (magyarul 1996-ban jelent meg, az eredeti 1962-ben) című könyve, állítólag Reagan kedvenc olvasmánya volt. #page#
A Friedman és a szabad piac apostolai által meghirdetett elméleti ellenforradalom, az új jobboldali gazdaságpolitika, a gazdasági ortodoxia részévé és zászlóshajójává vált. Sorra kiterjesztette befolyását az Egyesült Államok és Európa konzervatív kormányzataira. Fokozatosan a rendpárti és szélsőségesen konzervatív erők dominanciája jött létre az 1980-as évekre. Ez az igen markáns politikai klímaváltás volt Milton Friedman elméleti munkásságának melegágya. A nyolcvanas évekre elérkezett az idő, hogy az addig tervezőasztalon és Chilében kikísérletezett csodaszernek tartott államtalanítást, antietatizmust már a kapitalista fejlődés centrum államaiban is ki lehetett próbálni. Friedman és a chicagói fiúk a legfontosabb feladatnak látták az állam jóléti kiadásainak drasztikus megkurtítását, az infláció leszorítását, a munkavállalókkal szemben való keményebb fellépést, és a gazdaság motorjának beindítását, a pangás és a stagnáló növekedés után.
Negatív jövedelemadó
Így 1979 és 1983 között olyan monetarista kísérlet zajlott le az Egyesült Államokban, amelyben a pénzmennyiség növekedését a korábban meghatározott mértékben növelték, az ún. célkínálati célsávon belül tartották. Mivel minden gazdasági visszaesés és stagnálás okának az inflációt tartották, ezért minden egyéb paramétert az infláció letörésének szolgálatába állítottak. Nem számított az sem, hogy a pénzügyi drákói szigor a munkanélküliséget radikálisan növelte, a béreket pedig reálértéken értékelte le, vagy legalábbis hosszú évekre befagyasztotta. A reformok eredménye és összképe azonban meglehetősen vegyes képet mutatott. Hiába történt meg a pénzmennyiség tervszerű kontrollja, a kamatlábak nem stabilizálódtak, állandó többpontos mozgásban ugráltak, a munkanélküliség pedig 10,5 százalékra kúszott. Az viszont pozitívum, hogy a költségvetési hiányt az egészen magas 9 százalékról, 4 százalékra csökkentették le az Egyesült Államokban.
Szellemi munkásságának másik fontos eredménye a negatív jövedelemadó programja. Friedman empirikus megfigyelése alapján állította, hogy az állam igazán gyenge hatékonysággal működik a szegénységpolitika területén. A munkanélküliséget jelentős részben növeli az önkéntes munkanélküliek száma, akik nincsenek eléggé ösztönözve a munkába állásra, és végleg kiszorulhatnak a munkaerőpiacról. Mind a konzervatívok, mind a liberálisok, mint James Tobin is egyetértettek abban, hogy a rendszer valamilyen radikális reformra szorul. Álláspontjuk szerint a széteső, decentralizált és nem koherens szegénységpolitikát fel kell, hogy váltsa a készpénzes támogatás. Egy adott összeg alatt rendelkező családokat támogatni kell, nemcsak azzal hogy nem kell adót fizetniük, hanem még anyagi hozzájárulásban is részesíteni kell őket havi juttatás formájában. Ennek lett a későbbiekben elnevezése a negatív jövedelemadó.
Másik jelentős kutatási eredménye a munkanélküliség nagyságának vizsgálata és szabályozásának kérdése. Megfigyelése szerint a munkavállalók között nem elég kompetitív a verseny, és nem mindenki az önérdek-maximalizálásra törekszik. Vagyis a motiváció hiánya a legfőbb kerékkötője a munkaerő-piaci versenynek. A ma már a szakirodalom által is, az "egészséges munkanélküliségnek" nevezett fogalmat is ő használta először. Kiderült hogy a politikai elit azon csoportjai, akik a jóléti kiadások általános megkurtítása mellett szállnak síkra, mint Thatcher az infláció oltárán áldozták fel a béreket és az alacsony munkanélküliséget.
Nobel-díj
1976-ban Friedrich Hayek után ő is elnyerte a Nobel-díjat, és végleg befejezte az egyetemi tanítást Chicagóban. Majd elfogadta Glenn Campbell, a Hoover Intézet akkori igazgatójának invitálását, a Stanford Egyetemre.
Az 1989-es államszocialista modell összeomlása után régiónkban mindenhol a privatizáció, a dereguláció és a liberalizáció Friedman-i szentháromságának próbája vette kezdetét. 1989-ben az a történelmileg szerencsétlen helyzet áll elő, hogy dupla válság sújtotta a volt keleti-blokk országait: egyszerre szállt sírba az állam-szocialista modell és a jóléti állam modellje. Az úgynevezett Hobsbawm-i kettős válság és a történelem kényszere más alternatívát nem hagyott, mint a Friedman-i antietatista forgatókönyv megvalósítása. A kényszerű konszolidáció egyetlen alternatívájaként maradt a Friedman-i államtalanítás. Az orosz gazdaságpolitikai sokkterápia, az általános magas munkanélküliség, az állami vagyon minimálisra szűkülése mind jelzi, a Friedman-i gazdasági tervezés kéznyomát. Ha másképp nem is, de 1990 előtt csak a kutatók találkoztak a neoliberalizmussal, ma már régiónk minden lakója átéli - ha pontosan nem is tudja - hogy Friedman forgatókönyve szerint zajlott le az átalakulás hazánkban is. Az USA-ban pedig a vegyes eredményekkel zajló antietatista hullám után a nyolcvanas évek végét követően - a Reagan korszaka után, amelyben az adócsökkentés volt a kormányzat egyik fő paradigmája - az új elnök George Bush szembemenve elődjével, adóemelésre kényszerült a vágtató államháztartási hiány miatt. A mai adóemelési konjuktúra Kelet-Európában is valószínűleg ennek az adócsökkentési világkonjuktúrának a végét jelzi.
A közgazdaságtudomány ebben az évben már másodszor szenvedett el pótolhatatlan veszteséget, hiszen idén áprilisban a kanadai John Kenneth Galbraith távozott el. Talán két olyan kiváló koponya, mint Friedman és Galbright távozása egy új korszakhatár kezdete?
Madarász Mihály
főiskolai tanár
