A múlt héten nemcsak a villamosról áramlott be a kenyérügyi sopánkodás a pártközpontból fehér házzá avanzsált képviselőházba, hanem onnan ki is áramlott ugyanaz, de úgy, hogy az sokkal távolabbra elhallatszott. Lázár Mózes országgyűlési képviselő roppant módon felajzódott az őáltala bejelentett 15 százalékos drágítási szándékon. Mert, mondta a honatya, a nagyfogyasztóknak megemelendő gázár begyűrűzik a kenyérbe.
Ha pedig begyűrűzik, akkor azt a nép megérzi. Immáron a mi népünk is. Éppen úgy, mint ahogy megérzi a többi nép, igaz, ők a '70-es évek, az első olajválság óta megszokták, hogy az olajsokkot 9 hónap alatt kihordja az energiaszektor, és arányosan megdrágítja a földgázt. Ezeknek a népeknek is begyűrűződik a kenyér árába a gázár, feltéve, hogy nem sikerül nekik a betakarítást, a lisztszállítást, a sütést racionalizálni, olcsóbbá, hatékonyabbá tenni.
Mifelénk a földgázár mégsem szokott úgy viselkedni, mint a többi népnél. A mi receptünk kezdődhet úgy, hogy végy egy adag Kádár korszakot, hogy fel se tűnjön a kenyér torz, mesterséges ára mellett a hasonlóan torz, mesterséges - ilyen-olyan eladósodásból finanszírozott - földgázár. De kezdődhet úgy is, mint ahogy kezdődött 2000-ben és 2001-ben, amikor is a kormányzat eltekintett a hatályos jogszabálytól, s függetlenítve magát és a hazai piacot a világpiacon végbemenő jelentős drágulástól, a 12 százalékos hatósági áremelésnek mindössze a felét engedélyezte. Időnek utána az átlagos importárak meghaladták az átlagos értékesítési árakat? Fájt ez valakinek? Egy-két évig nem, hiszen csak jól el kellett dugni a Mol akkor még létező gázüzletágának veszteségébe a különbözetet, majd meg az egészet egy gyöngéd mozdulattal érdemes volt áttolni az államadósság valamelyik bugyorába.
A most aktuális olaj- és gázsokk a maga módján jót tesz az ország lelkületének, hiszen egy füst alatt nyelvészeti kurzust is útjára bocsát. Mint hallhattuk a múlt héten, a jelenlegi kormány kapásból nemet mondott a lakossági gázáremelésre. Fájdalom, de kifelejtett egy időhatározót a közlendőjéből, így aztán ezúttal is kap egy politikai időhatározót kívülről, mégpedig azt, hogy soha. Mármint soha nem emelnek gázárat - olvassa ki a közlésből az ellenzék. Azért nem szabad feladni, egyszer majd csak megtudjuk, hogy az idén nem drágítanak, vagy az idei télen nem, avagy a jövő évi választásokig nem nyúlnak hozzá a gázárhoz. De az is lehet, hogy addig nem, ameddig a tényleges kitermelési költség és az importár különbségéből képzett bányajáradék fogyasztói árkiegészítés formájában el nem fogy.
#page#
(Folytatás)
Azért jó lenne, ha nem az ellenzéki Lázár Mózes jelentené be a kenyér drágulása mellett a lakossági gázár emelkedését is. A stílusba 2002 környékén már belekóstolhattunk, akkor, a választások előtt, alatt és után rendesen fertőzték az emberek gondolkodását a Bokros csomag veszedelmeivel, az áram- és gázáremelés kínjaival, a megdráguló gyógyszerek embertelenségével. Tendenciózus - de könnyen fogyasztható - szavakkal, olyanokkal, amilyenekről egy Andreas Freund nevű gondolkodó, mint csapdába csalt szavakról emlékezett meg egy cikkében még valamikor a '90-es évek elején. Valahogy így: "bizonyos érdekkörök hamis információkat alkalmaznak, amelyek tendenciózus szavakat hordoznak. Ezek, ha demagóg jelentésterhükkel átkerülnek az élőbeszédbe, kis kaliberű munícióként fognak szolgálni abban a folyamatos harcban, amely az emberek gondolkodásának megnyeréséért folyik".
Az emberek gondolkodásának megnyeréséért a közszolgálati rádió közszolgálati tudósítója nem tökölt azzal, hogy szavakat csaljon csapdába, egyszerűen kiemelte üzenetét a sallangból és lökte a rizsát a tengeren túlra. Csütörtökön reggel az övé volt a Kossuth rádió negyedik híre, a közszolgálati rádió közszolgálati tudósítója minden alapvetőt elmondott a közszolgálati miniszterelnök közszolgálati útja aznapi közszolgálati történéseiről. Azaz: hetven darab tüntető várta a magyar miniszterelnököt. Punktum. A közszolgálati hallgató a közszolgálati készülék közszolgálati potmétere segítségével bebocsáthatta még azt is a közszolgálati fülébe, hogy melyek voltak például a 95.3 hullámhossz értesülései Gyurcsány Ferenc aznapi egyéb New York-i tévelygéseiről. Arról, hogy miközben ellene demonstráltak mintegy hetvenen, ő egyszerűen belebotlott egy Kofi Annan nevű helyi lakósba. Persze a közszolgálati rádió közszolgálati érzületű tudósítót azért tart az Egyesült Államokban, hogy kiválogassa a búzából az ocsút, s megkímélje a közszolgálati hallgatót a miniszterelnököt ért atrocitásoktól, például attól, hogy ő és az a bizonyos Kofi Annan nevű helyi lakós hogyan traktálta egymást az ENSZ nevű helyi szervezet reformjával, meg egy Balkán és egy Vajdaság nevű térség ügyes-bajos dolgaival.
Miközben Gyurcsány Ferenc kitüntetéseket osztogatott és gyűjtögetett, zsinagógába látogatott és egy Tom Lantos nevű helyi káderrel elköltött ebéd után a helyi külügyminiszterrel, egy nappal később meg a helyi elnökkel találkozott, idehaza, távolléte ellenére is szinte egy gyékényre kerülve kezdett el árulni egyik elődjével, Orbán Viktorral. Persze nem a szabadsága alatt írt könyv volt a portéka és Orbán sem a Századvég gondozta Stumpf István művet értékesítette, hanem együttes erővel a forint euróra cserélésének új dátumát. A gyakorló kormányfő, mielőtt repülőre szállt volna, még elhintette kételyeit a 2010-es határidő betarthatóságáról, s ezzel szinte testközelbe került a 2013 utáni jóslatokkal és addig is az omladozó gazdaság rémképével előálló elődjével. Amikor pedig már valahol Grönland fölött repült Gyurcsány, kiderült, itthon rendesen cincognak az egerek. Nemcsak két utitársa, Kuncze Gábor és Kóka János árul másik gyékényen, hanem mellettük ül Parragh László kamaraelnök és Veres János pénzügyminiszter is: a 2010-et ugyanis ők sem adják fel.
Nincs még egy hónapja sem annak, hogy a HVG munkatársa - a sajtótájékoztatón ismertetett adatokra tekintettel - megkérdezte a pénzügyminisztertől, mi lenne, ha előbbre hozná a kormány az euró bevezetését? A válaszolók kicsit elképedtek, a komplett magyar sajtó azonban csak a kérdést meg a feleletet taglalta. Ebből is világossá válik, hogy mennyire fontos kérdéssé tud válni a mi lenne ha? A múlt héten rögtön saját magát faggatta így egy Kristóf Attila nevű szerző egy Magyar Nemzet nevet viselő lapban. Igaz, a mi lenne, ha kérdéssel öt, tíz, húsz éve is gyötörte már magát, akkor is egy napilapban. Abban, amelyet Magyar Nemzet néven alapítottak. A kristófi címszerkezet a múlt héten is az ismert megoldás volt, felcím: Én nem tudom..., főcím, zárójelben: (mi lenne, ha nem volna...) Idézzük a cikk harmadik bekezdését: "Mondjuk ki nyíltan és nyugodtan: ha a Magyar Nemzet nem volna, a szabad magyar írott sajtó a Kádár-kor minden ismérvét megtestesítené, ezúttal nem a sokat emlegetett puha zsarnokság okán, hanem önként, dalolva. Mondjuk ki nyíltan és nyugodtan: ha a Magyar Nemzet nem volna, semmi sem derülne ki..."
#page#
(Folytatás)
Mi tehát a kristófi kérdés? Mi lenne, ha nem volna Magyar Nemzet? Erre azért nem olyan bonyolult a válasz. Lenne egy lap, amelyiknek az lenne a neve, hogy Magyar Nemzet és nem szűnt volna meg az Orbán-kormány alatt, 2000. március 15. tiszteletére. De megszűnt, Kristófot és egy-két hasonmását leszámítva, egy komplett szerkesztőség - és egy komplett szellemiség - ment az utcára. A múlt héten tehát teljesen ésszerű, logikus és szerethető kérdést tett fel Kristóf Attila, mi lenne, ha nem volna Magyar Nemzet? Akkor tehát lenne a 2000. előtti Magyar Nemzet, amelynek színeiben focizva - őrzi az eljövendő koroknak a fénykép - maga Kristóf Attila húzta ajkára 1998 tavaszán a Fidesz-elnökét, meggratulálandó a választási győzelmet. Ha tehát most nem volna Magyar Nemzet, akkor a 2006-os választások után Kristóf Attila nem emelhetné ajkára Orbánt vagy Gyurcsányt, mert hát akkor a nagyszerű szerzőről nem lehetne tudni, hogy milyen színekben focizik. Bár, ha belegondolunk, egy mostani, újabb négy évre szóló szocialista kurzus sem hozná zavarba az akkorra már izzadt, megviselt mezt viselő játékost. Trikót cserélve újult erővel folytatná a játékot. Átöltözve (visszaöltözve?) is jól érezné magát, hiszen a régi mezt is jól ismeri, idézett cikkében írt is róla: a szabad magyar írott sajtó a Kádár-kor minden ismérvét megtestesítené. S ha a mai kor mai magyar nemzetes újságíróinak kristófi bizonyíték kell a múltból, az sem probléma, elegendő titkon felnyitni Mariska néni világ elől eldugott könyvtárát. Kádárné e hagyatékában a dedikált Kristóf könyvekből is örök érvényűen kiderülhet, mi lenne, ha nem volna Magyar Nemzet?
Azt a bizonyos könyvtárat a ma generációja persze nemigen ismerheti meg - de talán jobb is. Például Kristófnak. A közelmúlt titkait nem kell csak úgy világgá kürtölni, mert még látni lehetne mindazokat, akikről ezt-azt bevallanak a dokumentumok. De azért nem lenne baj, ha kitűznének egy viszonylag közeli dátumot. Mondjuk akkor kellene levéltárakat, ügynökdossziékat, Mariska néni hagyatékot felnyitni, amikor elhallgat a déli harangszó. Az, amelyik a nándorfehérvári ütközetre - s egyben a keresztény Európa megóvására - emlékeztet. Még vagy 15 évig. Később már bizonyára nem. A múlt hét óta tudjuk, hogy az Európai Unióba előbb-utóbb bebocsátást nyerő Törökország vélhetően elvárja majd, hogy a felettük aratott győzelemre mégse emlékeztessük nap, mint nap. Tizenöt év még nagyon nagy idő, bevégzi addigra az előző - Kádár - rendszer ma még élő derékhada, s akkor már nem csak az nem lesz kérdés, hogy mi lenne, ha nem volna Magyar Nemzet, hanem az sem, hogy milyen is lesz délidőben Európa harangszó nélkül.
Vagy talán tévedünk? De jó is lenne.
