Aki pedig másmilyen ticketet vesz, avagy nem vesz, a budapesti tömegközlekedés újszerű népszínművének szereplőjeként élvezkedhet. Érdemes elvetődnie a Deák térre, abba az aluljáróba, ahol végre valahára embert faragnak minden nem egyenruhásból. Azokból, akik a leánykori nevén kis földalattival érkeznek, s azokból, akik az aluljárórendszer más ajtajai felől közelítik meg a mozgólépcsők előterét. Lehet nagyon kellemeseket vitatkozni karszalagos hölgyekkel és urakkal, azokkal, akik bebizonyítják, hogy mely jegy és vágása, lyukasztása a szabálytalan, hogyan lehet és hogyan nem lehet metróról metróra átszállni. Az idősebbek boldogok, hiszen fiatalságuk aprópénzes korszaka kúszik eléjük. Egykoron - hölgyek, bocsánat, régen nyoma nem volt az esélyegyenlőség politikájának - a forintos tökön verő rendszer akadályozta meg a bliccelni igyekvőt, ma meg hús vér ellenőr állja útját a lógni akarónak. Az új és össznépi számtanra is alkalmat kínáló BKV-népszínmű sikert aratott már a múlt heti premier napján is. A közlekedési vállalat nyomban rájött, az ellenőri hátra arc - nem a mozgólépcsőn feljövőket büntetik, hanem a jegy nélkülieket tanácsolják el - másmilyen pénzügyi folyamatot gerjeszt. Eddig a büntetés hozott bevételt és elégséges adrenalint, most a jegyvásárlás a biztos pénzforrás, a kalauzosdi azonban nem okoz lelki kéjt a karszalagos alkalmazottaknak. A számtan része, hogy mennyi is az új nyomdaköltség, hiszen ha valamikor, akkor most fel kell pörgetni a BKV-s jegyipari művek gépeit. Az ígért chip-rendszert - a modern idők tökön verő automatáit üzemeltető technikát - azonban nem szabad drágán működtetni. Nem kerülhet több pénzbe, mint az ellenőr siserehadat és a nyomdát is eltartó mai tarifa, de arra is vigyázni illik, hogy otthon, a sufniban ne lehessen olcsóbb chipeket gyártani, mint amit a BKV forgalmaz. Mert akkor megint jön a nosztalgiautazás, elvégre emlékszünk, a tökön verő gépek előtti méretes perselyek gyűjtötte a forintokat, illetve az alátéteket, másmilyen, de 80 fillérnél ugyancsak nem drágább kör alakú fémdarabokat.
A nosztalgiautazás - maradjunk ennél a fogalomnál - kelendőségéhez nem fér kétség, persze. A múltból visszamaradt megoldások megtekintésére a kiállítások szakcége ad alkalmat, s be sem kell menni a pavilonokba, elég, ha magát a Hungexpót vesszük szemügyre. Ott tudnak olyan, a boldogságos szocializmus kiváltságosaira emlékeztető gazdasági eredményeket produkálni, amilyeneket az állatorvosi egyetemen lehet tanítani, az állatorvosi ló este tantárgy keretében. A múlt héten ki is derült, hogy - amint anno néhány igazán szeretett állami vállalatnál - a 2004-es Hungexpónál sem volt jelentősége az előjelnek, csak annak, hogy szép nagy számokkal büszkélkedhessenek. Hírek szerint cseppet elszámolták magukat a múltból visszamaradt cégvezetők, s a fennen vállalt 260 millió forintnyi nyereség mintha nem sikerült volna. Egy alig látható porszem kerülhetett a gépezetbe, s egy 100 millió forintos tételt kénytelen bevésni a nagykönyvbe a főkönyvelő. És még valamit, egy előjelet: a 100 millió ugyanis nem nyereség, hanem veszteség. Ennek a köztulajdonban lévő vállalatnak mégis különleges lehet a keresztje, mert hiszen az előző kurzus alkalmával is varázslatos pénzügyi és személyzeti mutatványokra volt képes az akkori állam akkori képviselete. Már-már nem is emlékszünk rá, hogy a kőbányai vásárváros szolnoki helyőrségként működött, hiszen egy Axon nevű cég első embere vállalt meghatározó szerepet abban a Breda 2000, illetve S-Invest nevű vállalatokban, amelyek Budapestre, a Hungexpóhoz exportálták egyik tulajdonosukat vezérigazgatónak. E szolnoki cégekben jeles feladatot vállaló más személyek is feladathoz jutottak a Hungexpóban, majd meg egy malom, egy kiadó, egy hídgyár, némely tokaji és bábolnai érdekeltség vezetői székeiben.
Hát kell, szabad ezt az állami vállalatot privatizálni? Demján Sándor, amikor megpályázta a kőbányai vásárvárost, kikötötte-e, hogy ingatlant kér csak, de szekrényt egyet sem? Mert ha nem kötötte ki, akkor bizony jelentős számú csontváz megvásárlójává is előléphet. Igaz, ha ilyen tulajdonra is szert tesz valaki a Hungexpo privatizálásakor, akkor fel sem tűnik már neki az a nüansznyi különbség, hogy a 260 millió forint profitról szóló üzleti terv picit torz eredményben ölt testet a 100 milliós veszteség formájában.
A Hungexpo-vásárló peche kit érdekel persze, csak az nem mindegy, hogy az eddigi (állami) tulajdonosok hányszor, hogyan és milyen technológiával takarították ki a kiállítási cég bankszámláját. De ha már egyszer pro és kontra tökélyre vitték az állami vállalatnál rendszerbe állított csutakolást, akkor mi bajuk van a vödörrel, a felmosóronggyal meg a takarító brigáddal? Mert hogy bajuk van, az hétszentség. Oda-vissza vizsgálgatják egymást, emitt Tokaj-Hegyalja és az Orbán család kerül nagyító alá, amott Apró-Gyurcsány párosítás az oknyomozás tárgya, vagy inkább alanya. A múlt héten ár-értékarány elemzésre buzdított az országgyűlési képviselő abból az apropóból, hogy a gyakorló miniszterelnöknek 100 millió forintnyi osztalék ütötte a markát, mert talán állami megrendelései voltak hajdanán, s ravasz technológiával privatizáltak egy-két vállalatot - például a Motiv nevű céget - a Járai Zsigmond-Auth Henrik-Apró Piroska vezette egykor volt Magyar Hitel Bank segédletével. A Gyurcsány-gazdagodás módját kifogásoló képviselő kölcsönlopva egy krimisorozat címét, Tetthelynek nevezte el oknyomozó vándorlását.
A derék német nyomozó, Derrick, ha valóságos káder lenne és persze a magyar rendőrség kötelékében, akkor a róla - vele - készült Tetthely sorozatot oda-vissza nézegethetne méla otthoni magányában. A túlóráit - a fránya gyilkosok még német földön sem reggel 9 és délután 4 óra között küldik a túlvilágra áldozataikat - nem megfizetnék neki, hanem szabadnapok formájában, gyilkosságmentes időszakokban kiadnák. Derrick nyomozó, mivel többletjövedelme nincs, hogy ne költsön fizetéséből, ráfanyalodna a tévére, s persze a Tetthely című krimisorozatot bámulná. A németet, persze.
A magyar Tetthely vetítése egyelőre még várat magára, különben is, némi porszem került ebbe a gépezetbe is: a Magyar Televízióból ki is vágják a hírigazgatót. De csak azért, mert a Szabadság téren elképzelhetetlen állapot lenne az, hogy ül egy ember egy széken a munkahelyén és dönt. Ez a módi privát szférában működik, de a kvázi államiban nem. Ott azért nem ülhet csak úgy egy ember a munkahelyi széken, hogy döntsön, mert ahhoz egy másik embernek egy másik székben kellene ülnie és döntenie emez kinevezéséről, döntési helyzetbe hozásáról. No ennek nincs hagyománya széles e hazában. Annak persze van, hogy feláll az új hatalom, majd megszerveződik a mögöttes siserehad, amelyik potom két év alatt már egészen odáig jut, hogy elkezdi az átszervezett hivatala munkáját jelentő koncepciót kidolgozni, s az erre a célra szervezett bizottság véleményét kikérni. A koncepció a következő évben - lehetőleg annak a végén, már az aktuális költségvetés elfogadása után - több részterületi bizottság munkáját indítja majdnem el, de kicsit - pár hónapot - még lazítva töltenek, hiszen pénzt kell varázsolni. Nos, ekkor jönnek a választási előkészületek, a választások, majd az új hatalom, az új átszervezősdi, s félidőre kész az új koncepció is. Ilyen környezetben tényleg képtelenség elképzelni egy embert - amolyan állami kádert -, aki ül egy széken a munkahelyén és dönt. Sokkal könnyebb elképzelni egy másik embert, aki kapásból följelenti az intézményt, mert nincs egy embere, aki döntsön. És tényleg nincs, mert ahhoz, hogy Nemecseket találjanak, össze kell hívni a teljes grundgyűlést. De a grundgyűlés összeül, a betegágyán fekvő Nemecseket nyomban megtalálják, vigyen el egy további balhét, a feljelentés specialista pedig egy pár hétre megnyugszik.
Biztos, ami biztos, Nika György lapáton. Már-már elképzeli a laikus, hogy a lejáró mandátumú másik közszogálati - Kondor Katalin - ugyancsak leporolja diplomáját meg rádiós szakmai tudását, s mondjuk összeáll Nikával, hogy valahol igazi hírműsort állítsanak elő. Menne nekik, pláne, ha nem veszik maguk mellé a néhai Magyar Nemzet gazdasági majd belpolitikai rovatában nevelkedett és a minap rádiós parkoló pályára - azaz a Krónika élére - került Meszleny Lászlót, aki inkább dolgoztatni enged és szeret, mint dolgozni. Az 50. életévük környékén járó újságírók - legyenek akár Kondor módjára rádiósok vagy Nikaként televíziósok - láttak még belülről hírszerkesztőséget, írtak, szerkesztettek, elmondtak hírt. S ha a szerkesztőségi fogasra akasztják politikai mundérjukat, akkor még arra is jók, hogy a Győzikézésből jelesre teljesítő bulvár sajtót haza vágva igazi újságot - tévét, rádiót - adjanak a ma már hírmentesített olvasónak, rádióhallgatónak, tévénézőnek. A baj csak az, hogy a szerkesztőségekből valakik ellopták a fogasokat, a politikai mundért így elég nehéz kívül hagyni.
Ha nincs igazi hír, akkor van helyette operett, legújabban József nádor téri szereposztásban. A Pénzügyminisztériumban bizonyára ugyanúgy tudták, mint a Nagymező utcában, hogy a Csárdáskirálynő végén ki "győz", mégis előadták a teljes dalművet. Összehívták az adóreform - Kupa és Bokros mentes - teljes vezérkarát, rágatták velük a gittet, majd hazazavarták őket: ezermilliárd forintot ugyan érintett volna a beavatkozásuk, de leginkább csak átcsoportosítottak volna. A végeredményt amúgy meg előre tudták, a nagy elosztó rendszerek valós reformja nélkül a bevételi oldalon érdemi változtatásnak nincs esélye. A függöny mégis felgördült, az adóoperett művészei színre léptek, az utolsó felvonás is rendben lezajlott, végül pedig mindenki maghajolt és álldogálva a reflektorfényben, hallgatták a tapsot. Ketten - egy Gyurcsány meg egy Varga nevű néző - ugyan kicsit kimaradtak a tetszésnyilvánításból, de azért mindketten végig ülték az előadást. A József nádor téri színű sajátja, hogy bármikor elő lehet venni, elő lehet adni, s ha csak ketten nem tapsikolnak, akkor meg még meg is éri, hiszen a többség jól elvan, kedvére szórakozik, s nem is veszik észre, hogy már áprilisban a júliusi naptár érvényes a fiskális minisztériumban. A tervezettnél 115 milliárddal nagyobb deficitre - ha lenne - akkor egy bizonyos Medgyessy nevű férfiú talán László Csabás stílusban reagálna, de Medgyessy nevű férfiú momentán nincs a büdzsé közelében.
Csak szemét van. De nem a József nádor téren, hanem a Szekszárdi utca és Madarász Viktor utca sarkán. Azaz már nincs, ám a múlt hét mégis okozott terv-túlteljesítési válságot a lomtalanítás budapesti nagyvállalatának. Kiderült, hogy valakik a lomtalanítás alatt azt értették, hogy ki kell rakni a lomot az utcára. Kirakták. Akkora szeméthegy nőtt az angyalföldi útkereszteződésbe, hogy még a fogdmegek brigádja is sarkon fordult és haza ment: kellett egy álló nap, mire a domb másik feléért visszamentek. Mi lesz ott jövőre? Nagy kérdés. Akkor már két éves is lesz a Szekszárdi utca és Madarász Viktor utca sarkánál lévő egyetlen lakóház - addigra az ott élőknek is összejön néhány kidobandó kacat. A múlt héten azonban még nem ők, a helyben lakók növesztették az égig a lomhegyet, szegények, nekik még nem volt miből: mindenük új volt, nem sikerült megutálniuk semmit. De a múlt héten legalább megtudták, a modern világban az sem számít szemétségnek, ha eléjük hordják a környék összes szemetét.
