Mint ahogy másmilyen magyaros történések sem - gondoltuk jó sokáig. Az uniós ejnyék és a makrogazdasággal foglalkozó honi politikusok üzengetősdije tényleg addig ment zavartalanul, ameddig a Fitch nevű hitelminősítő szervezet hátrébb nem sorolta Magyarországot. Lehet, hogy az Európa Bajnokság döntnökei is még egy ideig magyar belügynek tartják a labdarúgó-csetepatát és mellékesen a könyvvizsgálók által szem elől tévesztett félmilliárd forintot, s a kormánygaranciával folyósított, kluboknak továbbosztott kétmilliárd forint hitelt. Aztán jön majd egy telefon, egy nyúlfarnyi távirat, egy foci-Fitch: nem akarjuk magukat zavarni a vesződséges Európa Bajnoksággal, hiszen oly annyira elfoglaltak odahaza mostanában.
A honi politikusok üzengetősdijében a gáz árát is ős magyar belügyként csomagolták a földi halandóknak. Egészen a múlt hétig. Addig, ameddig az orosz-ukrán gázár háború meg nem érkezett hozzánk. De megjött, nagyobb nyomással, mint maga a gáz. Miközben Moszkva és Kijev úgy ahogy egyezségre jutott egymással, mi Budapestről üzentünk haza, magunknak, éppen úgy mint a múlt évben már jó párszor: "Nem lesz gázáremelés!" Sőt, több tévécsatorna "véletlenül" lefülelt egy párbeszédet a kormányfő és egy beszari - ellentmondani nem tudó - újságíró között. Gyurcsány Ferenc sajtótájékoztatóján, de látszólag programon kívül, a kezdés előtt visszakérdezett a sajtó emberének: "Miért, maga akar gázáremelést?" Ezt éppen úgy rögzítették a tévékamerák, mint az elcsukló választ: "Nem!"
De vajon miért nem akar? Nem indokolná a világpiaci ár? Dehogynem. Akkor talán olyan jól eleresztett büdzsével rendelkezünk, hogy a csökkenő adóinkból is röhögve fizethetjük önmagunknak, azaz a gázzal fűtő, főző lakosságnak a gázárkülönbözetet? Az adócsökkentés melletti ártámogatás vagy bűvészeknek szokott volt sikerülni, vagy a dráguló hitelekkel operáló költségvetésnek.
Akkor tehát miért nincs gázáremelés? Azért, mert az ellenzék belekergette a kormányt a népszerűségi verseny gázár-befagyasztásos ígéretébe? Azért. S bár a múlt év közepén-végén még úgy fogalmaztak, hogy januárban, illetve az év elején nem lesz drágulás, a minap megnyilatkozó kormányfő - amint elődje is anno - elfelejtette belefűzni az időhatározót mondandójába. Gyurcsány Ferenc adós annak megválaszolásával, hogy hová, a Kádár-, avagy az Orbán-korszakba kalauzol vissza bennünket? Mert bizony mindkettőben divatos politika volt a mesterségesen torzított - az eladósodásból finanszírozott - földgázár. Fél évtizede, 2000-ben és 2001-ben, az Orbán-kabinet kegyeskedett eltekinteni a hatályos jogszabálytól, s függetlenítve magát a világpiacon végbemenő jelentős drágulástól, a 12 százalékos hatósági áremelésnek mindössze a felét engedélyezte. Időnek utána az átlagos importárak meghaladták az átlagos értékesítési árakat, a különbözetet pedig lenyelették a Mollal, majd meg államadossággá varázsolták az egészet. Csak az árnyékkormány ne mondaná, hogy nem tanulékony a mai kurzus! Pedig nem tanulékony, pontosan úgy nem, mint összes elődje az elmúlt tíz-húsz évből. Tribünről nézték ők is, ahogy átáll csecsemőtől az aggastyánig szinte a teljes magyar lakosság a gáztüzelésre. Pedig néha vethettek volna egy pillantást akár még a Dimitrov téri tankönyvekre is, mert azokban valami ilyesmi állt: az ártorzítás irracionális reagálásokra késztetheti a fogyasztókat, például kiszámíthatatlan beruházásokra vállalkoznak az emberek. Idővel persze helyreállnak a valós piaci árak, de akkor meg az olcsó árra alapozott beruházásoknak lehetnek súlyos következményei.
Ki a fene foglalkozik ódivatú tananyagokkal, amikor az élet tanít bennünket. A múlt év kora őszén például még javában "élveztük" a drága kőolajárat, s tudományos eszmefuttatásokat folytattunk arról, hogy mintegy hat hónap elteltével a földgáz követi a fekete aranyat. Ez testvérek között is tavaszra 15-20 százalék körüli gázáremelést vetít előre. De mint tudjuk, tavasszal a Kárpát-medencében nem gázáremelések, hanem választások lesznek, addig pedig jobbról is, balról is akkora gázárcsökkenést beszélhetnek a hasunkba, amekkorát nem szégyellnek, sőt az ügyesebbje azt is megígérheti, hogy még fizet is minden eltüzelt köbméter után, csak kegyeskedjünk már szén, áram, olaj és fa helyett gázzal fűteni. Nincs miért füstölögni január elején, a disznóvágások szent havában, amikor például a világpiacinál jóval olcsóbban pörzsölünk a PB-gázas palackokból. Fájdalom, az áfa-csökkentett disznó és böllér, a szinte ingyenes pörzsölés ellenére sem hallani aktuális békéscsabai kolbászfesztiválról, Orbán-féle kolbásztöltésről. Talán mert nagyon is elkényelmesedtünk, miért is mennénk a messzi Békés megyébe, amikor állítólag már a budapesti Szabadság hegyen is akad ház, amelyiknek kolbászból van a kerítése.
#page#
Igaz, a Cinege utcába, kerítésnézőbe télvíz idején még akkor sem egyszerű elkocsizni, ha maga Gyurcsány Ferenc fogad örökbe egy-két XII. kerületi kátyút abból a kilométerenkénti nyolcból, amelyre a múlt héten sikerrel akadt rá a tömedékelést ország-világ előtt megígérő, a munkát 8 milliárd forinttal megtámogató kormányzat. Némelyek azzal kommentálták az útkarbantartói babérokra törő kabinetet, hogy jobb lenne nem a kátrányszerű fekete ragacsot benyomni a lyukakba, hanem egyforintos pénzérméket célszerű belapátolni a költségevés 8 milliárdjából. Akkor ugyanis mindig lennének élő, eleven emberek a kátyúk körül, az úthibákat az autósok nyomban észre vennének, s nem is hajtanának beléjük.
Ilyen aprópénzre váltott örömökkel az autósokon kívül az újságolvasó is találkozhat. No nem mindegyik. Csak néhány. Azok, akik amúgy is vevői annak az egyke napilapnapnak, amelyik csökkentette az áruspéldányok árát. Tizenkét magyar forinttal. Nem hattal, netán hét és féllel, ha mondjuk áfa-mérséklésre hivatkozva keresné a nép kegyeit. A titkos árcsökkentés - új vevőknek nem hirdettek más lapban, rádióban, tévében - csak a tavaly még 150 forintért Magyar Hírlapot vásárlót lepte meg. Ez sem baj, bár az olvasó-toborzáshoz manapság kevésnek tűnik a suttogó propaganda. Könnyen lehet, hogy az árcsökkentésnek nem a Magyar Hírlaphoz, hanem a lap új tulajdonosához van köze. A gyáriparosok elnöke nem egészen két évvel ezelőtt arra szólította fel a jegybank elnökét, hogy mondjon le. Azért, mert az akkor roppant módon megemelt alapkamattal sikerült annyira túlerőssé tenni a forintot, hogy az üzleti szféra versenyképessége szinte teljesen lenullázódott a külpiacon. A gyáriparosok szövetségének - és egyebek között a Videotonnak, a Műszertechnikának - az elnöke, Széles Gábor a Magyar Hírlap új tulajdonosaként reagált volna most is a forint/euró kurzusra? Lehet, hiszen egy évvel ezelőtt, amikor a napilapot akkori tulajdonosa bezáratta, az újság munkatársai - támogatókat találva - maguk indították újra a periodikát, melynek árát éppen egy euróben tartották kívánatosnak, de jobb híján 150 forintban határozták meg. Majd meg ott is felejtették. Egészen a múlt hétig, vagy inkább Széles Gábor színre lépéséig. Tény, hogy az éves átlagos középárfolyam 2003-ban 253,51 forint, 2004-ben 251,68 forint, tavaly pedig 248,05 forint volt. Akárhogy is, de a december végén még 150 forintos Magyar Hírlap januári 138 forintos új ára. Mondanánk is, hogy elnök úr, szép öntől, de nem mondjuk, mert mi egy másik lap vagyunk, s nem engedjük át olvasóinkat még a gyöngébb forintokért sem. De lehet velünk alkudni. A gyöngébb forintokat is elfogadja hirdetési osztályunk, helyt adunk olyan reklámszövegnek is akár, hogy Széles Gábor újságjával együtt követi a forint/euró kurzust.
Meglehet, van valami más közös is a Magyar Hírlap, illetve a Piac és Profit között. Ők is szemérmesen, visszafogottan közlik a róluk szóló híreket, mi is megemlékezünk "személyesebb" ügyeinkről, de nem verjük nagydobra történetünk szereplőinek nevét. Vagyis csak nagyon szőrmentén számolunk be egy váratlan telefonhívásról, megszólíttatásunkról, s nem nevezzük nevén azt a valakit, aki a vonal túlsó végén volt. Mindössze annyit közlünk, hogy egy pártelnök ütötte fel gépies ördöngösséggel a telefonkönyvet lapunk egyik munkatársa nevénél, s mondhatni automatikusan tárcsázott is. Illően, úri stílusban bemutatkozott, elnézést kért a pártelnöki hang, majd arra kérte a reflexszerűen visszaköszönő munkatársunkat, hogy fejtse ki véleményét az általa vezetett párt változást, garanciarendszert ígérő programjáról. A dolgokat a végtelenségig leegyszerűsítendő, meg sem kellett szólalnia a telefon innenső végén lévőnek azon a január 3-i, koraesti "beszélgetésen", az elnök után következő ugyancsak gépies, immáron női hang igen (egyes gomb), nem (kettes gomb), nem tudom (hármas gomb) válaszok valamelyikére bíztatta a megszólítottat.
Hát ennyi. A most nevén nem nevezett pártelnök környezete pontosan két dolgot tudott meg egyetlen perc alatt, azt, hogy munkatársunk - névvel, címmel, utca és házszámmal, s persze telefonszámmal "bemutatkozva" - milyen módon voksol most és majd tavasszal az ehelyütt nevén nem nevezett pártra. A nagyon bátor magyar polgár nagyon bátran nyom gombot, akár a nemet jelentőt is. A nem annyira nagyon bátor, de gondolkodni képes polgár nem meri lecsapni a telefont, mert tudja, az is felér egy nemmel, s miközben ezt végiggondolja, arra is rádöbben, hogy a voksa és a személye - hála a telefonnak - összeköthető. Ha meg benne is van a korban a telefonos önbevallós megkérdezett, akkor akár még fantáziálni is képes egy kicsit, s nyomban Pelikánnak érzi magát Bacsó Péter Tanújából, ilyenformán nem a mostani pártelnököt, hanem az akkori Virág elvtársat hallja: őrnagy elvtárs, nem kivégzés, borotválás lesz...
De ne fantáziáljunk, hiszen csak egy telefonhívásba botlott bele kollégánk, s bár a kettes gombot - a nemet - volt oly bátor megnyomni, bizonyára oktalanság emiatt remegve várnia a tavaszi országgyűlési választásokat. Különben pedig a pártelnök, aki ugyan nagyon is azon volt, hogy legyenek családi gazdaságok, meg legyen családi adózás, talán mégsem folytatja úgy, hogy legyen családi voks is. Ugyanis akkor, amikor kilométer széles demarkációs vonalak húzódnak meg a egy-egy família kellős közepén, s polgári feleségekre, meg szocialista férjekre - avagy fordítva - osztódnak ezek a közösségek, egyáltalán nem mindegy, ki veszi fel a gombnyomásos véleménymondásra bíztató pártelnöki telefont. Mert az sem mindegy, hogy kivégzés, vagy borotválás lesz-e.
Azt tehát nem áruljuk el, ki is volt az az illedelmes pártelnök, aki nem tudhatta előre, hogy a családi demarkációs vonal melyik oldalára telefonál, amikor kollégánk számát tárcsázta a technikát kezelő apparátus. De elárulunk más valamit. "Tekintettel a szilveszteri hangulatra - idézzük múlt heti cikkünk legvégét - , egy apró információ mellőzésével találós kérdéssé formáljuk a hírt" . Kipontoztuk egy politikus nevét, majd ezt vetettük papírra a The Economist írása alapján: "...kormánya megsarcolni kívánja a szexiparágat is a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az erotikus segédeszközök és pornófilmek eladásából származó hasznot akarják ugyanis extra adóval sújtani, mégpedig 25 százaléknyival. A szexcsatornák után az előfizetői díjak ugyancsak több adót tartalmaznak majd".
A szilveszteri hangulatunknak már vége, így bátran közöljük: szexpiaci sarc nem nálunk esedékes, az olasz kormányfő, Berlusconi gondolja úgy, hogy hazájában ilyen egyszerű módon is helyre lehet állítani a költségvetés egyensúlyát.
Irigylendő.
