Lett. Nagy balhé. A múlt héten. Sőt, a nagy balhé tart, kitart. Ha el is múlik a rendőrpalotás, jön majd a következő. Másik üres, unatkozó, mozira, tévére, dizsire, kocsmára már ráunt, könyvet, hangversenytermet, iskolát sosem, vagy rég nem látott, amúgy jól eleresztett társaság formájában. Amelyik szinte már nem is tud másként, máshol elélvezni, mint éjjel kettőkor a bőgetett, felturbózott autóban, vagy éppen abból lövöldözve, kézigránátot hajigálva, föld-föld rakétákat szélnek eresztve. A március 15-ét talán csak azért nem fogják rendőrpalotát lövő stílusban tönkre tenni, mert az ünnepségek nappal vannak, s véletlenül belebotlanak egy még nem eléggé megfélemlített rendőrlányba, aki előkapja a stukkert és visszalő, mi több, célba talál. A "lesz nagy balhé" mozgalom hősei éjjel, suttyomban élednek, s amellett mindegy is nekik, mi az, hogy nemzeti ünnep, mert véletlenül hiányoztak az iskolából, amikor 1848-at tanítani merték volna nekik is. Így aztán még azzal is bajban lennének, hogy melyik tömeget tisztelik meg zavarkeltésükkel, bár ma már azért elég szépen fellobogózott kör a hozzájuk talán közelebb álló, ellentétben azzal a tömeggel, amelyik csak a Petőfi szoborhoz megy majd el virággal és kisgyerekkel megemlékező műsort nézni, ünnepi beszéde hallgatni. Mindenesetre lesz valami különös bukéja annak, ahogyan az 1848-at az a bizonyos egyik csoport az 1944-es jelképpel köszönti majd, az Árpád-sávos zászlóval, mely véletlenül sem hiányozhatott az 1945-ös várbéli német és nyilas kitörésre emlékezők kezéből sem.
Nem kell ám teljes precizitással betartani a naptári praktikákat, plebejusok köszöntéséért például nem is mindenki várt március 15-ig. Egy kis kicsapongás az időben semmit nem számít, csak az, hogy legyen köszöntés, meg legyen plebejussá való kinevezés. Sőt, még bizonyos előnyökkel is jár, ha nem óramű pontossággal követjük a történelmi eseményeket, elegendő Bush elnökre gondolni, aki a mi '56-unkat nem október 23-án köszöntötte nálunk a Gellért hegyen elhangzott szónoklatával, hanem pár hónappal korábban. Azóta tudjuk, hogy mekkora balhét úszott meg.
Február 16.-ának délutánján ugyan nem egy hegynek a tetejét, hanem egy dombnak, a Rózsadombnak az alját vette igénybe a mi ünnepélyes (hegyi)beszédmondónk, plebejussá válás bejelentését is felvállalónk, de ez a lényegen semmit nem változtatott. Mármint azon a rezümén nem, amelynek elejét még csak-csak értette a kívülálló is: a plebejus új többség - mind a négymillió - a maradék kisebbséggel, azzal a hatmillió halkan otthon csücsülővel, az utcát leginkább járkálásra használóval sosem fog kijönni. A vezérkos a múlt héten meg is mondta a plebejusi sértődés okát, bár ezt már a kívülálló egy fokkal nehezebben fogja fel. A 4 milliós plebejusi birkatürelem legott elfogyott az ellenzéki évértékelő beszéde hallgatása közben, mert mintha azt vélelmezték volna, hogy birkának, komplett nyájnak nézi őket a hatmillió pásztor. Azok, akik hamisan magukat legeltették, jószágaikkal pedig a zsírjukért meg a gyapjúért törődtek csak. Következésképp bajba kerültek - hiszen már és (még mindig) nem az övék a plebejusi hatalom -, melynek következtében az Úr elveszi a nyájat azoktól, akik ugyebár a nyáj helyett is magukat legeltették...
Valóban nem sikerült mindenkinek azonnal és precízen megfejteni a múlt heti plebejustoborzó üzenetet, de ez nem von le semmit a lényegből. Sőt még el sem hangzott a rózsadombi hegybeszéd, már hízni kezdett a nyáj: Gábor József és elégséges számú társa mellé is nyomott a fővárosi közgyűlésen, átszavaztak a nyájhoz, s azonmód hozzásegítették a városi, sőt az országos ellenzéket a nagy terv megvalósításához, az ország újjáépítéséhez. Igaz, előtte hagyni - segíteni - kell romba dőlni a meg nem szavazott kétharmados reformprogramokkal, Budapesten egyebek között a finanszírozhatatlanul drága és irracionális szakképzés állapotának tartósításával.
Azért volt idő, amikor elég jól ment a szakképzésnek. Egyrészt azért, mert Ratkó Anna tiszteletére igen sokan és igen sokat dolgoztak, másrészt mert nemcsak az inputról, hanem az outputról is sikerült gondoskodni, az iskolákat bőven megtöltő, majd ott végző gyerekek ezernyi helyre mehettek rendszerint KGST-minőséget KGST-vevőknek gyártani. Ezek a legénykék már a tanműhelyben fújták a nótát: "vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út, felelj neki!" Melynek meghosszabbított vége Dunakeszi magasságában, a 2/A út 28-as kilométerkövénél felel is, bár nem a hatvanas, hetvenes években, hanem csak most. Valami ilyesmit: a baloldali kormányfő mondjon le! Hogy miért is kellene lemondania? Azt az úttorlasz gazdái többnyire rövidke szavakkal - "csak", "tudják azt maguk" - meg is indokolják. De hát jó idő van, szépen süt a nap, havat a Kékesnél lejjebb nemigen látott senki az idén, akkor pedig miért is ne időzzenek a népek egy keveset az országúton. Főleg azok persze, akik a zászlódíszes lebzselésből is jól megélnek, de azok is, akik a torlaszok miatt nem érnek be időben budapesti munkahelyükre. Lehet, hogy ez utóbbiak között akad néhány, aki valamely minisztériumban talált elfoglaltságot magának. Velük csak most tudnak kibabrálni az úttorlaszosok, 2009-ben, esetleg 2010-ben azonban már nem: a kormánytisztviselők Vác felől tényleg bolondok lesznek autóval érkezni a fővárosba, ha egyszer a vonat befut velük az új kormányzati negyed alá, ők pedig egy lépcsőn felsétálhatnak az irodákba.
#page#
Az új minisztériumok építési módjáról, finanszírozási alternatíváiról szóló tájékoztatással a múlt héten jelentkezett a nyilvánosság előtt is az illetékes intézmény. A részletes terveket ugyan nem láttuk, talán még más sem, de azt már sejtjük, hogy egy praktikus "szegletre" nem gondoltak a beruházók. A mi Hyde Parkunkra, Speakers' Cornerünkre WC-vel, kürtös kalácsossal, Árpád-sávos zászlók árusával, felolvasott üzenetek papírjait a megfelelő minisztériumba továbbító csőpostával, emelvénnyel, süllyesztővel, kameraállvánnyal, tolmácsfülkével, s tyúkfarmmal a dobálandó tojások helyben gyártása érdekében. Pedig hogy megoldódna a magyar valóság: a kormányhoz szólhatna boldog-boldogtalan, miközben a Kossuth téri kordont a Fidesz-frakció nemcsak lebonthatná, hanem haza is vihetné. S akkor végképp felesleges munkaeszköz lehetne a villáskulcs, melyet a pártelnök vélhetően a már talán el is múlt egyszemélyes munkástagozattól kért kölcsön. Persze el kellene gondolkodni a szabad - nem szabad viszonyrendszeren, hiszen kordon ügyben már próbáltuk mind a kettőt. De mert talán túlságosan is egyedi a közvetlen Parlament előtti demonstráció, illetve annak megakadályozása, nagyon itt az ideje újabb kísérleti léggömbök feleregetésének. A múlt héten ez meg is történt.
Bár az nem eléggé tisztázott, sőt, eléggé tisztázatlan, hogy okkal tulajdonítják-e vagy sem az SZDSZ-nek a 18 év alatti, 14 év feletti fiatalok magáncélú pornófotózásának törvényi engedélyeztetési javaslatát, de ahhoz nem fér kétség: Mária országában végre sikerült megint olyan gumicsontot bedobni, amilyet mindenki kapásból tud rágni, azaz véleményezni. Sőt, azok a Jani bácsik, akik esténként több mázsa vírust gyűjtenek be a számítógépükbe lolita oldalak böngészése közben, reggelre tiszta lélekkel és kifent csatabárddal indulnak harcba valamennyi SZDSZ-es honatya ellen, függetlenül attól, hogy ők készülnek-e a jogszabály-módosításra vagy sem. Amúgy e téma segítségével jó volt egy újabb lapot húzni a szabad demokraták ellen, a korábbi, másfél héttel ezelőtti ugyanis okafogyottá vált. Pedig az sem volt akármi, az SZDSZ-elnöki tisztség egyik megpályázója, Kóka miniszter magán- vagy állami pénztárcájába igyekezett belelátni az ellenzék újságja, s bár tök sötét volt a bukszában, mégis ráakadt arra a 10 millió forintra, amelyen a politikus jegyet vett a bécsi operabálra. Ezzel a találással kapásból megetették az ilyen csemegére folyamatosan éhes híveket. Azzal meg már a múlt héten más sajtóorgánumok táplálták a többi olvasót, hogy Kóka miniszter ajándékba kapta az osztrák kamarától a beugrót, így a benzint, vagy a kerozint kellett csak állnia az oda-vissza út alkalmával. De ezt a nótát mintha már említettük volna a plebejusok és a pásztorok viszonya taglalásakor: az egyik oldal csak a saját vezéreit hallja, a másik meg a tisztázó igazságot, de a két fél nem igazán találkozik egymással.
Annak a bizonyos egyik félnek a vezére új kitartási dátumot hirdetett meg éppen a minap, s kitetszik, féléves időhorizontokra szabályozódik a tábor mindenkori aktuális lelkesedése. Októberben a márciust nevesítették, ám a legfrissebb új dátum az új többség számára már elhangzott, a nyár végéig kell kitartani, s jön a népszavazásos-hatalomvisszaszerzéses forradalom. Addig pedig: világ plebejusai egyesüljetek! Kár, hogy ebben nincs semmi könnyedség, kecsesség, netalán-tán szépség, s nincs narancsos forradalomra emlékeztető háttér sem, olyan valami, ami egy elkorcsosult hajdani politikai rendszer maradványainak lefegyverzéséről szól. Mint Ukrajnában. A pár évvel ezelőtti ottani új hatalom már csak azért is szép volt, mert a politika és az utca egyaránt koronás főnek tekintette a szőke fonott kalács viselőjét, az ellenzék - annak nyolc-tíz fajtája, árnyalata - is elfogadta a választással legitimált hatalomnak Julia Timosenko miniszterelnököt. Aki, amint az ottani szabályok szerint befejezte kormányzati pályafutását, messze nem örömmel, de ugyancsak tudomásul vette: nem ő folytatja. Le is bontotta - igaz, csak a múlt héten tapasztalta meg az ukrán közvélemény - fonott kalács hajkölteményét, hogy egy másikkal, talán kevésbé macerással ámítsa el a parlamenti csatározástól alapvetően megviselt képviselő urakat.
A Kárpátinfo Timosenkóról készült fotóját a múlt héten közlő Népszabadságot nem is kell felütnie a mifelénk már öt éve sértődött ex-miniszterelnöknek, hogy megszemlélje: egyszerűen tovább szépülnek egyes kormányfők azt követően, hogy át kellett adniuk a marsallbotot. Bizonyára az interneten pillanatok alatt fellelhető Timosenko az ő kibontott hajával, s a kormányzási ráncoktól megtisztult orcájával. Tényleg nem haszontalan utána eredni a képnek - és üzenetének -, nagyon nem célszerű a fonott kalács alá visszabújni, mert az már bizonyára régen ránk száradt. Vagyis más frizurával, megújulva, tényleges közlésekkel - programmal - érdemes csak újra ringbe szállni, mert különben még a plebejusok is felteszik előbb-utóbb a kérdést: no és mi lesz a forradalom után?
