Egyet neked, egyet nekem - mondhatja magának Csányi Sándor. Így aztán a zágrábi Nova Banka az OTP-s elnök-vezérigazgató bevásárlása, a Pick pedig - ha összejön - a magánember Csányi Sándoré. Az egyet neked, egyet nekem múlt századi, irodalmi változata természetesen nem új: két macska voltam, s játszottam magammal. A Csányi-business csak egy a múlt heti nagyobbacska bevásárlások közül. A TriGranit háza táján behűtötték a pezsgőt, a minap ugyanis szinte már mehetett a pénztárhoz és a csomagolóba Demján Sándor: a Hungexpót az érdekeltségei között tudhatja.
És ez így van rendjén, honunk módosabb üzletemberei tereljék csak védőszárnyaik alá a különféle cégeket, vállalatokat. Felügyeletük alatt ugyanis kitör a relatív, alkalmasint abszolút béke - minden jel szerint munkabéke -, s nem árt, ha tovább játszunk a béke szóval, hogy leírhassuk: Csányi szalámigyárai, Villányi borászatai, Demján bevásárlóközpontjai, badacsonyi, szigligeti borászatai a béke szigetei. S mert gyarapszanak, terjeszkednek, érdemes lesz GDP-arányosan összemérni cégeik teljesítményét az agrárium bizonyos szereplőinek teljesítményével. Már csak azért is, mert az utóbbiak maholnap besorolnak a törpe gazdálkodók világába, s már-már nem is látjuk, csak halljuk őket és túráztatott munkagépeiket.
Nézzük csak: míg 1990-ben a GDP 17,4 százalékát adta az agrárium, s a foglalkoztatottak 18 százaléka élt meg az ágazatból, addig 2003-ban a GDP-hez való hozzájárulása 3,5 százalék, illetve a foglalkoztatottak 6-6,5 százaléka szerezte jövedelmét a mezőgazdaságban. Ehhez képest megöltötték a Felvonulási teret a csaknem húsz hazai agrárszerveződés közül egynek a szántó-vetői - ha tetszik: traktorosai -, s beadták a pesti flaszterhez szokott városlakóknak: ők azok, akik a teljes 6-6,5 százalékot, a GDP-hez való hozzájárulás 3,5 százalékát reprezentálják. Nagyon nem baj tehát, hogy a Csányi-Demján duó hellyel-közzel felvásárolja az országot - akár rákapcsolhatnának -, de valahogy a törpe minoritásokat sajnos nem vették észre.
Pedig valóban elkél egy kis munkabéke a hon polgárainak. Közülük sokan például szeretnek mozizni, jó műsorokat csemegézni a televízióban. E vágyakozást hallhatta meg a harmadik üzleti guru, Széles Gábor. A múlt hét infokommunikációs termékseregszemléjének, a CeBIT-nek az időpontjában kezde el bejegyeztetni a cégbíróságon kereskedelmi tévécsatornáját a Videotont, a Műszertechnikát, az Ikarust a neve mögött tudó üzletember. Ez jó, hiszen különben mire is jutna a Siemens a CeBIT-en bemutatott digitális tévéadások vételére alkalmas harmadik generációs mobiltelefonjával? Az infokommunikációs kiállításon láttatott jószágnak fura jövője lenne, ha például egyenes adásban közvetítené a gazdakörök árnyékminiszterének "ki kérem magamnak" kezdetű asztalveregetős közszereplését. Nincs az a technikai bravúr - digitális tévézésre szánt mobiltelefon -, amelyik piacképes lenne Jakab István Magosz-főnök képével és szövegével. Ugye erre érzett rá Széles Gábor és verbúválódó stábja, tőlük, az újaktól elváratik: legyen igazi hír, meg igazi műsor, ha már egyszer a 6-os villamoson jut eszünkbe megnézni telefonon a világ ügyes-bajos dolgait.
A mobil persze már ma is több, mint a kommunikáció egyszerű eszköze, bár nehéz elképzelni, hogy mondjuk a Gizella utcai Siemens fellegvárban a szórakoztató kategóriát olyannak tervezték, amilyen lett a mai magyar valóságban. Pedig igencsak vidám működési környezettel áldották meg a gazdatárgyalások főszereplőjévé avanzsált mobil telefont. A dolog úgy húsz napja azzal kezdődött, hogy a kormány, kontra traktorosok összejövetelt maga Németh Imre miniszter sem volt rest olykor szakmai megbeszélésnek nevezni, az aláírt cetlik egyikét-másikát meg szakmai megállapodásnak kikiáltani. Bár azt egyszer sem hallhattuk a tárca vezetőjétől, hogy milyen szakmát képviseltek azok, akik az átellenes oldalon ültek. Így aztán - elvégre a nyilvánosság képviselőit ajtón kívülre küldették - alanyi jogon elfantáziálgattunk, milyen is lehetett a szakmai megbeszélés a traktorosság vezéreivel.
- Még 5 milliárdot!
- Nincs több!
- Nincs? Haló, Béla, még két traktort kérek a 4-es útra!
- Várjon, 2,5 milliárd, de csak az év végén!
- Haló, Béla, a 4-esen elég egy traktor, de a sertéshízlalók zárják le az országhatárt. No, miniszter, hány milliárd és mikor?
- Hatot adunk és most!
- Az a most az már késő, 10 milliárdot akarunk. Halló, Béla, tízenöt traktort küldj ki a Ferihegyi reptér betonjára, nehogy fel meg leszálljanak a repülők, amíg ezek nem fizetnek!
Az viszont bizonyos, hogy ha ott ragadnak a traktorok a pesti, Pest közeli flaszteren, akkor gazdáikat - elvégre éppenséggel nem termelnek - nem fenyegeti a vád, hogy versenyképtelenek szlovák, lengyel kollégáikkal. Akiknek szokott volt sikerülni olcsóbb tejet, húsvétra sonkát előállítani, sőt még arra is akad érkezésük, hogy szerény, de valós szerepet vállaljanak a magyar infláció évtizedek óta nem látott mélységbe való süllyesztésében. Az éves pénzromlás februárban 3,2 százalék volt - nem mellékesen a versenyképes áron behozott külföldi élelmiszerek jóvoltából. Az infláció éves adata a későbbiekben is hozhat hasonló meglepetést, hiszen elegendő a bázisra, az uniós csatlakozás előtti és utáni időszakokra gondolni. S bár a pénzromlás túlságosan gyors mérséklődése nem teljesen kellemes jelenség, örülni már csak azért is lehet neki, mert végre van minek örülni. Nézzük meg a szegény cseheket meg lengyeleket, itt is ott is alacsony a kormányfők árfolyama, itt is, ott is balhé balhét követ, mi meg itt, a Kárpát medencében csak úgy elörülgetünk. Régen volt már ilyen, de azért volt. Pénzügyminiszterünknek ezért is jó, hogy az egykori sportminiszter a főnöke, így legalább Brüsszelből - uniós kollégáival való találkozójáról - győzelemmel felérő vereség felkiáltással érkezhetett haza. Sőt, Lékó Péter múlt heti produkcióját másolhatta a magyar fiskális kormányzat vezetője, világhírű sakkozónk úgy végzett az élbolyban egy nemzetközi versenyen, hogy egyetlen győzelmet sem aratott. Kizárólag döntetleneket ért el. Brüsszelben pedig az derült ki, hogy már-már a térség legjobbjának számít a maastrichti kritériumok teljesítésének versenyében az ország, s ha meg még zárol, tartalékol is egy halom pénzt, akkor Lékó stílusú vereségmentes évet zárhatunk 2005 decemberében.
Csak nehogy elvigye a brüsszeli megdicsőülést az ár. Mert miközben a fél kormány külföldön túrázott - Draskovics az EU-ban, a kormányfő és három minisztere a Távol-Keleten -, itthon a Tisza üzent. Nem a Piac & Profit hasábjain, ahol is megírtuk: már-már nincs akadálya annak, hogy Kárpátalján, a Tisza vízgyűjtőjén olyan tározó rendszert építtessen Kapolyi László akadémikus cége ukrajnai vállalkozások társaságában, amely legalább 20 százalékkal képes mérsékelni az áradások mértékét. E műtárgyak létesítése ugyanis még évekig eltarthat. Hanem a Magyar Hírlapban, egy hirdetés formájában üzent a folyó. Tette ezt a Tisza-Víz Víztermelő Kft. felhívását megjelentetve, a cég ugyanis tiszafüredi strandfürdőjét bérbe adja. Nyilván a bele ömlő Tiszával együtt. A cég alighanem tud valamit a folyóról.
A Tisza hangját Szöulban is hallani lehetett, onnan, Koreából üzent haza a kormányfő: pénztartalékra az árvíz miatt is szükség lehet, a budapesti traktorosok így sem őrá, sem a büdzséből elvett milliárdokra ne számítsanak.
Azzal kiegyeznénk, hogy a Tisza sem tesz többet, mint a hon dicső traktorosa, ijesztget. A folyótól persze okunk van félni is.
