Mivel a múlt héten megjelentek Járai Zsigmond közlései, jelenthetjük, azóta sikerül nagy-nagy szeretettel gondolni a Növekedéskutató Intézet vezetőjének a szavaira. Az eurózónába való bejutásunk lényegi kérdéseként tárgyalja ugyanis Matolcsy, hogy milyen árfolyamon engednek be oda, azaz milyen teljesítőképességgel bír a magyar gazdaság 2005 és 2010 között. S hogy milyennel, az például attól függ, hogy teremtünk-e radikális adócsökkentéssel forrást az államháztartási reformra. Remélem - folytatja Matolcsy György -, hogy a politikai szereplők körében előbb-utóbb felébred a veszélyérzet. Azt gondolom, hogy a katasztrófa előtti veszélyérzet az egyetlen utolsó garancia arra, hogy ezt a harmadik mérföldkövet, 1990 és 2004 után a 2010-et végre komolyan vegyük.
Ünnepélyesen jelentjük, addig, ameddig a Növekedéskutató Intézetből a jegybankba át nem küldik a Figyelő Matolcsy-interjúval töltött számát, a kelleténél eggyel kevesebb helyen működik a "katasztrófa előtti veszélyérzet" szindróma. De hát nyár van még, s különben is csak a kertek alatt kódorognak a tatárok: rengeteg időnk van. Csaknem egy fél hónap. Akkor kell először eléggé nagy komolysággal kiadásokról és adókról dönteni, igaz, nem a növekedéskutatásnak és a monetáris irányításnak az intézményeiben, hanem csak a Pénzügyminisztériumban, a kormányban, a Parlamentben. A növekedés legfőbb kutatója ugyan hűségesen szolidáris párttársaival, hiszen saját párthonlapját ajánlja első körben a gazdaságpolitikai sokszereplős párbeszédre, így nem is szorgalmazta, hogy a múlt héten Fidesz-kézjegy is szerepeljen a mai gazdasági miniszter kezdeményezte négypárti gazdaságpolitikai közösen vállalt minimumon.
Bár közösen vállalt gazdaságpolitikai minimumot kötelezőnek tart Matolcsy is, de csak akkor, ha ők vannak hatalmon, ha az övéi diktálnak egy újfajta nemzeti kerekasztalt. Akkor például lesz fórum, hogy megköttessék az euró bevezetése mellett egy másik 2010-es béke is. Abban a főbenjáró ügyben, amelyiknek a hadüzenetét e héten fogalmazták meg Debrecentől Budapesten át Győrig. Jobbos és balos városok népei ugrasztandók össze azért, hogy melyik településnek dukáljon az európai főváros 2010-es tisztsége, azaz melyiket nevezze be a jelenlegi kurzus.
De hol van az a 2010? Nagyon messze. Felejteni pedig nagyon szeretünk, sőt tudunk is, s ez üzenet lehet Kósa debreceni polgármesternek. Az ország másik csücskéből tanulhatja el a módit, azt, hogyan alapozhat a szelektív memóriára két, tavaly még alaposan felspannolt dobóatléta. Az érmeiktől megfosztott és a versenyzéstől eltiltott olimpikonok a múlt héten ugyanis bejelenthették, folytatják. Hogy ott-e, ahol abbahagyták tavaly, az nem derült ki, csak az, hogy a helyi - szombathelyi - választópolgárok bizonyára szavazataikkal doppingolhatják a polgármestert és a városi honatyákat, hogy ugyan tartsák már el patyolat tiszta fiaikat. A debreceni polgármester tehát ellesheti, milyen is a keresztényi megbocsátás. Ráadásul Kósa Lajosnak könnyebb is a dolga, mint szombathelyi kollégájának, hiszen világra szóló bűnt még akkor sem követne el a város, amelyik nevezési jogot nyerne az európai fővárosi címért folyó versenyben a másik négy település ellenében. (Bár nehéz elhinni, hogy lehet település széles e hazában, amelyik merészkedik győzni, dacára annak, hogy nem Debrecennek hívják.) De most a tantárgy a polgármesteri megbocsátás szombathelyi stílusban, aholez annak ellenére is sikerült, hogy egy ország szégyenkezett tavaly ilyenkor az Annus-Fazekas duó miatt. Megbocsátottak a vasiak és nyúltak is a zsebükbe, hogy közpénzen tartsák el a szombathelyi diszkosz- és kalapácsvetőt.
Mindeközben magánpénzen él a foci. Némelyek szerint jobban is, mint arra rászolgált. A múlt héten két menetben öt-kettőre kikapó magyar válogatott az egyik meccsen hiába viselte mezén a lehető legnagyobb Magyarországra utaló címert, eltörpült a latin labdarúgás mögött. Pedig nagy pénz a nagy foci hiányában is van. Tavaly ilyenkor például az OTP elnök-vezére, Csányi Sándor által ünnepélyesen kiutalt támogatás indította el a Bozsik-programot, akkor a Puskás stadion gyepén Orbán Viktor személyesen hipnotizálta kezek írták alá a pénzügyi támogatás okmányát. A ma már "csak" a Real Madrid mérkőzés magyarországi létrehozását finanszírozó Demján Sándor sem ült rá a pénzes ládájára, de a labda helyett mégis belé rúgtak akkorát, hogy kidurrant a patronáló kedve.
#page#
Pedig a zöld gyep népe sem bánta volna meg, ha a két guru, Csányi és Demján, túl azon, hogy immáron üzletileg is egymásra talált, kéz a kézben fut ki a pályára, hogy nagy tanítójuk igéjének - nagy pénz, nagy foci - szenteljék életüket. De mert a magyar labdarúgás művelői az igének csak a felét - az első felét - képesek felfogni, a Demján-Csányi páros nem a stadion-ingatlanokra esküdött fel a múlt héten. Hanem egyszerűen csak a TriGránit bizniszt művelik immáron közösen. Tény, titokzatos összegű befektetéssel ugyan (talán annyival, amennyi banki részvényt úgymond realizált a múlt héten az elnök-vezér), de Csányi Sándor - és a pénzvilágban a roppant márkás név viselője, Nathaniel Rothschild - beszállt az ingatlanfejlesztés közép-európai óriásába 25 százalékos részesedésre szert téve. Azt már tudjuk, hogy a foci mindkét üzletembernek fontos, illetve fontos volt. Azt meg az tudja, akinek jó a memóriája, hogy a Demján-Csányi páros egymásba érő két épületben - az egykori Magyar Hitel Bankban, illetve az Országos Kereskedelmi és Hitelbankban - kóstolgatta az ifjú bankárok frissen sült kenyerét. Mostanában pedig a Budapest Airport privatizációs tenderén mérettetnek meg együtt, s ha sikerül a bolt, akkor Villányból, valamint Badacsonyból hozatnak a koccintáshoz egy kevéske - hazait.
De vajon nem figyelmeztető ez a súlyos és most már nem is alkalmi egymásra találás egy olyan politikai pártnak, amelyik minden erejével beakaszt a Budapest Airport privatizálóinak? Egyáltalán: ki rúghat labdába akkor, amikor egy ilyen tőkekoncentráció szerveződik nem sokkal a választások előtt? Az erős politika átmegy gyengébe - sokak szerint hál' istennek - , ha végre-valahára a gazdaság nem a másodhegedűs szerepére kényszeredik a társadalomban.
Rendes tett lenne a Demján-Csányi párostól, ha szólna az egymással - és így két komplett fél országgal - szórakozó politikai oldalnak, hogy ne tökölődjenek tovább, s például ne gondolják, hogy közkívánatra fabrikálnának független hatalmi ágat az ügyészi szervezetből. Mert hol az egyik oldal, hol a másik megkísérli ezt a manővert, majd meg oda-vissza jól megfúrják a másik kezdeményezését. Bár meg kell hagyni, a legújabb - múlt héten kezdődött - módi stílusváltáson megy keresztül. Miközben hallgat a mély - ezúttal a Fidesz -, az MSZP mind inkább a végrehajtó hatalom alá igyekszik rendelni a Polt Péter nevével fémjelzett szervezetet. Tette már ezt a szoci kormány anno, a Fenyő-gyilkosság idején is, de már házon belül megfúrták. Valamivel később az Orbán-kurzus akarta magáévá tenni az ügyészséget, a fúró szintén jól működött. Hála a visszhangos Kulcsár-vizsgálatnak, most megint balról akarják átlényegíteni az ügyészség felügyeletét, meglehet, a most síri csöndet magára erőltető Fidesz legnagyobb örömére. Egyelőre páholyból szemlélik a Kulcsár-ügyletet, a nyilvános kutakodást az egykori, Fidesznek kedves felügyeleti elnök biliborogatásán megfeneklett, az elsíbolható haszon reményében megforgatott parkoló állami és nem állami forintok után.
Stróman ügyek, köz- és magánpénz tolvajlások, hatalmi fátylakkal takart eredeti tőkefelhalmozások voltak persze korábban is. Erre is emlékeztetett az a derék, éppen 75 éves publicista, akit a héten köszöntenek egy hajdan volt Magyar Nemzet című lap munkatársai. Diurnus - Bodor Pál - írt is ilyesmiről, még mielőtt Kulcsár az álbróker diplomáját megszerezte volna. "Azt általában mindenütt a világon előbb-utóbb megtudják, ha egy vállalat tönkremegy... Érdekes: az erkölcsi csődöket ritkán jelentik be. Ha egy intézmény, egy gondolat, egy ember elveszti minden erkölcsi hitelét, ha csalódnak benne mindazok, akik reménységgel, derűvel, várakozással 'megelőlegezték' - közlemény akkor sem jelenik meg sehol, a szanálással nem foglalkozik senki, a kárvallottak olykor azt sem tudják meg, vajon tudatos csalóval, csalárdsággal, szellemi szélhámiával volt-e dolguk, előre megfontolt szemfényvesztéssel, avagy csak át nem gondolt, balga jószándékkal, jóhiszemű tévedéssel, őszinte ostobasággal."
A 75 éves Bodor Pálját felköszöntik tehát azok, akik akkor dolgoztak az újságnál, a hajdan volt Magyar Nemzet című lapnál - nem összetévesztendő azzal, amelyik most jelenik meg ilyen címmel -, amikor az imént idézett Erkölcsi csődök című Diurnus-jegyzetet is meg lehetett jelentetni. Attól azonban nem kell félnie sem neki, a szerzőnek, Bodor Pálnak, sem akkori - és még élni képes - kollégáinak, hogy a mai idők erkölcsi csődjei miatt valakinek is fájni fog a feje. Attól meg végképp nem kell tartania Diurnusnak, hogy köszöntené őt bárki is azok közül, akik fizikai és szellemi közösséget vállalnak a Kulcsár-féle ügyészségi kihallgatási jegyzőkönyv hónapok óta tartó törvénytelen, büntetlen és tendenciózusan szelektív kinyomtatásával a Magyar Nemzet nevet ma viselő lapban. Az viszont örömére szolgálhat Bodor Pálnak is, hogy nem akármilyen idők tanúja és krónikása lehet, s olykor bizony be is jelenthet egy-egy erkölcsi csődöt.
