Megakadályozni véletlenül sem akarjuk a Fidesz-elnököt vállalatlátogató programjában. Sőt, még azt is megtesszük segítségképp, hogy összeállítunk egy listát, ahová ne kopogtasson be az ellenzéki párt vezérkara, mert ott a kormány legyártotta gazdasági programot hallhatja viszont. Szükségképpen ilyen a ma még szőröstől-bőröstől állami Budapest Airport. S mert szőröstől-bőröstől állami, snassz lenne, ha más gazdasági programot vágyna, mint amilyet az állam, a kormányzat elképzel. Így volt ez akkor is, amikor egy bizonyos Gansperger Gyula úr - az állam privatizációs intézményétől közvetlenül a céghez landolva - dirigálta a légikikötő gazdálkodását, annak Orbán-kormánnyal lojális gazdasági programját. De lépjünk tovább, hiszen akad még cég a listán, ahol a gazdasági élet helyi szereplői hajszál pontosan olyan gazdaságpolitikát tartanak kívánatosnak, mint amilyet hivatalból megkövetel tőlük az állam, illetve amit mindenki kapásból felismer, amennyiben persze figyeli a regnáló kormány politikáját. Tehát Orbán Viktornak - elvégre hivatalból ismeri ellenfelei programját - immáron harmadik éve nem nyerő felkeresnie a Tokaj Kereskedőház Rt.-t sem. Ott az utolsó hordóig állami minden, sőt, még a veszteség is az államé volt addig, ameddig azt el nem mulasztotta a jelenlegi menedzsment.
Tokajban a múzeumi borok között akadnak persze olyan palackok, amelyeket akkor dugóztak le, amikor még a térség összes szőlőbirtoka privát volt, s csak a finánc volt állami. A kereskedőház a történelmi léptékben aprócska időt - mintegy hatvan évet - lát át állami borászkodásból kifolyólag. Azt meg arrafelé is tudja minden férfi ember, hogy a parancs az parancs: amikor a (párt)állami vezérigazgató elrendelte a Szovjetunió pancsborral való ellátását, akkor Mádtól Sátoraljaújhelyig csak az nem pancsolt, akinek a helyi elöljárók pártszerűen bepancsoltak. Másfél évtizede a párt szócska ugyan kimúlt a pártállami szóösszetételből, de a lényeg nem változott: az állami cég az állam édes gyermeke, s az igazgatói székből aztán végképp nincs visszapofázás. Hogy milyen gazdaságpolitikát akart látni az ottani cégvezetés négy évvel ezelőtt, azt tehát a legborgőzösebb álmából felriasztva is azonnal fújja a gazdasági vezetők gazdaságpolitikai elképzeléseit újabban meghallgatni, megkérdezni akaró Orbán Viktor. Hajszál pontosan olyat, amilyet nevében megmondtak a Tokaj Kereskedőház akkori vezetőinek. Akiknek állami, polgári, állampolgári kötelességük volt szőlőfelvásárlásra konvertálni az állami büdzsétől kapott 4 milliárd forintot. Most nem idézzük, miként is fogalmaztak akkoriban Badacsonyban, Egerben a borászok, de azt sem, hogy vélhetően miként hozsannáztak a sárazsadányi furmint lelkes előállítói.
Azóta sok víz lefolyt a Bodrogon.
Az Orbán-családnak oly kedves sárazsadányi dűlő abszolút privát. Ha tehát a Fidesz-vezér saját múlt heti programadó kinyilatkoztatásának eleget akar tenni, akkor a számára is legfogyaszthatóbb gazdaságpolitikára az övéi körében, a családi(as) cég borpincéje előtti padon tehet szert a legkönnyebben. Két dologra persze így is vigyázniuk kell a sárazsadányi szőlőbirtok gazdáinak. Először is arra, hogy titokban érkezzen, s ne botoljon bele az ÉS, a Népszava munkatársaiba a volt kormányfő. Másodszor pedig arra, hogy más helyi cégek tulajdonosaival, vezetőivel se hozza össze a sors Orbán Viktort, mert már az első sarkon emlékeztetnék, hogy menjen az állam a jó büdös francba a piactorzító felvásárlási dotációjával. De ha már mindenáron pénzt akartak, akarnak nyomni az ágazatba, akkor azt tegyék (tették volna) a szakma oktatásának, a kutatásnak, a kisebb gazdaságok száma szaporításának a javára.
#page#
(Folytatás)
A sárazsadányi furmint kóstolgatása közben dél-dakotai mondásokat, ha valamikor, akkor most nem tanácsos citálgatni, mert esetleg tovább tart az indián nyár Magyarországon, mint ahogyan azt némelyek pénztárcája és vagyonbevallása szeretné. A múlt hét huszonegynéhány fokosra, napsütésesre sikeredett, esténként meg a hűvösből sem volt hiány - ez az, ami nagyon kell a tokaji szőlőnek, az aszúsodásnak: a jó minőségű termésnek, a tökéletes bornak. Még Sárazsadányban is. Ahol, ha a Rajnai Attila (ÉS) - Ferenczi Krisztina (Népszava) leleplező páros rajta kapja a szeptemberi napot melegen sütni, akkor a hőfokot menthetetlenül átszámolják must cukorfokba, azt meg az Orbán-család vagyongyarapodásába.Szóval le a nappal! Vagy le az újságíróval! Ez utóbbi nyomait, írmagját a '90-es évek legeleje óta folyamatosan tűntetik el teljes politikai segédlettel. A "felszántás" a múlt héten váltott igazán látványos eseménysorba: buldózereknek köszönhetően romhalmazzá vált ugyanis az a valami, amit sajtóháznak, Népszabadság székháznak, Hírlapkiadónak hívtak egykoron. És ezzel a budapesti Fleet street sajtótörténeti emlékké válik. Emlékezzünk csak, hiszen a romhalmaznak szinte a szomszédságában áll, de már merőben más beltartalommal a New York Palota. Az olasz Boscolo csoport szállodává lényegíti át a négy emeletnyi szerkesztőséget, a szebb időket megélt Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap egykori otthonát. Az épületek is, a szakmai is kiürülni látszik, ez utóbbi a politika legnagyobb örömére. A tollforgatók már töredéknyi hatékonysággal és hitelességgel szólnak bele közerkölcsbe, alakítanak közízlést, s már rég nem hathatnak politikusok értékítéletére, magatartására. Egy mai honatya pedig már mesének, agyömlengésnek, hazugságnak tartja annak felidézését, hogy egy Csengey Dénes nevű író, később képvselő, MDF-es politikus a New York Palota második emeletén, a Magyar Nemzet halljában, körméig égő csikkeket termelve tévén nézte újságíró barátai társaságában az 1990-es választásokat. Akkor, vagy szinte akkor húzott át a szerkesztőségi folyosón Csurka és Görgey egy-egy tárcával... Ennek a hírt, információt, riportot, publicisztikát írni tudó újságíró világnak - politikusi közkívánatra - a székházakkal együtt vége. Így pedig nem sokkal több, mint népszórakoztató-ipari produkció az, ha Sárazsadányban közpénzeket sem mellőző kormányfői gyarapodást jár körül az egyik lap, a másik meg egy Haris közben leledző, a tulajdonos kormányfői teendői idejére feleslegessé, kiadhatóvá vált lakás jövedelmét keresgéli - bizonyos zsebekben.
Egy hatalmas szivar egyébiránt a jogfolytonosságot képviselheti a dicső sajtómúltból egészen a mába. A New York Palotából keskeny folyosó vezetett át az Osvát utcai traktuson lévő nyomdába, oda ahol a Hírlap is, a Nemzet is készült. A Magyar Hírlapnak volt egy mettőre - mai újságírót senki ne kérdezzen, hogy ki az, mi az -, aki úgy vezényelte éjszakáról-éjszakára a lap nyomdai elkészítését, hogy szivarban mérte a szerkesztők pontosságát, gyorsaságát, s azt, hogy úszik-e és mekkorát a lap. A hófehér szakállat és szivart viselő Bakos bácsi füstrúdja a múlt héten visszaköltözni látszott a Magyar Hírlaphoz, mivel megint lett egy ember, aki akár a szivarmércét is alkalmazni fogja az újság pontos és precíz előállítása érdekében. Az urat - ki ne ismerné - Széles Gábornak hívják, s üzlettársával, az ugyan nem szivarozó, de más életveszélyes szenvedéllyel azonban ugyanúgy rendelkező Vissi Máriával egyszerűen megvette a Magyar Hírlapot. A Széles-féle szivarmérce azonban nem a technológiai pontosságnak, hanem a távolságtartásnak az ellenőrzője lehet, s mint ilyen, egyelőre okoz is némi fejtörést az öregebb újságíróknak. Széles - nyilatkozta - azt várja el a lap munkatársaitól, hogy a produktumból a jobboldali meg a baloldali újságolvasó egyaránt mindenben kiszolgálást nyerjen, s így ne kelljen jobboldali meg baloldali lapot vennie a tájékozódásához, hanem csak egyet, a Magyar Hírlap nevűt. Halkan merjük feltenni a költői kérdést: Széles Gábor nem fél-e attól, hogy olykor-olykor üres oldalakkal fog megjelenni a vélhetően most már kedvenc újságja? Hiszen a mindenkit kiszolgálni adott esetben egyet jelenthet a senkit sem kiszolgálni állapottal. S míg a tulajdonostárs nyugodtan felidegesedhet például egy betűkkel töltötten is üres oldal láttán, hírek szerint ilyenkor önnyugtatás gyanánt repülőre száll, hogy abból ejtőernyővel kiugorhasson. Mire földet ér, békés, nyugodt, kiegyensúlyozott emberré válik ismét. Ám Széles Gábornak nem adatik meg, hogy ugráljon, ő legfeljebb csak megint rágyújthat...
Ilyen sajtókörnyezetben vajon mennyit is ér a hír a múlt hét elejéről: Demszky Gábor 300 éves mulasztást pótol. Mármint azzal, hogy (szinte) hivatali ablaka előtt megszűnt az a bazársor, amely a főpolgármesteri hivatal épületét elválasztotta a főváros népétől. Fal, bazár pár napja immáron tényleg nincs, Károly körúti parkosítási terv viszont van. Tehát: a sajtóhír szerint Demszky nyakába varratik a 300 éven át létezett bazár? Merthogy az információ "kezelésének" módját nem hozták nyilvánosságra: azt, hogy a főpolgármesternek köszönhető-e a 300 éves mulasztás, vagy azt, hogy végre sikerült valakinek véget vetnie a 300 éves mulasztásnak? Innentől kezdve minden polgár, aki elsétál a Károly körúton, kedve szerint köphet egy nagyot, vagy hálaimát mormolhat. Vagyis szavazhat, választhat. A Károly körúton (is) eldördült a startpisztoly, de az itteni falbontás minden jel szerint csak egyet nem jelent. Azt, hogy tényleg eltűnnének a falak - a politikából.