Történelmet csináltunk a múlt héten. Pontosabban: visszacsináltunk.
Kezdtük Ágival, több pesti WC új bérlőjével. A kényszervállalkozások helyébe lépő Erzsébet városi szükségvállalkozás annyit tesz, hogy - a közszolgálati rádió kedd délutáni riportja szerint - a modern idők Kiss Manyija (50 alattiaknak: a Madách Színház neves művésznőjének WC-s nénis kacagtató kabarétréfája napjainkban is aktuális és akár visszanézhető, ha a köztévé archívuma is megengedi) jogot kapott egy nyilvános illemhely felújítására, s ígéretet továbbiak franchise-osítására.
A lényeg, hogy Ági és klotyói történelmet írnak. Emlékeztetnek rá, felidézik, hogy a II. világháború előtt a privátszférának, a kommunizmus alatt az állami - tanácsi(?) - szférának is megérte, hogy Budapest népe ne csinálja össze sem magát, sem tábornoki rendfokozatot birtokolva jobb rendőr-főkapitányságok falát. Némi apró fejében formatervezett zöld házikókban, vagy a mélybe épített hasonmás létesítményekben tehette dolgát a polgár. Aztán jött másfél-két évtized, s egy teljesen új generáció nőtt föl úgy, hogy nem tudta, mi is az az utcai WC és milyen is az a valaki, aki, ha használna régi típusú személyit, azt íratná be a munkahely rubrikába, hogy toalette-felügyelő, a végzettség rubrikába pedig...
Annyi biztos, hogy a rádióban megszólaltatott Ági - a franchise-os illemhelyek működtetésére vállalkozó üzletasszony - megígérte, nem lesz kollektív pisuar, helyette az urak is magányos egységekben és kétharmad vizitdíjért - 200 forintért - tehetik azt, amit Kiss rendőrtábornok pár éve munkahelye oldalában - igaz, ő ingyen. Ígért egyebet is a szükségvállalkozó, mint mondta, lesznek kencék, olajak, lesz éjjel-nappal biztonsági őr, sőt lesz külön zuhany és külön klotyó a környék fizetni nem tudó hajléktalanjainak, akik e javakat ingyen kaphatják meg.
Ági tehát történelmet ír, visszahozza a fejlett múltat, azt az időt, amikor ódivatú szolgáltatásra futotta Budapestnek, s futotta a városlakónak, ez utóbbiba beleivódott, hogy magának vigyázza saját környezetét. A ma öregjei pedig visszasírhatják ifjúságuk öngondoskodó társadalmát, mármint azt, amelyik épített magának illemhelyeket is. Nekik, a ma öregjeinek a múlt hét szolgált további történelmi kirándulással is. Múltidézéssel, melynek érdekében persze kellett egy cseppet sétálni, le a rakpartra, esetleg oda, ahol például egykoron a Kossuth híd vezetett át Pestről Budára. Abból az emberből, aki a múlt szerdán odasétált a folyóhoz, nem csupán az a régen közkeletű mondás szakadt fel, hogy Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog, hanem az ige ki is egészült: és Lenin még úszik is. Vlagyimir Iljics egy jókora szoborként méretes uszályra pattant és tiszteletét tette a Dunán. Hangsúlyozzuk, nem monitorra és nem az Aurorára kéredzkedett fel, hanem csak egy egyszerű, hétköznapi szállítóeszközre, melyet, belátjuk persze, Leninnel a tetején mégis roppant könnyű félreérteni. A hírügynökségi tudósító - alighanem fiatal firkász - pedig csak a kimenetet ismeri, ezért is emlékezett meg úgy a 12 méter magas, hungarocellből készült alkotásról, melyet egy játékfilm kedvéért utaztattak a folyón, hogy "vélhetően a kommunizmus búcsúztatásának jelképeként jelenhet majd meg a műben".
És ha nem megy Vlagyimir Iljics, hanem jön?
A folyó jobb és bal partján száját tátó néppel nem közölték, hogy most éppen összetört, avagy kitört a kommunizmus, Lenin egyszerűen csak haladt. Gondoljunk bele, mi is lett volna, ha a filmesek uszálya elszabadul, s a folyó kisebb-nagyobb kanyarulatainak köszönhetően Lenin befut a néhai Rákosi - korábban Weiss Manfréd - gyár dunai kikötőjébe? Lehet, hogy néhány idősebb vasmunkás kapásból felkiáltott volna, hurrá, megspórolhatjuk a szikratávíró költségeit, Kun elvtárs személyesen adhatja át Lenin elvtársnak tanácsköztársasági üzeneteit, az meg helyben gratulálhat magyar követőinek.
Gyorsan közöljük, Lenin nem szabadult el, az egykor vörös Csepel pedig köszöni, jól van, s 2008-ban nemmel szavaz Vlagyimir Iljicsre. De nosztalgiázni azért a csepeliek is szeretnek, s kifejezetten fájlalják, hogy a brazil-portugál-magyar koprodukcióban készülő, Budapest című film hőse, a Dunán hajókázó Lenin nem érkezett meg a XXI. kerületbe, oda, ahol egykoron nem is hungarocellből, hanem fémből készült szobra és tenyere mutatott a Csepel Művek főbejáratára: mars be dolgozni, proletár! Nem is lehetett véletlen, hogy ez utóbbiba, a gyári szobor kezébe - búcsúzóul, kitessékelése előtt nem sokkal - egy szelet kenyeret is raktak útravalóul.
A múlt heti múltidézés Ági asszony illemhelyeivel és a filmesek úsztatott Leninjével jót tett a pesti nép lelkületének. A tavalyi tavaszköszöntőre emlékezve pedig meg is fogalmazódott némelyekben az idei márciusi üzenet: kedves WC-s néni, köszönjük a gondoskodást, mert 2008-ban is becsinálunk, de nem Vlagyimir Iljics jövetelének láttán.
