Z. Márta nem győzte dicsérni szerencséjét. A '80-as években, mikor már kiheverte a sokadmaga túlélte prágai repülőgép baleset lelki gyötrelmeit, egy autó utasaként került bajba. Visegrád fölött, egy hegyi úton vesztették el uralmukat járművük fölött. Utólag tudta meg, hogy percekkel később egy német autós is arra haladt, aki merő véletlenségből orvos volt, sőt járműve csomagtartójában olyan életmentő eszköz is megbújt, amellyel infúziót tudott adni a veszélyes állapotban lévő hölgynek.
A lényeg: Z. Márta másodszor is megmenekült. Főleg a második eset az, amelyiknek emlékeit 2008-ban igen előnyös leporolni. Ugyanis a német úr - akkor még szeretett honunk polgárainak ideológiai ellenfele, lévén ő a kapitalizmust, az erdei országút mellett haldokló hölgy pedig, papírforma szerint, a szocializmust építette, illetve az előbbi felmenőitől talán nem lehetett idegen az ária nép mítosza, ellentétben a sebesült hölgy felmenőivel, akik össznépi alapon elvben ugyan lehettek csatlósok, de a fegyvertárs országban nemigen tekintették őket sem felsőbbrendűnek - nem mérlegelt. Azonnal segített, azonnal életet mentett.
A több évtizeddel ezelőtti történetet 2008 augusztusában, egy autóstoppos fiatal pár fiú tagjának váratlan kiszólása idéztette fel bennünk. Pár perccel azt követően, hogy az autórádió hírei között elhangzott, ötven defibrillátort adott át a sportért is felelős miniszter sportpályák, uszodák, sportorvosi rendelők, edzőtáborok képviselőinek, Tokaj azon végéhez értünk, ahol az országút Bodrogkeresztúrnak tartott. Balkézről az alábbi kép fogadta az érkezőt, egy kisebb dombon jókora rúdon lepedő méretű piros-fehér-zöld, egy másikon ugyanakkora árpádsávos zászló ácsingózott, a közeli épületen pedig zártkörű borkóstolást hirdető feliratot sikerült szemügyre venni.
"Ha itt lennék rosszul, előbb megkérdeznének téged, magyar vagyok-e, aztán, biztos, ami biztos, benéznének a nadrágomba, s csak utána tennék rám a defibrillátorukat" - vetette oda a stoppos fiú a stoppos lánynak.
A múlt heti kormányzati ajándék a sportintézményeknek nagyszerű tett. Kivált, ha igaz a folytatás is - idővel "civil", ám forgalmas helyeken is lesznek a leállt szívet újra indító szerkezetek -, mégis elgondolkoztató vállalkozás, megannyi kérdések megfogalmazására ad alkalmat. Miért mehet biztosra például bármelyik tévétársaság bármelyik riportere akkor, amikor faluhelyen egy rendőrségi ügy apropóján a családot, a gyerekeket verő, avagy megölő ember szomszédjához bekopogtat: garantáltan egynemű választ fog kapni. "Én nem láttam, nem hallottam semmit, aludtam, altatót vettem be, ment a tévé" - tipikus válasszal szolgálják ki az "oknyomozót", amit csak az hisz el, aki még soha nem töltött el három percnél többet bármely falu bármely portáján. A közömbösség, közönyösség dolgozik városban is: Budapesten nem szokott hiányozni egyetlen harmincegy-két éves fiatal sem senkinek akár a zsúfolt lakótelepi, akár az angyalföldi bérházban, ha éppen úgy lövi be magát, hogy otthon, avagy már a lépcsőházban kileheli a lelkét. Ugye, hogy sokkal könnyebb átlépni egy alélt ember teste fölött, mint ott maradni, kihívni a mentőt, s addig is - akár használ, akár nem - mesterséges légzést adni neki?
Csak kérdés az is: a minap a Vörösmarty téren az osztrák focicsapat drukkere vajon mellkasához kaphatott volna azzal, hogy rosszul van? A belvárosi kávéházból kirohanhatott volna hozzá a pincérlány az osztrákokkal verekedő kispesti drukkerek közé egy életmentő készülékkel úgy, hogy pillanatok később már nem a saját életét kellett volna mentenie, miközben kórusban üvöltötték volna neki, hogy fel ne támaszd az a büdös labancot? Szintén kérdés: az elmúlt években egyszerűen csak ítéletvégrehajtó intézményként emlegetett észak-magyarországi, átalakulás, átszervezés, modernizálás előtt álló kórház változatlanságát védő szerveződés főembere - a gyógyítóhely főportása - vajon mit tesz, ha a munkahelyére igyekvő, az új üzemeltető céggel együtt dolgozni akaró orvos munkába menet a kapuban rosszul lesz, szívéhez kap, elalél? Kap-e emberbaráti segítséget az őrtől, aki esetleg úgy dönt a haldokló láttán, hogy engedi az árulóknak kijáró büntetést beteljesedni az infarktus segedelmével?
Ugyancsak kérdés: miért kell korteshadjárattal felérő nyilatkozatháborúba fognia annak a derék kormánymegbízottnak, aki egy élő, jó, de be nem tartott KRESZ-előírás - a zebra előtti kötelező lassítás és megállás - szigorítását akarja megvalósíttatni? Napjainkban is megannyi jog védi az úton átkelni akaró gyalogost - mégis sikk nem észrevenni még a puszta létét sem. Vagy: nincs az a tudatformáló, megszégyenítő, immáron tipizált, típusos tévériport sem, pedig évente tucatnyi készül belőle, amelyik a mozgáskorlátozottak, sokgyerekesek parkolását segítő felfestés jogosultjait lenne képes helyzetbe hozni. A közömbösség, közönyösség dolgozik tehát falun, városon, autós gyalogos, egészséges autós, mozgássérült autós relációban is - vajon ebben az emberbaráti világban hol lehet a helye a leálló szíveket elindítani képes "utcai" készüléknek?
Egyáltalán: szabad-e közterületen rosszul lennünk? Megengedhető-e hogy egy-egy kormánypárti, illetve ellenzéki - bal és jobboldali belső zsebünkben elhelyezett - párttagkönyv megfelelő előrántása előtt ájuljunk el mondjuk egy MSZP-, vagy egy Fidesz iroda előtt sétálva? Az elmúlt egy-két hétben valóban nem csupán azt hallottuk, hogy a sportlétesítményekben lesznek életmentő készülékek, hanem azt is, hogy forgalmas helyeken, közintézményekben lehet majd segítséget adni és kapni, mert szintén "szolgálatba állítanak" beszélő, technológiai lépéseket ismertető, méréseket is végző defibrillátorokat.
Az szinte bizonyos, hogy kulcsra zárt szekrénykékben vigyázzák majd a szerkezeteket, s ha lenne is a bajba jutotton segíteni igyekvő járókelő, egymaga kevés lesz, kell mellé egy másik polgár is. Hiszen míg az egyik a szívmasszázzsal igyekszik menteni, a másik elmegy megkeresni azt a valakit, aki a kulcsot őrzi. Ha persze nincs kulcsra zárt, őrzött állapotban az életmentő készülék, akkor az úgy van ott a közterületen, hogy nincs ott. Ott volt, de - tekintettel fémtartalmára - még sincs ott az ünnepélyes elhelyezést követő tizedik perctől kezdve.
Z. Márta jól tudta tehát, mikor kell balesetet szenvednie. Vagy azt tudta, hogy mikor nem: 2008-ban például kifejezetten tilos. Ha nem tartja be mégsem saját szabályát 2008-ban, akkor jobb, ha ismét az erdőt választja a rosszulléthez, mért bár német turista orvosok talán kisebb esetszámban fordulnak elő, egy valamirevaló borztól is kitelik, hogy addig nyalogatja a bajba jutott vértelen arcát, ameddig az gyógyulni nem kezd. A borz ugyanis olyan állatfaj, amelyik nem kér párttagkönyvet, s arra sem fordít különösebb figyelmet, hogy a sebesült árpádsávos környezetből érkezett-e az erdejébe.
Bár a borznak sem könnyű a dolga manapság, mert elég könnyen ellophatják feje fölül az erdőt...
