A könyvelés különösen pontos: mint mindig, most is bizonyosan szerepel a hatósági papírokon, hogy hány óra hány perckor a hányas cipőt viselő, milyen vércsoporttal rendelkező, aznap mit reggeliző cégalkalmazott észlelte, hogy nem észleli a száz öntvénylécet, a harminchárom gátervasat, a hídkorlát elemet a vállalat telephelyén. A hivatalos közlemény némi mosolyt is csalt az újságolvasó arcára, amikor azt hozta nyilvánosságra, hogy az ismeretlen tolvajok után indított nyomozásban a fémfelvásárló helyeket is ellenőrzik.

Ellenőrizzék csak. Amint azt szokták - cseppet feleslegesen. Az 5 millió forintot érő ellopott öntényeket most is csak egy embertípus képes fellelni, mégpedig egy másik fémtolvaj. Vagy mondjuk egy külföldi "hulladékáfás" telep tulajdonosa. Az az embertípus azonban nem, amelyik hivatalból fújja a paragrafust is: az Európai Közösségen belüli, az oda irányuló és az onnan kifelé történő hulladékszállítás felügyeletéről és ellenőrzéséről szóló 120/2004. (IV. 29.) Kormány rendelet biztosít ellenőrzési jogosítványt a Vám- és Pénzügyőrség részére a hulladéktermékek tekintetében.

Szabály van, mélységi ellenőrzés ugyancsak van, országhatár északnak és nyugatnak menet azonban éppen úgy nincs, mint ahogyan nincs száz öntvényléc, harminchárom gátervas és korlát a tatarozás alatt álló Szabadság hídról. E tárgyakat a múlt héten lovasították meg, de nem Budapestről, ahol a híd maradványai még megtalálhatók, hanem Nyíregyházáról, ahol állítólag egy ottani cég kezdte volna meg a felújítást. Az ugyan igaz, hogy a hatóság precíz listát adott a hiányról, de az is, hogy a lopás helyszínét tulajdonló vállalkozó nem állt szóba a sajtó képviselőivel. Vajon a rendőrséggel igen? A hatóságnak ugyan elmondta-e, hogy a híd tatarozóin és rajta kívül ki mindenki tudta, milyen anyagok érkeznek a telepére?

Nos ezt mi, naiv, a hídért aggódó laikusok nem tudtuk és nem is tudjuk meg. Ezért nagy-nagy keserűségünkben csak egy virtuális hídtartozék-keresésbe vagyunk képesek belekezdeni, s gondolatban arra járunk, amerre olykor-olykor Antall József szobrok teszik tiszteletüket a beolvasztásra vávra, elműs tartalék transzformátorok belsejét, valamint kábeleket, csatornafedeleket, rézöntvényeket - nem 10-20 kilónyit - kínálnak fel hazai, de inkább nemzetközi hasznosításra. Csupán - és nem virtuálisan - üzenjük a híddarabokat kereső hatóságoknak, hogy a száz öntvényléc nem ott lelhető fel, ahol a szintén titokban felszedett, teherautóval elszállított sok-sok tonna vasúti sín. Hozzáértő vasasok ugyanis pontosan tudják, az építkezéseken egyenesen imádják a vonatok alól kiemelt acélt, mivel a vasbeton gerendáknál tartósabbak, jobbak, lopott építőanyagként pedig olcsóbbak is.

A szorgosan, de vélhetően nem a megtalált csatornafedelek, Antall-szobrok, kábelek alapján darab-, hanem csak órabérben dolgozó fémtolvaj-keresők olyan kényes esetekben, amikor kezd hiányozni egy híd a Duna felett, enyhén neveletlenül, vagyis bejelentés nélkül felkeresik azokat a fémhulladék nagykereskedő cégeket, amelyek minden átvett és minden továbbított anyag minden kilójáról anyagmérleget, jegyzőkönyvet készítenek. Akiket viszont sikerrel elkerülnek, azok a pár éve törvényileg is engedve regisztrálatlanul hulladékanyagokkal foglalkozó "vállalkozók", s kollégáik, akik faluhelyen, házaik udvarán - magánterületen, kutyával, kerítéssel és furkósbottal (nem vasdoronggal) védetten - gyűjtögetik a vasat, az acélt, s a kőolajtempóban dráguló rezet. Közülük a peches, de szintén vállalkozói jogosítvány nélkül vasat és fémet gyűjtő kisúttörőket a sors hosszú utazásokra kényszeríti, hiszen bár ők is mindenféle nehézkes papírmunka, számlakitöltögetés nélkül olcsóbban veszik meg a csatornafedeleket, Antall-szobrokat, Szabadság híd darabokat beszállítói hálózatuktól, jóval drágábban szállítják tovább a "hulladékáfás" országokba a portékát, mint azok a kisúttörők, akik az országhatár és az autópálya közelében serénykedve állítják össze kohászatokba küldendő készleteiket. Ez utóbbiaknak persze eleve kisebb az esélyük arra, hogy egy jót beszélgessenek, anekdotázzanak a mélységi ellenőrzési csoportokban szolgáló urakkal, s ezért aztán számukra unalmasakká is válnak a hétköznapok.

A múlt héten ékeitől végképp megfosztott Szabadság híd nem vált teljesen csupasszá, a négy turul - mintegy évszázada - szerencsére most is zavartalanul a helyén, a műalkotás legtetején találtatik. Az ott ősi jelkép madarak nem keltették fel a sínek, csatornafedelek, transzformátorok, kábelek, emberalakot ábrázoló szobrok tolvajainak figyelmét, éppen úgy nem, mint az a tonnás rokonmadár, amelyik messze nem annyira ősi és messze nem annyira békés üzenetű, mint a Szabadság híd tetején lévő négy másik. Ezt az újat, alig egy éveset a törvény megszüntetni rendelte, de a fémtolvaj urak bizony nem mernek egy fordulót tenni teherautójukkal, darujukkal a XII. kerületi turulért. Ebből is tudjuk, madár és madár, fém és fém, tolvaj és tolvaj között igen nagy lehet a különbség, még akkor is, ha a budai turult hivatalból talán nem is keresné a hatóság.

A kérdés ezért tehát nem is ez, hanem az, hogy híd és híd között van-e különbség? Mert ha nincs, akkor - ki tudja, holnapra kiderülhet, az Északi Összekötő Vasúti Hidat csak szétszedni sikerült az elmúlt hetekben, de összerakni, befejezni anyaglopás miatt esetleg már nem sikerül. Sőt, ha egy éven belül nem találják fel a műanyag dunai átkelőket, akkor Budapestnek befellegzett. A "megdézsmált" Szabadság és a veszélyeknek kitett Északi Összekötő után maholnap elkövetkezik a hármadik tatarozása is. Ha majd a Margit hidat sem fogja megtalálni a hatóság, akkor a világháború után kipróbált, bevált Mancira ismét szükség lesz. De ezúttal már műanyagból - nehogy véletlenül azt is ellopják.