Újra napirenden van a kózháztörvény. Az a törvény, amit tavaly az alkotmánybíróság a tartalmi vizsgálata nélkül, a parlament által elkövetett formai hiba miatt (miután a köztársasági elnök átgondolásra visszaadta, még aznap, változtatás nélkül fogadták el) semmisített meg, tehát nincs is hatályban. A Munkáspártnak mégis sikerült annyi aláírást gyűjtenie, hogy népszavazást kell tartani arról, legyen-e, illetve ne legyen. S ez alkalom arra, hogy fellángoljanak a viták: szabad-e bővíteni a magántőke szerepét az egészségügyben, vagy – most nagyon demagóg leszek – nem szabad a harácsoló tőke karmai közé engedni a betegeket. Sajnos ugyanis az aláírók, az egészségügyi szakma megnyilatkozásainak a nyomására, ennyire leegyszerűsítik a kérdést. Pedig nagyon nem erről van szó! Sokkal inkább arról, hogy – Moldova után szabadon – annyira beteg az egészségügy, hogy már nem elég a terápia, a gyógyszeres kezelés, hanem műteni kell. Lehet, hogy a törvénytervezetben kiírt műtéti eljárás nem a legjobb. De ha ki se próbáljuk, végig se gondoljuk, ez nem derülhet ki róla, ahogy az sem, ha valóban alkalmas lenne a beteg gyógyítására!

A félreértések elkerülése végett: az egészségügyben már ott van a magántőke. Hiszen léteznek magánrendelők, magánklinikák, és a háziorvosi hálózat is évek óta funkcionálisan privatizált, nem beszélve a gyógyszertárakról, az orvosi műszerek gyártásáról. S az eddigi tapasztalatok szerint ezek hatékonyan működnek. A bajok – mert baj azért van velük – oka, hogy a társadalombiztosítás jellemzően nem finanszírozza őket, csak kivételesen. Tehát valóban csak a tehetősebbek fizethetik meg a magas színvonalú szolgáltatásaikat. S amikor a Munkáspárt – ez az amúgy elhanyagolható támogatottságú politikai szervezet –, illetve mindenki más arra hivatkozik, hogy a magántőke terjedésével egyesek jobb, mások rosszabb egészségügyi ellátást kaphatnak, csak éppen azt felejti el, hogy ez már most is így van. Sőt, most van igazán így! Ha ugyanis a közegészségügyi intézményekben nem jut fejlesztésre, sőt, a szinten tartásra sem, ha orvosaik, ápolóik agyonhajszoltak, és nem tudnak – mert ők is csak emberek – emberségre is időt szakítani, az állami, önkormányzati rendelőkben, kórházakban valóban egyre inkább a szegények ellátása zajlik, míg azok, akik meg tudják fizetni, a magánszektorba menekülnek.

A privatizációt persze nagyon pontosan körülhatárolt szabályok mellett szabad csak végrehajtani, és a szigorúságnak tényleg a beteg és az egész társadalom érdekeit kell védenie. S nem csak a befektetőtől – aki egyébként nagyobb valószínűséggel szakmai, mintsem pénzügyi befektető, hiszen az ágazat jellegéből adódóan senki nem számíthat gyors megtérülésre -, hanem az egészségügyben dolgozóktól is. Mert amikor az úgynevezett szakmabeliek a betegekre hivatkozva olyan vehemensen ellenzik a kórháztörvényt, valójában saját, évtizedes privilégiumaikat féltik. Hiszen, ha kevés pénzen osztozhattak is eddig – miközben tudjuk jól, hogy az mégsem olyan kevés, mert az egészségügy elképesztő pazarlása mindenki előtt nyilvánvaló –, de ők oszthatják el. És mivel különösebb ellenőrzés nélkül irányíthatják a folyamatokat, szinte közmegegyezés van arról, hogy például a magánbeteg ingyen beugorhat egy vizsgálatra az állami rendelőbe. Miért is szólna ellene a beteg? Hiszen ő se akar a választott (!) orvosának még többet fizetni. Miért is szólna a kolléga? Hiszen ő is ezt csinálja. S miért is szólna bárki más? Egyedül egy valódi tulajdonos szólhatna, hogy bocsika, de rendezni kellene a viszonyokat. Nos, többek között ezért nem akarja a szakma őt beengedni a rendszerbe.

Milliárdokat fogunk költeni egy értelmetlen népszavazásra. Amikor a megtévesztett betegek, a megtévesztett – mert többségük igenis az – egészségügyi dolgozók arra adják majd a voksukat, hogy ne tegyük rendbe az egészségügyet. A kormány meg – akármelyik politikai irányzat lesz is éppen hatalmon – még 2010-ben is azon törheti majd a fejét, hogy miként lásson hozzá végre mégiscsak a lassan két évtizede halogatott egészségügyi reformhoz.