Persze megtanulta már, hogy ilyenkor a másik oldalára forduljon és tovább aludjék, de ezúttal december 25-e lévén nem próbálkozott ilyesmivel. De mit is jelent most a karácsony varázsa? Már a saját gyerekei is felnõttek és kirepültek. Magukra maradtak a feleségével. Tegnap az asszony azt mondta: olyan fáradt vagyok, Robert. Csak holnap díszítsük fel a fát. Bólintott és a fenyõ kint maradt a konyhai szélfogóban. Miért olyan éber ma éjjel? Hiszen még éjszaka van, tiszta, csillagos. A holdat nem látni, de a csillagok fantasztikusak! Mikor erre gondolt a csillagok mindig óriásinak és ragyogó fényûnek tetszettek így karácsony elõtt, különösen az egyik, az összes többinél nagyobb és fényesebb. Szinte mozogni látta, ahogy akkor azon a réges-régi éjszakán.
Tizenöt éves volt, még az apja farmján lakott. Imádta az apját. Csak akkor jött rá erre, amikor egyszer néhány nappal karácsony elõtt meghallotta a szülei beszélgetését.
- Mary én úgy restellem reggelenként felverni Robot. Növésben van, kell neki az alvás. Ha látnád, hogy milyen mélyen alszik, amikor bemegyek hozzá. Bárcsak egyedül is boldogulnék.
- De nem boldogulsz Adam - felelte keményen az anyja -, egyébként sem gyerek már, ideje, hogy kivegye a részét a munkából.
- Igen - ismerte el az apja -, de akkor is utálom felkelteni. Ezek a szavak valamit megindítottak benne. Hiszen a papa szereti õt. Többet nem is kérette magát reggelenként, nem piszmogott az öltözéssel. Kipattant az ágyból, az álmosságtól vakon tántorgott, csukott szemmel rángatta magára a ruhát, de felkelt.
Aztán azon a szentestén tizenöt éves korában lefekvés után néhány percig a másnapra gondolt. Bárcsak szebb ajándékot adhatna az apjának. Szokás szerint elment a tízcentes boltba és vett neki egy nyakkendõt. Addig elég szépnek is találta, de most azon tépelõdött, miért is nem hallotta idejében a szüleit, akkor egy kicsit többet spórolt volna össze. Feküdt az oldalán, felkönyökölt és kinézett a tetõablakon. A csillagok fényesen ragyogtak, fényesebben, mint valaha, különösen az egyik, meg is fordult a fejében, hogy talán tényleg az a betlehemi csillag.
- Apu - kérdezte egyszer kiskorában -, mi az a jászol?
- Amibõl az állatok esznek az istállóban, mint nálunk.
Szóval Jézus istállóban született és a pásztorok, meg a napkeleti bölcsek az istállóba vitték neki a karácsonyi ajándékot! Ez a gondolat most szöget ütött a fejében. Miért ne adhatna valami különös ajándékot õ is odakinn, az istállóban az apjának? Korán fölkelne, már négy óra elõtt, kiosonna az istállóba, és elintézné az egész fejést. Meg tudja csinálni egyedül, még ki is almoz, és mire az apja hozzá akar kezdeni, látja majd, hogy minden kész. Mindjárt tudni fogja, hogy ki csinálta. Magába kuncogva bámulta a csillagokat. Igen, ezt fogja tenni, csak nem szabad túl mélyen elaludnia. Legalább hússzor felébredt és minden alkalommal gyufát gyújtott, hogy megnézze régi óráját. Így jött el az éjfél, fél kettõ, aztán kettõ. Háromnegyed háromkor kibújt az ágyból, felöltözködött. Leóvakodott a nyikorgó falépcsõn és kilépett az éjszakába. Az a nagy, rõt, aranyfényû csillag alacsonyabbra ereszkedett az istálló fölött. A tehenek álmosan és meglepetten fogadták. Nekik is korán volt még. Mindegyiknek vetett egy kis szénát, aztán fogta a sajtárt, meg a nagy tejeskannákat. Mosolyogva gondolt az apjára és kitartóan fejt, a tej vastag sugárban fröcskölt az edénybe, csak úgy habzott. Ez egyszer nem munkának érezte a fejést. Valami más volt ez: ajándék az apjának, aki szereti õt. Elkészült, a két kanna megtelt, szépen letakarta õket, és gondosan becsukta a tároló ajtaját, nem felejtette el ráfordítani a kallantyút. Helyére tette a fejõszéket az ajtó mellé, és felakasztotta a tisztára mosott sajtárt. Aztán kiment az istállóból és bereteszelte maga mögött az ajtót.
A szobába érve már csak egy perce maradt, hogy a sötétben lehányja magáról a ruhát és beugorjon az ágyba, mert már hallotta is, hogy jön fölfelé az apja. Fejére húzta a takarót, és elfojtotta zihálását. Nyílt az ajtó.
- Rob! - szólt az apja. - Ideje fölkelni fiam, az állatokat karácsonykor is el kell látni.
- Mindjárt - dünnyögte álmos hangon.
- Elõre megyek, igyekezz utánam!
Az ajtó becsukódott, õ meg mozdulatlanul feküdt tovább, alig tudta visszatartani a nevetést. Pár perc múlva már a papa is tudni fogja. Csigalassúsággal vánszorogtak a percek. Tíz, tizenöt, nem is tudta mennyi -, aztán végre ismét meghallotta az apja lépéseit. Az ajtó kinyílt. Nem moccant.
- Rob!
- Igen, apa!
- Te büdös... - nevette el magát az apja, valami furcsa, szipogó nevetéssel. - Azt hitted lóvá tehetsz, he?
Már ott állt az ágya mellett, tapogatva kereste, lehúzta róla a takarót.
- Boldog karácsonyt, Apa!
Megtalálta az apját, görcsösen belékapaszkodott, érezte ölelõ karját. A sötétben nem láthatták egymás arcát.
- Köszönöm, fiam! Ennél szebbet még soha senkitõl.
- Azt akartam, apa, hogy tudd, mennyire - buktak ki belõle önkéntelenül a szavak. Nem tudta folytatni.
- Na, azt hiszem, visszamegyek lefeküdni - szólalt meg a férfi egy pillanat múlva. - De nem, a kicsik már felébredtek. Most jövök rá, hogy még sohasem láttalak benneteket amikor meglátjátok a karácsonyfát. Mindig odakint voltam az istállóban. Gyerünk le!
Felkelt, másodszor is felöltözött, együtt siettek le a karácsonyfához. Kisvártatva nap úszott a fényes csillag helyére. Micsoda karácsony volt! Kis híján újra elfogta a gyöngeség, miközben szégyenlõs büszkeséggel hallgatta az apját, amint anyjának meg a kisebb testvéreinek mesélte, hogy s mint csinált meg Rob mindent egyedül.
- Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam, fiam, és minden karácsony reggelen emlékezni fogok rá, amíg csak élek.
Odakint most lassan aláhanyatlott a fényes csillag. A férfi fölkelt, köntöst és papucsot vett, felsettenkedett a padlásra, hogy elõkeresse a karácsonyfadíszes dobozt. Lehozta a nappaliba, aztán becipelte a fát. Kis fácska volt - amióta a gyerekek elköltöztek, nem vettek nagyobbat - , de szépen beállította a tartóba. Nagy gonddal díszíteni kezdte. Hamar elkészült, az idõ ugyanolyan gyorsan telt, mint azon a réges-régi, istállóbeli hajnalon.
Bement a dolgozószobájába a kis ékszerdobozért, elõvette a feleségének szánt gyémántcsillagot, nem nagy, de finom munka. Felkötözte az ajándékot a fára, aztán leült és nézte. Nagyon szép, és hogy meglepõdik majd az asszony!
Valahogy mégsem volt elégedett. Meg akarta mondani neki, mennyire szereti. Már rég nem esett szó köztük ilyesmirõl, pedig nagyon is szerette, még sokkal inkább, mint fiatal korukban. Ez jelentette életében a legnagyobb örömöt: az, hogy szeretni tud! Biztosra vette, hogy vannak, akik egyszerûen képtelenek bárkit is szeretni. Benne viszont még mindig elevenen élt a szeretet. Hirtelen eszébe villant, hogy attól a naptól fogva van ez így, akkor fogant meg benne a szeretet, amikor megtudta, hogy az Apja szereti. Igen, ez az igazság: csak a szeretet ébreszthet szeretetet!
És õ most újra, meg újra képes továbbadni ezt az ajándékot. Ezen a megszentelt karácsony reggelen a feleségének kell adnia. Leírhatja levélben, amit az asszony majd elolvas és örökre megõriz. Az íróasztalához ült és hozzákezdett a szerelmes levélben: "Egyetlen Szerelmem!..."

Legyezte: Kreutz Zsolt