...Fél szólni ellene a nagyvállalat, annak érdekképviseletei, nehogy felhívja magára az APEH figyelmét, hiszen a számlázásos munkavégzések náluk is elszaporodtak. Fél felhívni magára a figyelmet a kisvállalkozó, az önmagát kényszerűen foglalkoztató egyéni vállalkozó, hiszen alig győzi a minimálbér után is kigazdálkodni a terheket, amit kötelezően róttak rá.

A foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter eltökélt szándéka, hogy eredménnyel akarja véghez vinni a vállalkozói létbe kényszerített, valójában alkalmazotti létezésben leledző emberek valódi státuszának visszaállítását. S teszi ezt teljes meggyőződéssel, valós adatok ismeretének hiányában azt gondolván, ez csak kevés embert érint, s igazságosabb, emberibb függőségi viszonyokat alakít ki majd munkavállaló és munkaadó között. Moratóriumot hirdetett meg az Apehhal együtt, aminek lejárta, július 1-je után már mindenki számíthat kemény, visszamenőleges büntetésekre is, ha tetten érik, ha munkaviszonyt burkol be vállalkozói szerződésbe vagy ha belemegy ilyen „méltatlan” foglalkoztatásba.

Az egész ország feje fő. A munkaadóké azért, mert fenekestül fordul fel a gazdálkodásuk, ha munkabérként állítanak be olyan költségeket, amelyek eddig társadalombiztosítási és egyéb adóterhek nélküliek voltak. Képtelenek lesznek áraikban érvényesíteni a megnövekedett munkabér, szja és közteher-kötelezettségeket. Ugye tudja mindenki: ha egy adott nagyságú munkabért és annak közterhekkel növelt összegét egy egységnek tekintjük, annak durván egyharmadát viszi haza a munkavállaló a zsebében, kétharmadát pedig az állam viszi el, szja, nyugdíjjárulék és társadalombiztosítási közterhek címén. A munkaadónak viszont a teljes összeget kell kitermelnie. A túlnyomó többségük nem azért nem fizeti ki a nettó (szja-t és nyugdíjjárulékot is levont) bérként is emberi életet biztosító fizetést az alkalmazottnak (saját magának), mert profitéhes, csúnya kapitalista, aki más kiszipolyozásával akar meggazdagodni (mint amit sugallnak az alkalmazottak érdekében fellépő, szakszervezetist játszó gazdaságpolitikusaink). Azért nem, mert nem tudja kitermelni a méltányos életet biztosító bruttó munkabért.

A munkavállalók feje azért fő, mert számlaadóként több tényleges jövedelmet tudtak realizálni, abból tisztességesebb életet tudtak maguknak, s gyermekeiknek biztosítani. Ha a munkaadó által az ő munkájukért adható összeget ezentúl meg kell osztaniuk az állammal, egyharmad-kétharmad arányban, nem tudnak megélni. Mert azt ugye nem gondolja senki komolyan, hogy a moratórium lejárta után a munkaadók ugyanannyi nettó jövedelmet biztosítanak a munkát elvégzőknek a hatalmas járulékok és adók befizetése után, mint amennyit számlára kifizettek. Tehát nem fogják, mert nem képesek rá, megnövelni költségeiket 150 %-kal.

Az elmúlt bő másfél évtizedben ugyanis, a magángazdaság térnyerésével, az állami tulajdon eltűnésével, a létbiztonság elfelejtődésével, nem éppen a harmonikusan, természetes gazdasági fejlődési folyamat által diktáltan alakultak ki az ár- költség- és munkabér-viszonyok. Én nagyon is jól emlékszem, milyen intézkedések, s milyen gazdasági nehézségek vezettek el odáig, hogy az egész ország számláz, hogy emberek milliói választották inkább a számlaadás lehetőségét, mint hogy a borítékban a minimális életszínvonalat sem biztosító összeget vigyék haza. A privatizációval munkahelyek százezrei szűntek meg. A vállalkozásindítás szabályai és lehetőségei ennek arányában puhultak, könnyebbedtek. A mezőgazdasági őstermelőket tömegesen kényszerítették vállalkozási formákba. A vállalkozókat kötelezték arra, hogy ha foglalkoztatottként sehol, akkor saját vállalkozásukban mindenképpen legyenek bejelentve. Bevezették a minimálbér-rendszert, annak mértéke állandó emelésével. A külföldi tőke becsalogatásának egyik leghatásosabb eszköze volt az olcsó munkaerő (a multik, a vegyesvállalatok is előszeretettel alkalmazzák a számlaképes vállalkozókat). Közben a kényszervállalkozásokat hallgatólagosan elismerő kényszer-tb-fizetési kötelezettséget is lenyelték az emberek. A társasági adó mértékének csökkentésén kívül minden adómérték drasztikusan emelkedett (köztük a leghírhedtebb iparűzési adó, mely forgalmi típusa miatt hatalmas terheket ró a vállalkozókra, 4 év leforgása alatt 2 ezrelékről 2 százalékra), több adónem megszületett (idegenforgalmi adó, kulturális járulék, szakképzési járulék, környezetterhelési díj stb. Így biztosítva magának az állam az egyik oldalon csökkenő bevételeket a másik kassza bevételeinek növelésével.

Az EU-komform bérek megteremtésének szándéka teljesen indokolt. Tényleg, egyszer el kellene kezdeni normális ár-érték arányokat megteremteni a elmúlt másfél évtizedben rohamosan és ellentmondásosan, torz viszonyokat is létrehozottan kapitalizálódó gazdaságunkban. De biztosan így kell megoldani a sok tényező által kialakított munkabér-, illetve vállalkozói státusz gyakorlatát? Nem kellene végre empatikusabban, az okokat is alaposan elemezve, a differenciált és soktényezős megoldásokat preferálva hozzányúlni az ilyen kényes, sokszázezer, inkább milliós tömegeket érintő kérdésekhez?

A döntéshozók legalább gondoljanak arra, hogy az ő szabályos munkaviszonyukat az államigazgatással, közszférával (az állami alkalmazott után magas munkabéreket is fizetnek, annak közterheit befizetik a tb-kasszába) csak az teszi lehetővé, hogy a gazdasági szektor szereplői adót fizetnek. A költségvetésbe befolyó pénzből könnyű magas béreket osztani. A vállalkozónak viszont magának kell megteremtenie rá a bevételt.

Az emberek, egyébként állampolgárok, s mint olyanok állampolgári jogaik is vannak, szabadon dönthetnek, milyen státuszban élnek munkavégzésük közben. Adózó állampolgárként, jogi személyként működnek vállalkozóként is. Befizetik az összes vállalkozói adót, rendesen hozzájárulnak az államkasszához. A vállalkozások prosperálása, működőképességük fenntartása egyébként azzal is jár, hogy az államkassza bevétele gyarapodik. S tényleg, állampolgárként nem dönthetjük el szabadon, hogy vállalkozóként vagy munkavállalóként éljük le életünket, s melyik minőségünkben rójuk le az államkassza felé fizetési kötelezettségünket?

Szóljon hozzá!