2001-ben 134 nap alatt sikerült egy felsőfokú végzettségű szakembernek elhelyezkednie, 2003-ban már 168 nap kellett hozzá. S igazából csak ez után várható, hogy valódi problémát jelent majd Magyarországon a diplomások munkanélkülisége – hangzott el egy június elsejei szakmai konferencián.
Néhány héttel ezelőtt riportot akartam készíteni arról, hogy a budapesti egyetemek állásbörzéin milyen esélyekkel indulnak a választott pályán a friss diplomások. Először azt hittem, én kérdezek rossz embereket. Egy-két kivételtől eltekintve ugyanis az volt a jellemző, hogy aki nem kötött már az egyetemi évek alatt szerződést egyetlen céggel sem, és gyakornokként nem dolgozta magát valahova be, annak alig van esélye az azonnali elhelyezkedésre. Pályakezdőt jellemzően nem szívesen alkalmaznak, csakhogy ahogy telnek az évek, harminc év körüli pályakezdőket meg még kevésbé. A másik oldalon viszont azok a diákok, akik tanulás mellett dolgoznak, ezekre az évekre vagy teljesen le kell, hogy mondjanak az úgynevezett diákévekről, a randikról és a partikról, vagy valahol – a munkahelyen vagy az iskolában - nem felelnek meg.
Egy éve volt, hogy megkeresett egy három nyelven kitűnően, további kettőn jól beszélő, két diplomás (+mindenféle posztgraduális) ismerősöm, hogy segítsek neki állást találni. Bejelentkezett ugyan fejvadászokhoz, de rendre azzal utasították el a jelentkezését, hogy túlképzett. Ezért – meséli tovább a történetét már a napokban – beiratkozott egy tanfolyamra, ahol egyebek között azt tanították meg, miként írhatja meg az önéletrajzát úgy, hogy bár igazat ír, de ne derüljön ki belőle a diplomáinak a megléte. (Ugyanezt egyébként a bevezetőben említett konferencián is hallottam az egyik előadótól.)
Mindezekkel kapcsolatban számos kérdés merül fel bennem, de ragadjunk ki csak néhányat. Miért nem figyeltek oda az illetékesek, amikor már évekkel ezelőtt arról panaszkodtak az ide befektető cégek, hogy nincsenek szakmunkások, ám túl sok a diplomás? Ráadásul az olyan diplomás, aki nem szeretne a fizikai gyártás közelébe se kerülni. Holott a mai, informatika vezérelt gépeknek már nem csak a javításához (korábban ez is egyszerűbb szakmunka volt), de a kezeléséhez is hasznosak a mérnöki ismeretek. Miért nem figyeltek oda az illetékesek – vagy ha odafigyeltek, hát miért nem tették ezt hatékonyabban -, hogy mely szakok lettek divatosak a felsőoktatásban, és ezzel szemben milyen tudásra lenne a gazdaságnak valóban szüksége? Miért nem működik hatékonyabban a kapcsolat még mindig az egyetemek, főiskolák és a cégek, intézmények, a leendő munkaáltatók között? Miért nem alkalmazkodik az oktatás jobban a valós igényekhez?
Költői kérdések persze ezek, bár meg is kísérelhetünk választ adni rájuk. Például, hogy amikor lassan tizenöt évvel ezelőtt összeomlott az akkori rendszer, amely szerint a diplomásokat szépen a helyükre irányították – más kérdés, hogy ki, milyen valódi munkát végzett azután -, senki nem igyekezett a helyébe létrehozni valami újat, végiggondoltat, hatékonyat. Ha nem is fő oka, de részbeni oka lehet a diplomás túlképzésnek az is, hogy a hazai közélet ezt is átpolitizálta, és a diplomások számából is elvi kérdést csinált, szakmai helyett. No és az is oka lehet, hogy az oktatatással mindig évekre elébe kellene menni a majdani munkaerő piaci igényeknek, csakhogy azt meg ugye igen nehéz előre látni, milyen ütemben és milyen irányba fejlődik a gazdaság.
Az uniós belépés kapcsán egyfajta eufória alakult ki azzal kapcsolatban is, hogy a fiatalok, és főként a fiatal diplomások most már határok nélkül kereshetnek és találhatnak munkát. Igaz, még csak egy hónap telt el május elseje óta, és a szabad munkaerő-áramlás se lett azonnal teljesen igaz, egyelőre nem hallani arról, hogy szervezetten vagy tömegesen mennének a magyar fiatalok az EU-ba dolgozni. Egyes, ottani hiányszakmákba – mint például az orvosé – igen, de a külföldi cégek (sem) keresnek nagy számban például marketingeseket, és csak korlátozottan keresnek fejlesztő mérnököket, informatikusokat. Egy szó mint száz: az uniós tagság önmagában nem fogja megoldani a diplomás munkanélküliség kezdődő, ám már jól látható gondjait. A kormánynak, a tudománynak, az oktatásnak és az üzleti szférának kell erre (is) közösen hosszú távú, valódi megoldást találnia.