A napi pihenőidő főszabály szerint legalább egybefüggő tizenegy óra, amelyet a munkáltatónak kell biztosítania. Azaz, a munkáltató kötelezettsége, hogy a munkaidőt úgy ossza be, hogy a munkavállaló számára legalább tizenegy óra megszakítás nélkül rendelkezésre álljon. A pihenőidő-számítás során a munkavégzés befejezése és a következő napi munkavégzés kezdete közötti teljes időtartamot figyelembe kell venni, azaz abba beleszámít például a munkavállaló munkába járáshoz felhasznált utazási ideje is – hívta fel a figyelmet szakértői cikkében együttműködő partnerünk, az Adó Online.
A napi pihenőidő nyolc órára csökkenthető az alábbi esetekben:
- az osztott munkaidőben,
- a megszakítás nélküli,
- a több műszakos,
- az idényjellegű tevékenység keretében,
- a készenléti jellegű munkakörben.
Azaz, amennyiben a munkavállaló számára a nyári időszámítással együtt járó óraátállítás miatt csak tíz óra pihenőidőt osztottak be, akkor a következő napon számára legalább tizenkettő óra pihenőidőt kell beosztani. Ez elsősorban akkor jelenthet gyakorlati problémát, ha a munkavállaló beosztás szerinti napi munkaideje tizenkét óra, és abba a munkaközi szünet tartama nem számít be, hiszen ekkor a napi pihenőidő tipikusan rövidebb tizenkét óránál, és így a huszonkét óra biztosításához egy „váltás” kihagyása vagy szabadnap beiktatása válhat szükségessé. Amennyiben ugyanis a munkavállaló például 05.30–18.30-ig, illetve 17.30-tól 06.30-ig dolgozik (tizenkét óra munkaidő, egy óra munkaközi szünet), akkor a tízórás pihenőidő utáni tizenkét óra csak akkor biztosítható, ha egy műszakban a munkavállalót nem osztják be. Ugyancsak problémát okozhat a huszonkét óra biztosítása osztott munkaidő esetén, amikor a munkáltató a napi munkaidőt két részletben oszthatja be, és emiatt a napi pihenőidő mértéke is csökken.
