Manapság nem egyről a kettőre kell eljutni, hanem inkább a nulláról az egyre. Kitalálni a holnapot, annak szenzációit. „Az üzlet minden pillanata csak egyszer történik meg. A következő Bill Gates nem fog operációs rendszert, a következő Larry Page nem fog keresőmotort, a következő Mark Zuckerberg nem fog közösségi oldalt építeni” – írja Peter Thiel. Erre többen, több helyütt közbevetették, hogy Gates tulajdonképpen az Apple eredeti operációs rendszerét másolta le, csak éppen felhasználóbarátabbá tette a tömegek számára. Az Android is az iPhone után jelent meg a piacon.

Különbözz másoktól!

Provokatív felütéssel dobta be a köztudatba könyvét Thiel. Szerinte a „verseny a lúzereknek való”, mert a versenyintenzív szektorokban (például éttermek) vészesen erodálódnak a profitmarzsinok. A Google-nak például nincs számottevő vetélytársa. 2014-ben 68 százalékos piaci részesedéssel 66 milliárd dollár volt a bevétele, 14,4 milliárd dollár a nyeresége. Az amerikai légitársaságok viszont egymással versenyeznek egyre kisebb profitokért. Az ágazati átlag 3,2 százalék.

Amikor kicsi a nyeremény, a verseny értelmetlen. Thiel nézete szerint a vállalkozók igenis törekedjenek monopolhelyzetre. Keressék a formálódó-kialakuló ágazatokban az innovációs lehetőségeket. A titkokat. Mert hiába befejezett sok iparág (a Föld feltérképezett, a periódusos rendszer végleges, stb.), azért vannak még megfejtendő kérdések, problémák. Azt tanácsolja: egy-egy misztériumra új megoldást kínálva, a startupok a saját kis szegmensükben törjenek kulcspozícióra. Váljanak minimonopóliumokká. A PayPal az eBay legnagyobb eladóit célozta meg, 30 százalékos piaci részesedésre tett szert, a Facebook a Harvardon tízezer főnek szólt, s száz százalékban lefedte azt a kis piacot.

Száműzött fiaskó

Elemzők megfigyelték a szabályszerűséget: szinte minden kockázati tőkealapnak egy, legfeljebb néhány tuti befutója van, amelyek messze jobban teljesítenek, mint a többség. Utóbbiak rendszerint elbuknak. Az innováció tehát mezőny- és piacpolarizáló tényező.

Thiel gondolatmenetének érdekessége, hogy a körítésben (marketing, reklám) is hisz, ami meglehetősen ritka a technicista vállalkozók körében. Szerinte az értékesítés éppolyan fontos, mint maga a K+F. Hiába tiéd a legszenzációsabb újdonság, ha nem tudod eladni nagy tömegeknek. Az Apple is a sor végén kullogna, ha nem koncentrált volna olyan tudatosan a dizájnra, az AppleStore-ra meg Steve Jobs legendás prezentációira.

Thiel beleesik az „üzleti siker”- kézikönyvek gyakori hibájába. Nem elemzi alaposan a kudarcok (konkrét esetek) okait. Következetlenségeket is elkövet. Egyszer azt hangsúlyozza, hogy a tehetség többet ér, mint a jószerencse, ám ennek alapján az, hogy a kockázati tőkealapok befektetéseinek többsége befuccsol, azt jelentheti, hogy sok fejlesztő középszerű? Aligha.

Az innováció és a tálentum mítosza jól beleillik az újrakezdés ethoszát mindig nagy becsben tartó amerikai kultúrába, de egy kritikusa szerint Thiel figyelmen kívül hagyja azt, amit úgy hívnak, „akkumulatív kiváltságok”. A sajtóban újabban sok szó esik a fehér bőrű férfiak dominanciájáról a Szilícium-völgyben (a nők és az etnikumok rovására). Ők bizony egy évszázados oktatási rendszer haszonélvezői a nagy amerikai egyetemek diplomásaiként. És többségében tehetős családokból származnak (értsd: generációs és intézményes szintű akkumuláció).

Thiel nem olyan techno-utópista, mint Ray Kurzweill, aki szerint a mesterséges intelligencia a válasz mindenre, s a jövő szükségszerűen jobb lesz, mint a jelen. Ő olvasott ember, könyvmoly is, kinek utalásai, idézetei szerteágazóbbak, mint egy átlagos tech-vállalkozóé. Közérthetően és tömören fogalmaz, mindössze 224 oldalon. A Twitter korában rövid, sommás aforizmákra van ugyanis igény.