Persze az vitán felüli, hogy az elmúlt pár évtized is hatalmas sikereket hozott magával, és a világűrről való ismeretünk is elképesztő módon kitágult, ez azonban inkább a Mars-járóknak, űrszondáknak és a Hubble teleszkópnak köszönhető, semmint a Columbianak, Challangernek és társainak. Az űrsiklóprogram érdemeit sem érdemes szem elől téveszteni – hihetetlen technikai tudást és sajnos emberéleteket is követelt a program –, csak éppen a mélyűr felfedezése helyett a pár száz kilométerre lévő űrállomásig jutottunk az elmúlt évtizedekben. Talán ez a tény is erősítette a Holdra-szállás-szkeptikusokat hitükben. Pedig a Holdra leszálltak az amerikaiak, amikor még megérte nekik: erőfitogtatásból, akár emberéleteket kockáztatva. Azonban ma már sokkal nagyobb figyelmet fordítanak az űrhajósok biztonságára, emellett pedig nincs túl sok értelme újra leszállni a Föld kísérőjére azért, hogy egy tizedik zászlót kitűzzünk, bázist építeni viszont egy merőben más történet már, mind pénz, mind technológia tekintetében.
Kép: Wikimedia
Az űrhajózás privatizálása
A rendszerváltás után itthon is hamar megtapasztalhattuk, hogy privatizálni mindent lehet. Azonban az tényleg sci-fibe illő kép volt csak sokáig, hogy magáncégek űrhajói repkedjenek a Föld körül. Aztán mégis eljött ez is, hiába a hatalmas kiadások, a kétséges megtérülés és a kockázatokról még nem is beszéltünk. Elon Musk azon emberek egyike, aki mindezt bevállalta. A SpaceX nemegyszer volt a csőd határán, azonban az újrahasznosítható rakétaötletük valóban annyira leszorítaná az űrhajózás költségeit, hogy még a kétkedők és konkurensek is titokban drukkoltak nekik. És most úgy fest, hogy sikerült. A Földre visszatérő rakéták sikeres tesztelése után megépítették a Falcon Heavyt, ami lényegében három egymáshoz épített Falcon 9-es rakéta, az így kapott eredmény viszont egy olyan erősségű szerkezet, aminél csak az Apolló programoknál használt Saturn V tudott többet. A SpaceX gigarakétája – mely több mint 70 tonnát tud az űrbe juttatni – a jövőbeli Hold -és Mars-küldetések sikeréért felelne, és az első sikeres teszt, azt mutatja, hogy erre meg is van minden esély:
A Nemzetközi Űrállomás (ISS) első modulját, Zarját 1998. november 20-án indították Bajkonurból, majd december 4-én az Endeavour űrrepülőgép sikeresen Föld körüli pályára vitte a Unity nevű amerikai kikötőmodult is. Ez lett a legnagyobb és legdrágább eszköz az űrkutatás történetében, melyen 2000 óta legalább kéttagú legénység van jelen állandóan. Azonban bármilyen nagy volumenű projekt is ez, a napjai meg vannak számlálva. Az űrállomás ugyan sok bővítésen esett át, az élettartama akkor sem végtelen, azonban a helyére már sok új jelentkező van. A mélyűr kutatása mellett a Fold körüli térség továbbra is fontos térség lesz, de már korántsem csak a NASA és a Roszkoszmosz játszótere lesz.
A nemzetközi űrállomás utoljára másfél éve bővült, amikor hozzácsatolták a SpaceX űrhajója által felfújható lakómodult. Ezután nem sokkal a kevlárszerű anyagból készült űrszobát gyártó cég, a Bigelow Aerospace bejelentette, hogy 2020-ban saját űrállomást készül felbocsátani, nem titkolva, hogy modern űrszobáit az ISS helyére is el tudják képzelni. Ehhez azonban először magánűrhajók kellenek, saját személyzettel, amire még egy darabig várni kell, főleg, hogy a NASA egyelőre maga sem tudja, mit tegyen. Ugyan támogatja a magáncégek törekvéseit, a finanszírozásba nem nagyon akar beszállni. Mindenesetre a nemzetközi űrállomás elméletileg 2024-ig működhet még, mérnöki szempontból még tovább, azonban a pénz akár hamarabb is kifogyhat. Legalábbis most erről beszélnek, azonban a kínaiak – akik vegyes érzelmekkel nézik a magáncégek űrversenyét – nem fogják elhagyni a moduljaikat, sőt egy Hubble-nél korszerűbb távcsövet is terveznek az űrállomás közelébe juttatni. Eközben az oroszoknál is felmerült, hogy a saját moduljaikat egyedül működtessék tovább. Ha mindez igaz lesz, nehéz elképzelni, hogy a magukat a világűr meghódítóinak tartó amerikaiak megnyugvással szemléljék majd a Földről a keleti hatalmak űrtevékenységét. S bár sok az űrszemét, semmi nem zárja ki, hogy az eddig tizenhat ország által működtetett nemzetközi űrállomás helyét több, kisebb egység vegye át idővel.
Szóval nem fogunk eltűnni a Föld körüli pályáról, a kérdés, hogy mikor megyünk legközelebb ennél messzebb. Évek óta hallgatjuk, hogy a NASA a Marsra akar szállni, Hold-bázist akar építeni, meteorokat akar befogni és bányászni rajtuk, azonban az oroszok nélkül még az űrhajósaik sem tudnak egyelőre feljutni a csillagok közé. Igaz, az új Orion űrhajó és a rakétafejlesztéseik azt sugallják, hogy hamarosan tényleg léphetnek egy komolyabbat, viszont közben megválasztották Trumpot, akit sokkal jobban érdekelnek a saját birtokának határai az emberi tudás határainak kibővítésénél, és ez a NASA költségvetésében is meg fog látszódni (az idei évet még kisebb megszorításokkal megúszta). Persze néhány terv így is mehet a kukába. Ilyen például az Asteroid Redirect Mission is, melynek célja az volt, hogy Hold körüli pályára állítson egy aszteroidáról leválasztott kőzetdarabot. Bár az aszteroida-befogások kockázatos űr-cowboykodásnak tűnnek, előbb-utóbb profitot is kell termelnie az űrhajózásnak, mert a semmiből nem lehet a végtelenségig finanszírozni a fejlesztéseket, és jelen állás szerint az aszteroidák nemesfémjeinek kibányászása lehet erre a megoldás.
